Naptúra 1999

1999. augusztus 11.
Az egy évvel ezelőtti, rendkívül sikeres, hangulatos túra után a szinte változatlan csapat még nagyobb várakozással készült a túrára, az indulás a magyarországi teljes napfogyatkozás napjára volt kitűzve. A társaság a túra során folyamatosan változott, az indulók: jómagam, A1, A2, G1, G2, és P. Lelkesedésünket kissé lehűtötte, hogy felhős időben indultunk, napfogyatkozást nézni pedig ugyebár felhős időben... Csak magamfajta környékbeliek számára ismert rejtekutakon (Szombathely, Táplánszentkereszt, Tanakajd, Vasszécseny) a Gyöngyös patak mentén indultunk el, Rum érintésével jutottunk el az ikervári duzzasztóműhöz, ami elméletileg pontosan a napfogyatkozás vonalába esett. Aki a teljes napfogyatkozás élményét megélte, annak nem kell ecsetelni ezt a természeti jelenséget, az emberek várakozását, mindenki mindenkinek barátja volt, a mezőn emberek, autók, biciklik, tehéncsorda, mindenki a napfogyatkozást várta, na jó, a tehenek talán nem.
           
A jelenség tényleg rendkívüli volt, zavaró felhők nélkül élvezhettük végig. Az élményt nem feledve, de ettől feldobódva  indultuk tovább az 1896-ban épült, muzeális, működő, és látogatható ikervári vízierőműhöz. Ennek megtekintése után Sótony és Kám érintésével jutottunk el szállásunkra, Hosszúperesztegre, ahol a szállásunk egy családi házban volt.

1999. augusztus 12.
Reggel csatlakozott hozzánk Z. és A3 is, így már nyolcan indultunk tovább. Türje előtt remek erdészeti utakon, utána is kisforgalmú úton mentünk Sümeg, Devecser érintésével a Somló északi oldalán fekvő dobai pszihiátriai betegek otthonába. Hogy miért is? Hát ott volt a szállásunk, és itt most minden poént mellőznék. Kis, szocreál kempingre emlékeztető vendégházakban lettünk elszállásolva, a csomagok lerakása után irány kedvenc hegyem, a Somló. Ezt kerékpárral meghódítani, na az kemény. Észak felől van egy aszfaltút, amin egy darabig fel lehet tekerni, itt a csapatból hárman visszagurultak a faluba, öten mentünk tovább. Elárulom a maradóknak, hogy itt már mi is csak toltuk a kerékpárt, gyalog egyszerűbb lett volna felmenni a fennsíkra. Viszont fenn, a várrom és a kilátó között szinte sík terepen lehet pár száz métert tekerni, a kilátás pedig csodálatos, a várromnál bámultuk egy ideig a majdnem naplementét. Lenn a többiekkel a megbeszélt helyen találkoztunk, majd vacsorázni indultuk a déli oldalnál levő Hegykapu vendéglőbe. Itt a jókedvet a finom vacsora, és a jelentős mennyiségben elfogyasztott Juhfark emelte, - egyébként soha nem volt szokásunk, és nem is javasolt az italozás kerékpártúrán. Ebben a hangulatban, kerékpárlámpákkal imbolyogva a sötét hegymelléki utakon érkeztünk vissza a szállásunkra.
           
1999. augusztus 13.
Reggeli után indulás, a 8-a főutat Noszlop, Bakonygyepes érintésével kerültük ki, rajta még keresztben is gondot okozott az áthaladás, végül is, úgy emlékszem, a zebrán toltuk át a kerékpárt. Ajka. Ha lenne csúnya-város verseny az országban, Ajka remek esélyekkel indulhatna valamelyik dobogós helyért. Füstölgő gyárkémények, hűvös, szeles idő mérsékelte a hangulatot, és ráadásul A2 biciklijével is történt valami, szervizt kellett keresnünk. Padragkút irányába hagytuk el a várost, Öcsnél jókat tréfálkoztunk a falu nevén, és Nagyvázsonyban pihentünk meg a Kinizsi-várnál, utána irány dél, Zánkánál nyugat. Z. ajánlására megnéztük a Hegyestű nevű félig elhordott bazalthegyet, sőt fel is másztunk rá, engem az egész képződmény nem nagyon nyűgözött le. Innen már hamar eljutottunk Köveskálra, ahol minden kerékpártúrák leggyengébb, (ennek ellenére közel sem olcsó) szállását foglaltuk el, ez volt a Nádasház Turistaszállás. Hogy mitől nádas, nem tudjuk, inkább olyan CK-lapos, kórházi ágyas épület, reméljük, hiszen azóta sok víz lefolyt a a Sió-csatornán, napjainkra sokat fejlődött (esetleg megszűnt) az intézmény. Este a szállásgazda ajánlására a Kővirág Étterembe mentünk balatoni bort kóstolni, a bor milyensége teljesen kitörlődött az emlékezetemből, ellenben az, hogy elég jelentős összeggel akartak átvágni, el sem fogyasztott tételeket szerettek volna kifizettetni, miközben blokk helyett egy darab kézzel írt papírfecnit kaptunk, hát, azt máig sem felejtettem el, ezek az én csodás köveskáli emlékeim.
1999. augusztus 14.
Ezek után cseppet sem fájó szívvel hagytuk el Köveskált, és a Szentbékkála határában található híres kőtengert néztük meg. Majd a Szent-György hegy lábánál található raposkai lápon keresztültekerve nagy dilemmák közt kettévált a csapat. Találkozási pontként a keszthelyi Festetics kastélyt jelöltük meg, a csapat egyik fele ezt Balatongyörök, Gyenesdiás felől célozta meg, másik fele, a Keszthelyi hegységen keresztül, a vállusi úton indult oda. Én, mivel az autókkal szennyezett utakat mindig szívesen kerültem, az utóbbiakkal tartottam. Szombati nap és délután volt, ekkor értünk Vállusra, természetesen minden zárva volt, mi viszont éhesek voltunk, így hát becsengettünk az egyébként zárva lévő helyi magán élelmiszerboltba, a tulaj rugalmas volt és kinyitotta a boltot, kiszolgált bennünk, mi pedig ott helyben meg is ebédeltünk. Ezek után átvágtunk a Keszthelyi hegységen és sikerült találkozni a csapat két felének a megbeszélt helyen. Délnek vettük az irányt, megcéloztuk a hangulatos nevű Kányavári berekben található Kányavári kilátók nevű helyet. Itt elvileg a Kis-Balaton madárvilágát lehet tanulmányozni, de most nem volt szerencsénk, madarat nem sokat láttunk. Zalakaros volt a szálláshelyünk, Z. édesapjának a nyaralója, itt valami fantasztikus halászlével vártak bennünk, minőségéről annyit, hogy én három helyen ettem igazán jó halászlét az országban, és ez köztük van. Ezek után meggyőződhettünk arról, hogy Z. édesapja nem csak a halászlé főzéséhez ért, hanem kiváló borász is, ha valaki azt gondolta eleddig, mint például én is, hogy Zalában nem lehet jó bort készíteni, itt jelentem ki, hogy igenis, lehet.
1999. augusztus 15.
Galambok furcsán szegényesnek tűnő település a nagyon kiépült és gazdag Zalakaros után, erre, és tovább délnek,  Miháld és Sand felé vettük az irányt, a titokzatos Baláta tavat szerettem volna megnézni a csapattal, ez azonban nem sikerült, mert Sand után egyszerűen rossz irányba mentünk. A térkép szerint egyenesen dél felé kellett volna tartanunk, arra azonban nem igazán vezetett út, csak valami ösvényféle, mi pedig inkább a térképen nem is létező utat követtük. Ez azonban egyszer csak megszűnt, így aztán hamarosan egy learatott búzamezőn, vagy szántóföldön? találtuk magunk. Visszafordulni értelmetlennek tűnt, ezért megpróbáltuk valahol elkapni a 61-es főutat, ez a pándpusztai majornál sikerült is, az időveszteség miatt a Baláta tónak természetesen lőttek. Mivel a zselickisfaludi szállást időre kellett elfoglalni, rövid tanácskozás után, három leggyorsabb emberünket P-t, A1-t, és A2-t előre küldtük, szállásfoglalás céljából, utóbbinak szerintem mentális okokból is jót tett a feladat okozta kihívás. Mi, többiek Böhönye, Nagybajom, Kaposvár érintésével érkeztünk meg fáradtan, izzadtan Zselickisfaludra, ahol  három kerekes várt bennünk, kipihenten, megfürödve, sörtől felfrissülve...
           
1999. augusztus 16.
A Zselicben már régebben is kerekeztem, nagyon hangulatos hely, az Őrség és a Bakony mellett ez a kedvenc terepem kerékpározáshoz. Legurultunk (vagy fel-) Ibafára, megnéztük a híres pipamúzeumot, majd Kisibafa érintésével földúton Korpád felé vettük az irányt. Ez a térképünkön még szerepelt a nevén, valójában egy megszűnt község, gyakorlatilag semmi sem látszik abból, hogy itt valaha falu lett volna, a természet visszafoglalta az emberektől a területet. Aztán a sokak által ismert és kedvelt Abaliget érintésével jutottunk el Orfűig, valahol a falu fölött, az erdőszélen egy hangulatosnak tűnő, rekord olcsó turista házban volt a szállásunk. Az olcsóságnak persze ára is volt: egy nagy hodályban aludtunk emeletes vaságyakon, illetve aludtunk volna, ha a padláson egész éjjel mászkáló görények, nyestek, vagy mókusok hagyták volna, illetve vezetékes víz sem volt...

1999. augusztus 17.
Reggeli után irány Pécs, megkerestük a vasútállomást, ahol új társunkat, T.-t üdvözölhettük, meglepetésünkre frissen festett szőke frizurában szállt le a vonatról. Pécs hangulatos város, szeretem, annak ellenére, hogy igazából sohasem ismertem meg, minden eddigi alkalommal csak rövidke ideig élvezhettem hangulatát. Most is így volt. Aztán Kozármisleny felé indultunk a pécsi körgyűrűn át, az autóforgalom borzalmasan nagy volt, ebben a benzingőzben búcsúzott tőlünk Pécs, vagy inkább így búcsúztunk tőle. Átvágtunk a Villányi-hegységen, majd megkerestük a szállásunkat, ez pedig a nagyharsányi iskola tornaterme volt. Ha valaki még nem aludt volna tornateremben, próbálja ki, ÓRIÁSI. Egyébként az iskola nem a mi tiszteletünkre rendezte be "hálószobának" a tornatermet, ha jól emlékszem, ez valamilyen gyermek vándortábor egyik állomása volt. Este sétáltunk egyet a faluban, a pincék környékén, gondoltuk, megkóstolnánk a villányi bort, ez azonban nem sikerült, a falu ilyen jellegű idegenforgalomra egyáltalán nem volt berendezkedve.
           
1999. augusztus 18.
Az e napra kitűzött táv erősnek ígérkezett, ezért jó időben elindultunk, de már Villánynál elakadtunk, először a szoborparkot néztük meg, aztán a pincesornál néztünk körül kicsit, de tényleg csak körülnéztünk és egy kis Magyarbóly, Lippó kitérővel (a forgalmasabb utakat kerülendő) rendes időben értünk a Mohácsi Történelmi Emlékhelyhez, ennek megtekintése már a terület nagyságából adódóan is jelentős időt vett igénybe, de ha valaki erre jár, nem szabad kihagynia, főleg, ha olyan távolságból jött, mint mi mindannyian. Mohácstól Véméndig halvány emlékeim sincsenek az útról, ámde Véménd és Mecseknádasd között van egy kiváló minőségű, aszfaltozott, de autóval nem látogatható erdészeti út, ez maga volt az ideális kerékpárút. Mecseknádasd fölött értünk ki a 6-os főútra, szerencsére nem volt nagy a forgalom, és itt valami hatalmasat gurultunk a faluig. Itt el lehetett hagyni a főutat, valahogy mellette ment néha egy kisebb utacska. Nem emlékszem, hogy Bonyhádra bementünk-e, talán nem. A cél a szálkai tó volt, amit egy korábbi kerékpártúra alkalmával fedeztünk fel A2-vel, de most, mire odaértünk, mindenki holtfáradt volt, és talán kezdett sötétedni is, így ez a találkozás azt hiszem, nem hagyott mindenkiben maradandó emlékeket. Beérve a faluba, azt gondoltuk, hogy végre megérkeztünk, de ez korántsem volt így, a szállásig, ami egy magánház volt, még több száz métert kellett FELtekerni, mert Szálka egy ilyen fekvésű falu. Viszont, mivel éhesek voltunk, a szállás elfoglalása után VISSZAgurultunk a kereszteződésben lévő vendéglőig és vacsora után újra FELtekertünk a szállásig, ezek után, gondolom, mindenki nagyon jól aludt...
1999. augusztus 19.
Már itt éreztem, hogy a túra kicsit el lett méretezve, a résztvevők edzettségéhez képest túl nagy távolságot terveztem, és ezt persze, mivel a szállások le voltak foglalva, kötelező volt nap, mint nap teljesíteni. Mivel akkoriban még talán tervekben sem volt szekszárdi Duna-híd, Tolna után Fadd-Domborinál keltünk át komppal a Dunán.

Kerékpárral kompozni, ez nagyon hangulatos dolog, hiszen LÁTHATÓ, hogy mi MEGYÜNK valahova. A túloldalon északnak véve az irányt, nyárfaligetek alatt és mellett, föld- és homokutakon haladtunk, ezeket az utakat a térképek nem jelölték, de eltévedéstől nem kellett tartanunk, mert balról a Duna határolt bennünk, jobbról pedig az 51-es főút. így jutottunk el Foktőig, onnan már a térkép is segített, és a kevésbé emlékezetes Uszód, Dunaszentbenedek, Ordas útvonal jutottunk aznapi szállásunkra, Dunapatajra.
1999. augusztus 20.
Éjjel nagy eső lehetett, de reggelre szerencsére elállt, és bár esőmenetre készültünk, szerencsére nem kellett esőkabátban tekerni. Hogy milyen útvonalon értünk Kiskőrösre, azt nem tudnám felidézni, a városban kerestünk valami éttermet, ahol ebédelni akartunk, a választás rossz volt, nagyon-nagyon sokáig kellett várni az ebédre, nem is emlékszem, hogy megvártuk-e végül. Soltvadkertet is érintettük, egy, a jellegtelen városhoz egyáltalán nem illő, fantasztikusan jó cukrászdában fagyiztunk. Megnéztük a Bugaci csárdát, de csak kívülről, ez egy nagyon hangulatos hely, de az árai olyanok, hogy úgy tűnik, kizárólag vastag pénztárcájú nyugati turisták számára tartják fenn, azért mégis egy kicsit fájó szívvel hagytuk ott. Innen Kiskunfélegyháza érintésével mentünk Csongrádra.
           
Az Alföldön kerekezni, nekem, Dunántúlinak, elég érdekes dolog, nem olyan változatos, mint pl. egy Őrség, sőt néha kifejezetten egyhangú, viszont jobban érzékelhetőek a távolságok. Példának okáért egyszer kilométerekről kiszúrtunk egy öreg kerékpáros nénit, hosszú ideig előttünk tekert, már csak pár száz méter, és utolértük volna, egyszer csak a néni eltűnt, és a környéken SEMMI sem volt, ahová mehetett volna! Megállapítottuk, hogy ez egy helyi boszorkány volt. A csongrádi kempingben találkoztunk Szegedről érkezett barátainkkal, de mivel a társaság már eléggé megviselt állapotban volt, nem tudtuk tartalmasan eltölteni az estét, a várost sem sikerült megnéznünk, pedig egy nagyon hangulatos, skanzen jellegű városrész mellett haladtunk el érkezéskor, ezt is kihagytuk, a későbbiekben javasolt ennek megtekintése.
1999. augusztus 21. szombat
A túra itt véget ért, a társaság feloszlott, majdnem mindenki vonatra szállt kerékpárjával és hazautazott, én mindenképpen Jászberényig akartam menni, az eredeti túraterv szerint. Mivel G2-nek problémát okozott a Szegedre való eljutás, még elkísértem Kiskunfélegyházára, felraktam a vonatra így 15 km-es kerülővel indultam északnak, és ez lett az első hosszabb egyszemélyes tekerésem. Lakiteleknél ettem egy igazán remek lángost, tavaly  (2006-ban) ez a lángossütő sem volt már meg. Kocsér és Kőröstetétlen között megnéztem a Petőfi által is versbe foglalt Kutyakaparó csárdát, ez egy olyan út mentén helyezkedik el, melyen nem férne el egymás mellett két autó. Hogy milyen forgalma lehet a csárdának...

Valahol erre egy előttem néhány méterrel az úton keresztben átszáguldó vaddisznó okozott némi meglepetést. Tápiógyörgyén az azévi ár- és/vagy belvíz nyomain szörnyülködtem, még az aszfaltutat is átvágták, hogy a vizet  elvezessék, és több helyen utólag próbálták a valamikor betemetett vízelvezető árkokat újra kiásni. 150 km tekerés után késő délután érkeztem Jászberénybe, és nagyon jólesett az egy nap magányos tekerés is, meg hogy vártak rám, az is.

Összegzés:
A túrát eredetileg borvidékek megtekintésére terveztük, bár a Naptúra nevet viseli, ez a felejthetetlen teljes napfogyatkozásra történő utalás, és ezt a nevet utólag adtam neki. Megjártuk a Somlót, Balaton-felvidéket, Villányt, Szekszárd környékét, sőt Soltvadkertet, kimaradt viszont Hajós és az ottani pincesor. Túl sok bort nem sikerült elfogyasztanunk, a legjobbakat szerintem a Somlón és Zalában kóstoltuk. Mindig előre lefoglalt szállások vártak bennünk, egy ekkora csapatnál nem is nagyon szabad másképp csinálni, ez a szervezés elég jelentős munkát igényel, már hónapokkal a túra előtt. Az útvonal talán az összes eddigi, és ez utáni túráénál is kidolgozottabb és jobb volt, mondhatnám, minden útvonalak legjobbika volt, a csapat is jó volt, mégis, a  hangulat nem érte el az egy évvel azelőttit. Ez adódhatott a már említett problémából, miszerint túl nagyok voltak a napi távolságok, "rohanósra" sikeredett a dolog, nem volt időnk néha kicsit megpihenni. De abból is, hogy éppen az azelőtti jó hangulatú túra miatt túl nagyok voltak a várakozások. Mindenki döntse el magában, hogy érezte magát, én azért sikeresnek értékelném a dolgot, még ha 8 év távlatából épp a sikerességen gondolkozom is. Uff, én beszéltem!