Kánikula 2007

Prológ, 2007. június 30. szombat
Már nagyon készülünk az idei kerékpártúrára, melyre egy kis kihagyás után nem egyedül megyek. Egyedül nem jobb és nem rosszabb túrázni, hanem más, de mindenképpen nehezebb. Ezt az érzést felidézni indultam a Kőszegi hegyekbe, meg persze egy kis bemelegítésre, és erőfelmérésre. Az útvonal: bementem Szombathelyre, eltekertem a Vadász vendéglőig, a kis körgyűrűn Olad felé mentem ki a városból. Bucsu következett, aztán Bozsok, Kőszegszerdahely, Velem.
       
Ott eleredt az eső, ezt kihasználva megebédeltem. Feltekertem a Szent Vidhez, aztán még feljebb a Hörmann-forráshoz, majd a Stájer házakhoz. Idáig autóval már nem szabadna feljönni, csak külön engedéllyel, a renitenseket keményen büntetik (állítólag). Ennek azonban úgy látszik, nincs különösebb visszatartó ereje, mert vagy öt autót számoltam meg. Egy kis pihenő keretében megnéztem az erdészeti kiállítást. Aztán a lehető legnagyobb kerülővel a határ vonalát követve tekertem el a Hétforrásig. Ezen az úton senkivel nem találkoztam, autósoknak eleve tilos behajtani, gyalogtúrásoknak túl messze van. Erre jönni csak kerékpárral van értelme, a táj csodálatos, a csend nyugtató, és a hegyi levegő... A növények itt annyira akarják az életet, hogy a fű az aszfaltos útból is kihajt!
       
Pár kilométer csendes gurulás után autózúgás hallatszott, de ez már Ausztriából jött át, alattam lakott település (Rőtfalva) fekszik, ez a fák között a völgyben látható is. Leereszkedtem a Hétforráshoz, itt már kirándulókkal is találkoztam, "megcsodáltam" az összeomlás határán levő magára hagyott határőr őrsöt, és a forrásokat.
       
Legurultam Kőszegre, itt most nem volt kedvem a városhoz, amit máskülönben nagyon szeretek, úgyhogy máris mentem tovább Kőszegfalva, Lukácsháza, Gyöngyösfalu útvonalon haza. Gyönyörű időt fogtam ki, nagyon szép túra volt, és végül kilométerórám 78 km-t mutatott, de nem fáradtam el különösebben, ez biztató az idei túrára nézve.

2007. július 16. hétfő, Jászberény-Kunbábony 113 km
Hát, bizony, a kilátások nem voltak túl biztatóak, a hétre nagy meleget jeleztek, és másodfokú hőségriadót rendeltek el, négy főből álló csapatunk mégis lelkesen, remek hangulatban indult négynapos útjára. A Szelei úton, Farmos felé hagytuk el várost, már reggel nagy volt a hőség, ezt később is ismételgetni kell, mert a túrát a főleg ez jellemezte. Tápiószeléig viszonylag normálisan haladtunk, bár a forgalom a vártnál nagyobb volt, onnan Ceglédig viszont nem nagyon örültünk a nagy kamionforgalomnak, bár, mentségükre legyen mondva, elég tisztes távolságban húztak el mellettünk. Cegléden megpihentünk, illetve félóránként, vagy ha utcai nyomós kutat láttunk, akkor is megálltunk friss vizet vételezni. Csemő után egy koszos útszéli csárdában akartam pihenőt tartani, de engedve a többiek nyomásának, inkább a mellette levő Tamás tanya nevű óriáskomplexumba mentünk. Ez egy oázis a pusztában, nem túl olcsó, de van benne étterem, fürdő, szálláshely, lakodalmas sátor, stb. Itt ebédeltünk, majd mindnyájan fürödtünk egyet a forró kövezet miatt kissé nehezen megközelíthető medencében. Ettől a remek sziesztától felfrissülve négy óra körül indultunk tovább Lajosmizse felé. Itt kereszteztük az M5-ös autópályát, ahol baleset lehetett, mert a teljes forgalmat beterelték Lajosmizsére. Ezt a nagy kocsisort a falubeli kisebb utcákon haladva kerültük ki.
       
A következő falu Ladánybene volt, és nagyon tetszett, szerintem ez a környék legkultúráltabb kinézetű faluja. Kunpeszér környékén két kuvasz rontott ki ránk egy tanyáról, és mivel Z. volt az utolsó a sorban, őt találták meg. Z. elismerésre méltóan kezelte a helyzetet, nem tekert, csak gurult az ugató kutyák előtt/mellett, így lassan maga mögött hagyta azokat. Ezt megúsztuk, meleg helyzet volt! Z.-t javaslom bátorság érdemrend arany fokozatára.  Ezek után nagyon szép pusztai naplementében gyönyörködtünk. Kunbábonyban, egy tanyán volt a szállásunk, megérkezés és a szállás elfoglalása után után Z.-vel visszakerekeztünk a falu kocsmájába sört szerezni, hiszen kellett a folyadék a veszteségek pótlására.
2007. július 17. kedd, Kunbábony-Ádánd 103 km
A maradék kajából félig megreggeliztünk, majd betekertünk a majdnem mindenhol macskaköves Kunszentmiklósra, ahol bevásároltunk, és egy parkban a fákról hulló virágesőben folytattuk a reggelizést. Tass érintésével felhajtottunk, az 51-es főútra, amely, bár nagyon rossz állapotú, de legalább széles, így elfértünk a nem túl nagyszámú, de annál gyorsabban hajtó autók mellett.
       
Az eredeti tervek szerint megpróbáltunk volna a néhány nap múlva átadásra kerülő új Duna-hídon áthajtani, de "a híd túl messze volt", ezért ez felesleges kerülő lett volna, így mégis a kompot választottuk. Itt találkoztunk egy hatvanas éveiben járó francia házaspárral, akik Franciaországból a Fekete-tengerhez tartottak kerékpáron. Megcsodáltunk  széles géles nyergeiket, és A.-val megállapítottuk, hogy ez az elpuhult nyugati turistáknak való, a szittya-magyar kemény nyergen is megüli a biciklit. Bár G. aznap este géles nyeregről álmodott... A komp átvitt a Dunán, Dunaújvárosban kapaszkodtunk fel az első dombokra. Az M6-os fölött áthaladva döbbenetesen kevés autót láttunk, lehet, hogy túlzás volt ide autópályát építeni? Dunaújvároson gyorsan áthajtva Mezőfalva, Sárbogárd felé haladtunk tovább. Valahol erre, a dombokon sikerült túllépnem a megengedett 40 km-es sebességet, természetesen lejtőn lefelé történt a dolog. Sárbogárdon ebédeltünk és sziesztáztunk a túlságosan is légkondicionált Korona étteremben. Innen kilépve "ütött" a meleg, a benti kb. 24 ºC után kinn a napon lehetett vagy 50 ºC. Mezőszilas után ismét kétszámjegyű út, a 64-es következett, ez sem hazudtolta meg magát, kétszámjegyű úton az autók a kerékpárost semmibe veszik. Azért egyéb utakon nem annyira rossz a helyzet. Megnéztük a dégi mezőföldi tájházat, viszont kihagytuk Déget, mert a csapatot a nap melege kifárasztotta.
       
Dég után nem sokkal letértünk a főútról, és a szimpatikus Lajoskomárom, és Mezőkomárom után Pélpuszta felől akartuk megközelíteni Ádándot. Ide egy nagyon keskeny és eleinte pocsék állapotú, később jobb minőségű aszfaltút vezetett. Ezen az úton adta fel a harcot A. kerékpárja, a racsni szinte beállt, szorult és néha ugrott, nem lehetett tekerni, de csodák csodája, kisebb nógatásra mégis hajlandó volt folytatni a munkát, így is sötétben értünk a szállásra, ami egy régi kastélyban volt. Ez eddig egy szakiskola kollégiumaként funkcionált, de az iskola ősztől már nem működik, és a kastélyt eladják, lehet, hogy valakinek megtetszett. Persze, lehet, hogy nem így van, de az ottaniak eléggé elkeseredettnek tűntek.
2007. július 18. szerda, Ádánd-Magyarpolány 91 km
Reggel a szokásos időben, 6 órakor ébresztő, elszaladtam a boltba élelmet beszerezni, reggeliztünk, és sikerült időben elindulnunk. Terv szerint Balatonszabadi felé mentünk volna, de a Sió partján Siófok irányába G. olyan remek kerékpárutat talált, amit kár lett volna kihagyni. Itt láttunk egy fekete gólyát is. Ez a kerékpárút egészen a siófoki kikötőig vitt bennünk, így viszont elkerültük Siófok belvárosát, ahol A. kerékpárjának kellett volna szerelőt találnunk. Kerékpárjavítót, vagy kereskedőt keresve hajtottunk tovább Zamárdiig, ahol az ottani szabad strandon megfürödtünk a Balatonban.
       
Szántódnál kompra szálltunk, és Tihanyban megcsodáltuk az apátsági templomot (csak kívülről) és a balatoni panorámát. Aszófőnél lezárták a 71-es főutat, először azt hittük, hogy baleset miatt. Itt egy kereszteződésnél egy száguldó autó húzott el mellettünk, nyomában egy szirénázó rendőrautó. Először kissé meglepődtünk ezen, de néhány másodperc múlva megláttuk a kamerákat és a filmeseket, felvétel készült éppen. Pécselyen tartottuk szokásos déli sziesztánkat, az ottani étteremben ebédeltünk és gyűjtöttünk erőt. Erre szükség is volt, mert elég jelentős emelkedők következtek. Ezeket máskülönben könnyedén legyűrtük volna, de most a kátrány kiolvadt az aszfaltból, és mi ezen nyomultunk előre. Barnag és Vöröstó csinos kis települések, az utóbbinál találtam "egy rövidebb utat" a turistatérképen Nagyvázsony felé.
       
A várnál tartottunk kis pihenőt, majd Pula, és Öcs felé mentünk tovább. Még Padrag előtt megtaláltuk az erdőbe vezető erdészeti magánutat, ezen húztunk be az erdőbe az árnyat adó fák alá. Innen Jókaibánya és a Csingervölgy érintésével értük el Ajkát. Ez a rész, bár nagyon kellemes volt, és jólesett 7 km-t gurulni lefelé, kevésbé szép, mint mondjuk egy Kőszegi-hegység, vagy egy Cuha-völgy. Ajkán még sikerült bevásárolnunk, és Magyarpolányban találkoztunk szállásadóinkkal, akik kissé mentegetőzve mondták, hogy a szállás bizony fenn van a hegyen. Sebaj, mondtam, úgyis egész nap hegyre másztunk. A mentegetőzés oka később vált érthetővé, mert bizony a szállás a hegy legmagasabb, még lakott pontján volt, kavicsos, murvás úton kellett felkapaszkodni odáig, de legalább leszedte az út a gumikról a ráolvadt kátrányt, és az abba beleülő kavicsdarabkákat. A panoráma tényleg klassz volt, kb. egy szinten lehettünk a szemközti hegyen levő zarándoktemplommal. Még szerencse, hogy Ajkán bevásároltunk, így senkit nem kellett leküldenem ételért és italért...
2007. július 19. csütörtök, Magyarpolány-Szombathely 109 km
Szokásos reggeli korán kelés, reggeli, és hogy Magyarpolány magasan fekszik, azt az is mutatja, hogy szinte tekerés nélkül gurultunk be Bakonygyepesre a reggeli kávénkat elfogyasztani. Innen Noszlop és Nagyalásony felé tekertünk, és bár szinte végig emelkedett, az árnyékban mondhatni kellemesek voltak ezek az emelkedők. Iszkázon elbeszélgettünk egy falubeli öregemberrel, de sajnos nem néztük meg a Nagy László emlékházat, ellenben Egyházashetyén megnéztük a Berzsenyi Dániel emlékmúzeumot, igaz, ez csak a szerencsén múlott. A múzeum ajtaján se nyitvatartási idő, se egy információ, hogy ki nyitná azt ki az erre járó kíváncsiak számára, még jó, hogy éppen erre járt egy kulcsos ember, ő engedett be bennünket egy rövid időre. A mesteri fürdőben jó lett volna egyet csobbanni, de sokalltuk ez egyébként egész napra nem túl magas belépődíjat, ezért inkább megebédeltünk a Rácz Ponty Vendéglőben. Itt éppen fogyasztóvédelmi ellenőrzés volt...
       
A sárvár-hegyközségi lejtőn felállítottam a túra sebességrekordját 47,7 km/óra sebességgel. Sárváron Z. szüleinél tartottunk egy újabb hőguta megelőző pihenőt, elég sok málnát elfogyasztva. A Fő téren fagyiztunk (először a túra során), majd Csényéről a térkép szerint jelzett úton próbáltunk meg átgurulni Megyehídra. Ez az út azonban a valóságban nem létezik! Ezért a falubeliek útbaigazítása alapján mezei, kavicsos úton értük el Megyehidat. Pecölben is megálltunk egy pillanatra, A. bemutatta a csapatunkat K.-nek akit már én is rég láttam, bizony eléggé megöregedett, de szellemileg nagyon is frissnek tűnt. A helyi polgármester is gratulált teljesítményünkhöz, ettől feldobódva hatalmas iramban vezettem a csapatot Vépig. Itt kisebb lázadás tört ki a tempó miatt, ezt figyelembe véve kissé lelassítva tekertünk Szombathelyre, ahol E. várt bennünket tárkonyos csirkeraguval. Később B.B. is befutott, és hatosban jó hangulatban idéztük fel a túra legszebb pillanatait és nehézségeit.

Értékelés: Tavaly Szélkirállyal küzdöttem, idén Napkirállyal gyűlt meg a bajunk. Mindkettő nagy ellenfél, előbbivel nehezebb birkózni, utóbbi viszont veszélyesebb. De legyen akár szél, nap, eső, hideg, vagy emelkedő, semmi sem rosszabb annál, mint amikor egy társaságban nincs meg a kellő egyetértés és konfliktusok keletkeznek. Most úgy éreztem, teljes volt az egység, végig jó volt a hangulat, a csapattal élvezet volt leküzdeni a nehézségeket! Mellékesen megjegyzem, remek az új biciklim, és kirobbanó formában voltam, szinte ki bírtam volna taposni a gépzsírt a monoblokk csapágyból. Z.-n látszott, hogy naponta kerékpározik, főleg az emelkedőket "bírta" jól,  G. viszont azokat nem annyira, de sosem panaszkodott, A. azonban időnként (elmondása szerint általában este 6 óra tájban) a kimerülés határán volt. Végkövetkeztésként levonhatjuk a tanulságot, középkorú, átlagos edzettségű emberek kellő elővigyázatossággal rendkívüli időjárási körülmények között is le tudnak tekerni napi 100 kilométert, avagy sikerült bebizonyítanunk, hogy a túra résztvevői, és őseik az evolúciós fejlődés során nem a véletlen, vagy a vak szerencse folytán maradtak életben, hanem mert sikerült alkalmazkodniuk a természet és környezet okozta kihívásokhoz.