Logarska Dolina 2017

Prológ:
Elmúlt években mindig, már télen, legtöbbször akár decemberre kialakult bennem egy elképzelés, hová is szeretnék elmenni biciklizni. És készítettem a tervet, ami aztán nyárra ugyan nem mindig pont az eredeti gondolat mentén alakult, de azért majdnem és a két időpont közötti időszakot kitöltötte az izgalmas tervezgetés.
Idén nem.
Ha van cél, könnyű kijelölni az utat, ha nincs, akkor nehéz, vagy nem lehetséges.
Többszöri noszogatásra,
hogy:
 - Na mi lesz már!
meg hogy:
- Lesz már végre valami!,
végre valahára beugrott egy hely, amihez már egy ideje, ha nem is feltétlenül biciklivel, de igen nagy kedvem lett volna, de mivel nincs akkora távolságra, akár azzal is.
Ez pedig a szlovéniai Logarska Dolina volt.
Az ötlet májusban született, onnét már azért gyorsabban pörgött a történet.
Június végére minden szállás le volt foglalva, minden potenciális résztvevő megerősítette, vagy éppen lemondta a meghívást, bár az utolsó utáni pillanatig maradtak (kezelhető) bizonytalanságok. Aztán, ahogy tavaly, idén is egy (majd még egy) haláleset szomorított el bennünket, de ez már nem akadályozta meg a túrát.

Első nap, vasárnap
Több oka is volt, hogy kísérőautót vittünk volna. de utolsó nap úgy döntöttünk, hogy még sincs rá szükség és nem vittünk. A tekerés Szentgotthárdnál kezdődött, Szombathelyről vonattal mentünk odáig, időspórolás miatt, meg mert azt az utat már nagyon ismertük.


Egy szokásos indulásos kép a csapatról

A felsőszölnöki határátkelő magyar oldalról kerékpárral nagyon erősen emelkedik, a szlovén oldal is dombos, de jobban bírható. Bad Radkersburgig egyre síkabb a terep, hiszen az már a Mura-völgy. Vasárnap lévén kicsit kihaltnak tűnt a városka. Egy török étteremben remek kebabot ettünk, eközben lezúdult a túra első esője, az ez utáni, fülledt, de kellemes melegben érkeztünk meg az innen 15 km-re levő Podgorjébe lévő Guest House Prenocisca Vrtnica hotelbe.

Második nap, hétfő
Éjjel is esett, reggel is esett, aztán elállt, de annyi felhő maradt az égen, hogy nem mertünk megkockáztatni a hosszú dravogradi utat, úgy döntöttünk, inkább bevállaljuk a dombvidéket és átgurulunk Mariborba, majd onnan vonattal megyünk Dravogradba. Ez így is történt, de meg kell jegyeznem, ez a Maribor feletti dombság, ami a Mura és a Dráva között húzódik, elég nehéz biciklis terep. A vonat végig a Dráva mellett vitt, szép volt az út nagyon. Dravograd, ugyan egyes vélemények szerint láthatott már szebb napokat is, de így is szép városka, köszönhetően a remek fekvésének is, ha nem esett volna az eső, meg is tudtuk volna nézni, így nem, az eső miatt az egész estét a szállodában töltöttük. Itt egy lány amolyan mindenesként funkcionált, délután ő volt a recepciós, este felszolgálta a vacsorát, másnap szervírozta a reggelit. Amúgy az úgynevezett Deluxe lakosztályt foglaltuk el, igazodva nemrég kitalált mottónkhoz: "Pénz nem számít, mindenből a legjobbat!" Ja, ez csak a napi vicc volt, mert amúgy nem is volt annyira drága.


Dravograd, Dráva-híd

Harmadik nap, kedd
Ettől a naptól tartottam leginkább és az aggodalmam, ami nem volt teljesen alaptalan, be is igazolódott. A Meza patak völgyében tekertünk felfelé, a út első szakaszával semmi gond nem volt, mármint a meglepően jelentős forgalomtól eltekintve, ami, minél feljebb értünk, annál kisebb lett, de csak a zerjavi cementgyártól kezdve fogyott el teljesen.


A hegyekben, amikor még minden happy volt.
Később már nem nagyon tudtam fényképezni.

Viszont az út is egyre meredekebb lett, ezt aszfalton még le bírtuk követni pedálozással, de egyszer csak az aszfaltos út kavicsosra váltott, mi pedig biciklizésről bicikli tolásra. Eztán a csúcsig (kavicsos kezdetétől kb. hét kilométer) már alig volt szakasz, aminél fel tudtunk ülni a kerékpárra, ez a kavicsos út folyamatosan emelkedett és 13 kilométer hosszú volt (utólag megnézve, Google térkép szerint) és Koprivnától Podolseváig tartott. Azt kell mondjam, ez esetleg hegyikerékpárok számára járható, túrázók számára semmiképpen, mi mégis megtettük. Az út legmagasabb pontja a kavicsos út közepén túl lehetett, GPS szerint 1280 méter körüli magasságban. Hatalmas szerencsénk volt, hogy csak ezt elérve kezdett el esni az eső. Viszont lefelé sem volt sokkal jobb a helyzet, de azért elég gyorsan leértünk, bár érhettük volna gyorsabban is, de az eső és a meredekség miatt egyszerűen nem lehetett elengedni a kerékpárt, a folyamatos fékezéssel nagyon durván  teszteltük a fékbowdenek és a fékpofák teherbíró képességét. Nem volt veszélytelen a mutatvány, nem is éreztem túl biztonságosnak az ereszkedést. Szerencsére minden bicikli kibírta, de nagyon a határon voltunk, szerintem itthon ideje lesz fékpofákat cserélni. A hegyi eső hideg volt, Solčavába érve szinte szétfagytunk, egy helyi étteremben pizzázva próbáltunk legalább valamennyire felmelegedni. Lučéba (hogy ezek a szlovének miért tesznek minden mássalhangzóra vesszőt!) az út a Savinja patak mellett megy, így lefelé gyorsan leértünk, a szállást kapásból megtaláltuk, és házigazdánk, Sonja segítségével el is foglaltuk. Hogy milyen volt? Egyszerűen tökéletes. A kulturált rend, a tisztaság, és azt gondolom, az ízlés magas szintje éles ellentétben állnak a relatív alacsony árral. Ez kissé túlcirkalmaztam, írtam volna inkább, hogy ár-érték arányban nehezen verhető?

Negyedi nap, szerda
A nap, amelynek tökéletesnek kellett lennie, és az is volt.
A legnagyobb kockázatot az időjárás jelentette, reggel kis eső hátráltatta ugyan az indulást, de az csak pár percig tartott. A Savinja mentén végig felfele tekertünk, párszor meg-megállva tájat csodálni, mert az nagyon szép volt. Solčavában ittunk egy sört, majd a völgy bejáratánál muszáj volt ismét megállni. Itt az autósoktól belépti díjat szednek, kerékpárosoktól nem, de annyira szép a látkép, hogy itt le kellett ülni kicsit tájat csodálni. Előtérben a zöld fű, hátrébb erdők, magasban a fehér sziklák, nem kevés szép helyen jártam már, de ez benne van az első ötben.


Logarska Dolina

Egy út vezet befelé, ez autóban ülve is épp úgy néz ki, de ahogy a csendes kerékpárral suhantunk rajta, hát az valami páratlan. Az út végén lévő parkolóig két helyen is lehet étkezni, odafele a felsőben ebédeltünk, és mivel a gyermeknek ez nem felelt meg, visszafelé az alsóban őt is megetettük. Mindkettő jó hely.


A felső kifőzde, virágos faház a sziklák alatt

A parkolótól a Slap Rinka vízesésig egy tízperces emelkedős, köves-sziklás gyalogút vezet fel. Maga a vízesés alulról nehezen megbecsülhető magasságú, de hiteles források szerint 90 méter. Hogy jobb legyen a rálátás, a vele szemközti sziklára egy kis kilátó-presszót építettek, ide is felmentünk. A hely szelleme megigézett, így hát a presszó teraszán elkortyolgattunk egy-egy feles Vilmost, ami annak ellenére sem volt túl drága, hogy nem könnyű ide bármit feljuttatni.

       
A vízesés és ... ... ugyanaz a galambdúccal.
(Még tériszonyos A. is felment ide, csak úgy mondom)


Fehér sziklák a napsütésben


Visszatekintés.
(Tudom, már volt hasonló kép, de olyan szép...)

A völgybejáratig szépen le lehetett gurulni, ott még egy utolsó pillantást vetettünk a völgyre, majd majdnem elindultunk haza, csak előbb gyorskötözőkkel megpróbáltuk rögzíteni S. félig leszakadt kulacstartóját. Ez csak második próbálkozásra sikerült, először ugyanis hozzábilincseltük a váz alatt húzódó bowden vezetékeit is. (Hoppszika!) Végül megoldottuk, és hazagurultunk, mondom gurultunk(!) Lučéba.
A nap, ahogy kívántam, tökéletes lett.


Jutalom a nap végén

Ötödik nap, csütörtök
Az autó nélküli "B" terv szerint Lučéból Celjéig kellett legurulnunk a Kamniki, vagy Savinski Alpokból, amit hívnak  Kamniško-Savinjske Alpoknak is. Ez is egy jó gurulás volt, eleinte alig kellett tekernünk, később azért kellett, de gyakorlatilag a Savinja folyó forrásától indultunk és Celjében is a Savinja folyik. A forgalom a hegyektől való távolsággal, illetve Celje közelségével egyre nőtt, de nem nagyon volt más út, sajnos. Celje körül hihetetlenül sok komlót termesztenek, de annyit, hogy szerintem ebből nem csak a kiváló Lasko és Union sör készül, hanem sok más márka is.


Komló, sör, meg a biciklisták

Ebéd Zajecben, ez a komlóvidék központja, itt megtekintettük a világ első sörszökőkútját is. Ez egy érdekes, de roppant drága, nyolc eurós játék, amiért mindösszesen hatféle, fajtánként egy deci sörkülönlegességet, no meg egy korsót kaptunk volna, így ezt nem próbáltuk ki. Az addig O.K., hogy "mindenből a legjobbat", de azért fontos szempont az ár-érték arány is, és azt itt nagyon nem láttuk biztosítottnak. Mindazonáltal sokan gondolkoztak másképp, az is látszott, hogy sokan vannak nálunk jobban anyagilag eleresztve.
Celjében tárgyalásokba bocsátkoztunk a csak szlovénül beszélő vasúti jegypénztárossal, szerencsére már tisztában voltunk azzal, hogy nála csak személyszállító jegyet vásárolhatunk, a kerékpárjegyet majd a kalauznál fizethetjük a vonaton, ez egy érdekes szlovén specialitás.
Mariborban szálláskeresés, amit kis kerülővel, de megtaláltunk. A Studio Lipa olyan szállás volt, aminek láttán A. barátomnak elállt a lélegzete. Az eddigiek sem voltak semmik, erről már áradoztam, de ez még azokat is számtalan apró figyelmességgel múlta felül, itt tényleg minden volt, mosógép, mini mosogatógép, különböző fűszerek, használatra kész tészták, teák, kávék, méz, friss gyümölcsök az asztalon és még sorolhatnám. És nem túlzok, vagy kétszázhúsz tévécsatorna. Este, bár nem volt annyira messze, már nem volt kedvünk bemenni a belvárosba, ezért egy közelben levő étteremben vacsoráztunk, de nem bántuk meg, jó volt nagyon és nem drága. Este, mint minden este, rikikiztünk, ezt nem említettem eddig. A rikiki egy könnyű és szórakoztató kártyajáték, lefekvés előtt fáradt vándorok számára ideális.

Hatodik nap, péntek
Reggel bevásárlás, bosszankodás. Nyomorult multik (itt Aldi és Interspar) bekebelezték a piacot, de élelmiszer bolt jellegük ellenére nem nyitnak ki nyolc és kilenc óra előtt, így keresnünk kellett egy távolabb lévő Mercator élelmiszer boltot, hogy bevásárolhassunk. Ezzel együtt, vagy éppen ezért  nem sikerült időben elindulnunk, a maribori dombokat már tikkasztó melegben másztuk meg, és ott tényleg domb hátán domb volt, meg hát a Dráva partjáról indultunk, ugye. Az ezt követő rész kicsit ki is esett, csak a sok domb maradt meg az emlékezetben.


Szép domb fákkal

Így jutottunk el Radgonáig (azonos Bad Radkersburggal, csak ez a szlovén oldal) itt fagyiztunk egyet, meg néztük, ahogy a szlovén rendőrök szívatják az Isten tudja milyen bűnt elkövető autósokat. Inkább a táblákat, mint a GPS-t követve egy másik Mura-hídon, Radencinél keltünk át a folyón, nem itt szerettünk volna, ez lehet, hogy kis kerülő volt, de így is eljutottunk Muraszombatra. Itt még legurítottunk egy utolsó Lasko sört abban a pizzériában, amelyben évekkel korábban szintén egy biciklitúrán P.Z. barátommal pizzáztunk. A sör csapolt volt, és talán, ha lehet, jobb is, mint az eddigiek, vagy csak az emlékek tették jobbá? A határig meg a szállásig már érezhetően küzdött a csapat a kilométerekkel, meg dombokkal, de végül megérkeztünk Magyarszombatfára. Szállásadónk egy remek lecsóval kedveskedett nekünk, sört a helyi kocsmából szereztem be hozzá. A szállás semmiben sem hasonlított a Szlovéniában megszokottakhoz (remélem finoman fogalmaztam) igaz, árban sem. A szállásadóinkkal való kapcsolat viszont sokkal személyesebb volt, már csak a közös nyelv okán is.

Hetedik nap, szombat
Hazafelé.
Ez az út már nem volt izgalmas, én az ennyiedik napon vagyok erőm teljében, mondhatnám lendülök (bár csak fizikailag) csúcsformába, de a csapat már eléggé fáradt volt és ennek elég sok jelét éreztem is. Pinkamindszentnél tartottunk egy hosszabb pihenőt, majd Szentpéterfán egy újnak tűnő vendéglátó egységben "ebédeltünk". A hely csúcsszuperül nézett ki, tényleg, de a 16 milliós állami támogatás csak "zsíroskenyérre" volt elég, az volt az ebédünk, mert a "konyha" csak öttől nyitott. Szomorú, de magyar falvak nem nagyon tudnak eltartani egy éttermet, ez szlovén és osztrák oldalon azért másképpen van. Sok minden más is másképp van itt és ott.
Szombathelyen B. vacsorával várt bennünk, aztán hazagurultunk.


Elégedett csapat

Szép túra volt, jó helyeken jártunk és újfent megerősítést nyert, hogy Szlovénia egy szép és kellemes ország, ahol jó élni és jó lenni, és nem csak a táj szépsége, de az emberek miatt is, hiszen az előbbi kevés az üdvösséghez, az utóbbi viszont elengedhetetlen ahhoz. Jó lenne, ha kis hazánk is kicsit mosolygósabb ország lenne, nem is kellene olyan nagyon messze menni egy jó példáért.