Triglav 2022

A halász hazatér a halászatból f

Amikor ezeket a sorokat írom, még nem tudom, hogy sikerülni fog-e egyáltalán régóta vágyott tervem, Szlovénia legmagasabb hegycsúcsának, a Triglavnak a megmászása.
Az egész történet, akárcsak az élet, véletlenek sorozata, ahogy az is, hogy miért pont mi négyen fogunk menni.
A készülődés izgalmas volt, egy hetem volt rá, megvettem mindenféle nélkülözhetetlennek, vagy legalább hasznosnak tűnő kelléket, amelyek nem álltak rendelkezésemre egy ilyen kalandhoz. Megterveztük az útvonalat is, pontosan, részletekbe menően. Az időjárás nem ígérkezett jónak, az időjósok esőt mondtak a hétvégére és az is lett, de erről majd később.

Aztán elindultunk.

Szlovénián át mentünk, végig autópályán, csak Rédicsen álltunk meg, szlovén autópálya matrica-vásárlás ügyben. Jó időben értünk Mojstranába, itt kezdődtek a hegyek, illetve a Krma-völgy, amelyen át meg lehetett közelíteni azt a parkolót, ahol az autót hagytuk. Itt három lehetőség is volt, az első a Kovinarska Koca és van még kettő, mi a legutolsót választottuk, azért itt már hely, az nem sok volt, viszont tehén annál több. Volt olyan állat, amelyik egy ott parkoló autót talált megfelelőnek, hogy kicsit lemasszírozza rajta magát ...
Felcuccoltunk, majd elindultunk felfelé a völgyben. Az utat úgyszólván lehetetlen eltéveszteni, azt ugyanis mindkét oldalról hatalmas hegyvonulat szegélyezi, egy út van csak és egyetlen irány, felfelé. Az erdő lassan szűnik meg, a magas fák helyét fokozatosan a kisebbek veszik át, viszont minden lépésre vigyázni kell, mert kő kövön ... van. Néhol a mellettünk lévő hegyekről leszakadó óriási sziklák szegélyezték utunkat. Van az a pont, ahonnan visszanézve látható a Kovinarska Koca, jó is volt látni, mennyit haladtunk már.


A völgy, ahonnan jöttünk

A Malo Polje (Kis Mező) után elértük a Poljét. Ez a mező tele van nagy kövekkel és tehénszarral. A tehenek idáig is fel tudnak jönni, ez meglepő is, meg nem is. Itt volt az első és tulajdonképpen egyetlen bizonytalansági pont, hogy most merre tovább. A látható út ugyanis a "nagy hegyek" felé vezet, de a mi célunk a Vodnikov dom volt, ami a Poljétól, azaz innen balra ágazott le. Egy arra haladó turista és a saját GPS-alkalmazásunk útmutatása alapján megtaláltuk az "utat" és felfele indultunk egy kidöntött fenyőfák és legördült sziklák alkotta meredeken át, ezen a kevésbé nyilvánvaló ösvényen. Ez már jóval kapaszkodósabb volt, mint az eddigiek és pár száz méter után az erdő is megszűnt, köves-sziklás hegyoldalon kellett felfelé haladni, mindig csak felfelé, itt már nagyon kevés volt a fa és azok is alacsony fenyőfélék voltak, viszont az út egyértelműbb lett. Gyakran néztük a GPS-t, mert egyáltalán nem nyilvánvaló, hogy az előttünk lévő hegyen bárhol is át lehet kelni, de az útvonaltervező szerint igen. Jellemző az út nehézségére, hogy volt az a pont, amikor már csak másfél kilométer volt hátra a Vodnikov dom-ig, viszont azt a térkép szerint több mint egy óra alatt lehet megtenni. Szerintem nekünk majdnem kettő alatt sikerült. Amikor felértünk a 2008 méteren található nyeregre, az azon átbukó szél majdnem visszafújt bennünk, na jó, azért nem, de mindenesetre nagyon hideg volt.


Visszatekintés

Viszont onnan egy laza ereszkedés után megérkeztünk az 1830 méteren lévő Vodnikov turistaházba. Ez volt a szállásunk.


Vodnikov dom

A hét vicce:
Turista térkép alkalmazásunk szerint a másnapi út a Triglavra a házunkról 4,6 kilométer, ez a távolság kicsit több mint 4 és fél óra alatt tehető meg. A Google térkép szerint viszont mindössze 4,4 kilométer, és az útidő is csak 1 óra 37 perc, ám ott a figyelmeztetés: Legyen körültekintő: a gyalogos útvonaltervek nem feltétlenül tükrözik a valóságos körülményeket.
Szóval, hogy nem feltétlenül. Hát, tényleg nem.
Aha.
Sőt! Ha-ha-ha!!!

Az eléggé nyilvánvaló volt, és a háziak is megmondták, hogy másnap nem szabad megkísérelni a csúcstámadást, mert nagyon rossz idő várható. Minden vendégük sztornózta a foglalását, a házban a személyzeten kívül csak mi négyen voltunk, meg még egy vendég. Az mondjuk elég feltűnő volt, hogy az ide vezető úton csak mi haladtunk felfelé, mindenki más lefelé ment ...
Mi, a csapat férfitagjai úgy döntöttünk, hogy még aznap, legkésőbb sötétedésig, szemrevételezünk egy másik utat, ami ugyan hosszabb mint az aznapi, de ugyanúgy visszavisz a parkolóhoz, de talán jobban járható, mint az aznapi volt. Megnéztük, de egyáltalán nem tűnt jobbnak, még az eleje sem, de legalább szép volt.
Ezért másnap ...

... amikor felébredtünk - hát persze, hogy már zuhogott - kicsit elgondolkoztunk, hogy most mi is legyen. Felvettük az összes esővédő felszerelésünket és elindultunk vissza, ugyanazon az úton, mint amelyen feljöttünk. Megfogadtuk a bölcsek tanácsát: azt, hogy felmész-e a hegyre, nem te döntöd el, hanem a hegy. Lehet hogy fel tudtunk volna menni, de azt gondolom, ez egy okos döntés volt. Ami a Vodnikovnál eső, az kétezer felett már hó, a felhők közül néha kibukkanó hegyek teteje havas volt, mi pedig erre nem voltunk felkészülve, úgyhogy irány a Krma-völgy.


Felhők között

Kis kihagyásokkal egészen az autóig esett az eső, viszont hideg szerencsére nem volt, az esőfelszerelés bizonyos szempontból feleslegesnek tűnt, mert nagyon átizzadtunk benne. Érdekes volt, hogy találkoztunk egy felfelé törekvő emberrel, mondom, eggyel(!) aki a Dom Planikához tartott. Ki nem találnátok, honnan jött, vagy mégis?
Hát persze, hogy magyar volt ...
Mivel hazamenni nagyon nem akartunk, hamarjában kinéztünk egy apartmant Mojstranában, pontosabban Dovjében és becuccoltunk. Egy jó kis szaunázás után megnéztük a mojstranai sziklafalat, amit "Szofia" javaslatára másnap terveztünk megmászni. Hát, elég meredeknek tűnt. Megvacsoráztunk a szállásuk melletti étteremben és aludni tértünk.

Másnap a helyi múzeum megtekintésével kezdtünk, itt a Júlia-Alpokat mutatják be a látogatóknak, hát, úgy nagyjából. A kiállítás nem túl grandiózus, még úgy sem, hogy egy helikopter is található benne, viszont aki nem hozott magával sziklamászáshoz felszerelést, az a múzeumban tud kölcsönözni.
Egy kis via ferratázással folytattuk, a mojstranai sziklát terveztük megmászni, ezen két út van, egy kék és egy piros és mivel minkét út startja és célja ugyanott van, így mindkét út 180 méter magas és 250 méter hosszú és egymás mellett, néha egymást keresztezve haladnak, szóval akár váltakozva is lehet mászni rajtuk. A kék a könnyebb út, ezt kezdőknek is ajánlják, mert ez egy B kategórás Via Ferrata, a piros viszont C, de helyenként D kategóriás, a betűk a nehézségi fokokat jelölik. Előre engedtünk egy német srácot, vele később a csúcson találkoztunk, a mászást "Sabrina" kezdte meg a piros úton, neki volt már gyakorlata ilyesmiben, nekünk, három férfiaknak meg még egyáltalán nem, szóval ha úgy vesszük, mi voltunk a bátrabbak.
Kedves Sylvia! A bátorság nem egyenlő azzal, hogy mint a macskanő (vagy hópárduc) felszökkenünk a sziklákra és eltűnünk a többiek elől, mert ügyesek (és gyakorlottak) vagyunk.
A bátorság azt jelenti, hogy legyőzzük a félelmeinket, és/vagy a tériszonyunkat. Szerintem ez megvolt a nálunk, kinek-kinek eltérő mértékben, de megvolt.
Csúcs volt ez a mászás, én kétszer átmentem a piros útra, hogy egy kicsit több adrenalin termelődjön, de az azért kétségkívül nehezebb volt, viszont a kék ennek megfelelően kevésbé megerőltető. A biztosítókötél feltétlen biztonságérzetet ad, de leesni azzal sem ajánlatos, mert egy zuhanás akár 2-5 méteres is lehet, ami a kellemetlennél azért nem kicsit rosszabb. A csúcson egy mini Aljazev stolp található, a Triglavon található torony kicsinyített mása, ami elég vicces. Mindenki nagyon ügyes volt, a legbátrabb pedig az, akinek a legnagyobb félelmet kellett legyőznie, na, ez nem én voltam.
Ezután még felautóztunk az Aljazev domhoz, amely a legtöbb túra kiinduló pontja, egy igazi klasszikus, mindjárt az északi fal tövében található.


Az Aljazev dom

Ha jó idő lett volna, innen állítólag félelmetes látvány a Triglav, de nem volt az, felhők takarták a hegyet. Visszafelé még megnéztük a Pericnik vízesét, ez az útról kevésbé látványos, ezért a hatvan méter magas emelkedőn mindenképpen érdemes felmászni, mert közelről egészen jó és be is lehet menni alá-mögé.


A Pericnik vízesés

Innentől már nem sok minden történt, meg-estebédeltünk a tegnapi étteremben és elindultunk haza. A hazafelé vezető út esős volt és hosszú, de szerencsésen hazaértünk.
Jó volt, szép volt, vágyunk vissza a Triglavra, arról beszéltünk, hogy jövőre talán újra megpróbáljuk.
Hogy lesz-e belőle valami vagy sem, majd kiderül.

««       »»

Elérhetőség a következő címen: pungorgy kukac freemail pont hu