Tisza-túra 1997

1997. augusztus 16. szombat.
Első Felső-Tiszai vízitúra, 8 fő, 3 kenu, 1 hét. Ez áll naplómban, ennyiből, plusz az akkor készült csekély számú fényképből kellene felidéznem a 10 évvel ezelőtt történteket (ez az útleírás 2007-ben készül). Akkori státuszában sógorjelöltem, ma már sógorom, Peti, interneten (volt már akkor internet?) foglalt kenukat egy ezzel foglalkozó társaságtól, Vásárosnamény-Gergelyiugornya indulással. Mire 560 kilométer vonatozás után G.-vel megérkeztünk ide, már mindenki várt bennünk, Peti, O, A, G2, T, E, felvert sátrak, és persze a kenuk. Vízitúra szempontjából teljesen amatőr társaság gyűlt itt össze, ez, ha nem egy akkor teljesen barátságos Tiszáról lett volna szó, akár veszélyes is lehetett volna. Én már többször ültem támasztóvillás lapátos csónakban, a kenu azonban teljesen más eszköz. Mindenki csak egy "lapátot" kap, azzal kell, hajtani, és ha szükséges, akár egyedül is, irányítani a járművet, és ez utóbbit nehezebb megtanulni, de némi ráérzéssel, kevés gyakorlás után úgy éreztük, fog ez menni.
           

1997. augusztus 17. vasárnap
Az időpontok tekintetében persze teljesen bizonytalan vagyok, de ez most nem számít. Reggel sátorbontás, az éjszaka eléggé lassan telt el, egyrészről a várható kalandok miatti izgalom, másrészről a kempingben zajló nagy és hangos éjszakai élet miatt. Három kenunk volt, mi nyolcan voltunk, adott volt a 3-3-2-es felállás, utazótáskáinkat nylonzacskókba húztuk, hogy egy esetleges borulás esetén ne ázzanak el a cuccaink, már ha egyáltalán fennmaradnak a vízen... Most láttuk csak, hogy a gyakorlottabb túrázók vízhatlan műanyag hordókba pakoltak! Reggel indulás! Gergelyiugornyánál még van egy kis sodrása a folyónak, a Tisza-híd alatt szerencsésen átértünk, pár száz métert sodródtunk, és a víz szinte megállt, ha nem eveztünk, szinte alig volt érezhető a haladás. A folyó színe? Hát lehet szőke Tiszának is nevezni, én inkább sárszínű, vagy homokszínű Tiszának hívnám, két centiméterre sem lehetett belelátni a vízbe. A folyó nagyon kanyargós, soha nem lehetett látni pár száz méterrel előre, hogy merre is fogunk haladni, az idő kifogástalan volt, a csendet csak az evezők csobbanása törte meg. Nem sok kikötésre alkalmas helyet láttunk, azoknál sem álltunk meg, a nap végéig, és a többi napokon is kb. 20-30 kilométert tettünk meg. Hogy aznap hol vertünk sátrat, ki tudja már?
           

1997. augusztus 18. hétfő
Sátorbontás, indulás, evezés. Azt hiszem, hogy aki nem szeret a természetben "csak úgy" gyönyörködni, annak eléggé monoton dolog egy ilyen túra, ugyanis nem történik semmi. Nem jönnek szembe csónakok, ugyanis mindenki lefelé evez a folyón, így aztán ritkák a találkozások más evezősökkel. bár a csekély sodrás végett akár felfelé is lehetne menni, az emberek azonban lusták erre. Ezen a szakaszon a Tisza határfolyó, figyelmeztettek bennünk, hogy az ukrán oldal megközelítése veszélyes, az ukrán határőrök éberen őrködnek, nehogy visszacsatoljuk egykori területeinket. Záhonyban kikötöttünk, végeláthatatlan kocsisor várakozott a határnál, az út két oldalán árusok, sohasem látott rikító színű üdítő italokkal tömött bódékban, Hogy itt szálltunk-e meg? Igen, úgy rémlik.
           

1997. augusztus 19-21. kedd-csütörtök
A történések egybemosódnak. Hogy pontosan hol és mi történt, nem fontos ma már. Volt egy szállásunk, ahol az akkori év fantasztikus egynyári slágere szólt, üvöltött szinte folyamatosan, a "dalt" azóta sem adják a rádiók, ma már a címét sem tudom, de ha meghallanám, biztosan megint a hányinger kerülgetne. Volt egy szállásunk, amely egy tehénitató fölött volt az erdőszélen, a nagymennyiségű tehénszartól elég nehéz volt a kenukat a szarmentes réten levő sátorhoz cipelni. Aznap éjjel viszont állandó gyanús neszezés tartott ébren, mostanság olvastam, hogy a környéken bizony gyakran kirabolják a vízitúrázókat, velünk ez szerencsére nem történt meg. Egyszer szügyig a folyóban gázoló, ott hűsölő tehéncsorda mellett eveztünk el, tőlük néhány méterre, ha valaki ezt meséli nekem, valószínűleg nem hiszem el, hogy a tehenek belemennek a folyóba, viszont én ezt lefényképeztem, mintegy bizonyítékul. A dombrádi Tisza-híd alatt levő halászcsárdában életem egyik legjobb halászlevét ettem. Jó halászlét kevesen tudnak készíteni, az, hogy egy étel jólesik, persze a körülményeknek is köszönhető, éhes embernek az is jó étel, ami egy jóllakottnak nem az. Mégis azt hiszem, ott TUDTÁK a halászlét főzni. Vajon megvan-e még a nagy árvizek után a csárda? Valahol találtunk egy "ugrálófát" ez egy a Tisza fölé kihajló fa, rajta kötél, Tarzanként lehet vele kilendülni a folyó fölé, majd több méter magasról lehet a folyóba csobbanni. Na, ezt én nem próbáltam ki, viszont T, és A lelkesen ugráltak a vízbe, azt hitték le tudom fényképezni őket, de, mint később kiderült, a fénykép sajnos pocsék lett. Egy helyen tábla jelezte, hogy itt frissítő vár a megfáradt túrázókra, itt kikötöttünk. Ketten mentünk felderíteni a terepet, és valóban, pár száz méterre a parttól, az erdőszélen magányos bódé állt, itt lehetett üdítőt és szendvicseket kapni. Ugyancsak szomjasak voltunk, venni akartunk a társaságnak valami innivalót.
- Kérek egy üveg kólát! - mondtam.
- Szőkét, vagy barnát? - hangzott a kérdés.
Azt hiszem, ezen a ponton teljesen ledöbbentem, eleddig azt hittem, hogy csak mesékben létezik az, hogy Tirpákiában ilyen módon különböztetik meg a "kólát" a "jaffától". Ezek után azt is elhiszem, hogy itt a macskáról azt mondják, hogy "fel van mászva a fára"!
Érdekesek voltak a kompok, itt drótsodronyon húzzák át a kompot egyik partról a másikra, emiatt a hajózás a szakaszon lehetetlen. Láttunk viszont rendkívül ellenszenves motorcsónakokat és vízi motorokat, melyek nem csak a csendet vágják agyon, de nagy hullámokat is vernek sebességükkel, a hullámok keltette borulásveszély ellen szembefordulással védekeztünk, sikerrel.
           

1997. augusztus 22-23. péntek és szombat
Aznap délután érkeztünk Tokajra, ez volt utunk végcélja. A Bodrogon kellett felevezni néhány száz métert, ott volt utolsó szállásunk, és a kenukat is ott kellett leadni. Városnézés, borospince látogatás, ez, ugye Tokajon kihagyhatatlan, hazautazás vonattal.
Összegzés:
Kenutúra a Felső-Tiszán: ez a romantika maga. Páratlan, és feledhetetlen élmény volt, de kellett hozzá egy kiváló csapat, hogy az lehessen. A körülmények szinte ideálisak voltak, a meleg ellen, ami volt, lehetett védekezni, pl. kisebb csobbanásokkal a folyóban, eső, vagy hideg persze alaposan megnehezíthette volna a dolgunkat. Megtanultuk egy evezővel irányítani a kenut, ez ebben a szinte állóvízben nem volt túl nehéz, és a későbbiekben nekem tényleg hasznomra vált. Természet közeli élmény a vadkemping, amelyben néha részünk volt, de a kempingek is az elviselhetőség határán belül voltak. Ez az a hely, ahová később még szeretnék visszatérni, nem mindenáron, de csakis egy hasonlóan jó csapattal. Vannak még más felfedezésre váró helyek is, és az idő nem sürget, ide idősebb korban is jöhetek, különösebb fizikai igénybevétellel nem jár egy ilyen túra, persze jó vizet, és jó időt kell kifogni.