Olaszország 2018

Nem én találtam ki, vagyis a Dolomitok-részét nem, a többit igen. B. volt az, aki egyébként a leglustább gyerek az egész családban. Szerintem nem gondolta, hogy ilyen magasak ezek a hegyek és ilyen sokat kell gyalogolni ... De ha már kitalálta, úgy gondoltam, legyen, én ugyan nem vagyok semmi jónak (vagy rossznak?) elrontója.
A szállásfoglalás nem ment könnyen, ennyiszer még nem mondtunk le szállást a búkingon, de hát ha egyszer azzal reklámozzák, hogy "ha nincs szüksége rá, hát mondja le... ... és kösse újra". Mi pontosan ezt tettük ... Azért később akadtak problémák.
Tehát a terv Dél-Tirol, pontosabban Cortina D'Ampezzo és környéke, Velence, valamint két szlovén barlang, Postojna és Skocjam megtekintése. Plusz ráadásként az olasz Grotta Gigante, ami szintén egy barlang. Ez volt egy hétre a nem kicsi terv, de legalább drága mulatságnak ígérkezett a nyaralás.

Első nap, szombat
Nem tudtunk korán indulni, mert a kutyukát, aki ugye nem jöhetett velünk, még el kellett helyezni, majd Ausztriában autópályáztunk és az olasz határ előtt jól teletankoltuk az autót, mert az olasz üzemanyag rémisztően drága, így viszont köszöntük, de nem kértünk belőle. A szállás Borca di Cadore-ban volt, egy helyi mértékkel nézve olcsó szállodában, nem sokkal Cortina D'Ampezzo alatt, utóbbi városban, csak viszonyításképpen, nem ritkák a napi többszázezer forintos szállodák, például G. talált egyet három éjszakára úgy hat millióért. Nem hiszem, hogy ez tud olyan szolgáltatást nyújtani, ami miatt valamennyire is megérné, inkább ide olyanok mennek, akiknek  van hat milliója egy szállodára és nem szeretnének olyanokkal találkozni, akiknek nincsen. Szóval ez egy elit környék, de mondom, a mi szállodánk nagyon szerény volt, stílusában olyan, mintha harminc évvel visszamentünk volna az időben.  Este pizzáztunk egyet a faluban, de az olasz pizza talán nem az ilyen helyek miatt világhíres. De legalább nem volt olcsó, plusz, olasz szokás szerint úgynevezett kopertát, azaz terítékdíjat számolnak mindenütt, ez általában másfél-két euró. Ez megfelel a nálunk használatos borravalónak, így azt külön nem is adtunk sehol és nem is hiányolták. Az olasz sör drága és csapnivaló, mondhatnám, nincs olyan, hogy olasz sörkultúra, csak hogy érzékeltessem mennyire nincs, a söralátét náluk egy ismeretlen fogalom. Az olasz inkább boros nemzet, azt hiszem.

Második nap, vasárnap,
azaz mindjárt bele a közepébe, tehát kirándulás a Lavaredo csúcsokhoz, amelyek osztrák neve Drei Zinnen, azaz Három Nővér. Ez a három, több, mint 500 magas függőleges sziklatorony, a Dolomitok egyik jelképe, a legnagyobb csúcs 2999 méter magasan van. Megközelítése Cortinától keletre a Misurina tó felől lehetséges, a csúcsok közelébe fel lehet jutni busszal, vagy autóval, vállalkozó kedvűeknek akár gyalog is, csak oda nagyon komoly erőnlét szükséges. Az útszakasz fizetős, és annyira durván meredek és szerpentines, hogy bizonyos szakaszain csak egyes sebességben tudtam haladni. Kevéssel kétezer méter felett egy hatalmas parkoló található, de parkoló díj itt már nincs, azt a borsos útdíjjal letudtuk. A turistautat nem nagyon kell keresni, csak haladni kell a tömeggel,  ugyanis nagyon sokan jönnek ide kirándulni. Hogy ez mennyire zavaró? Inkább van egy hangulata, de aki úgy érzi, hogy túl sok az ember, mehet másfele is, hatalmas területeken lehet túrázni a környéken, de a jelentős érdeklődés nem a véletlen műve. Ködös, vagy inkább felhős időben indultunk, ez kitartott egészen a Lavaredo menedékházig. Ott kezdett kibontakozni a felhőkből a három torony, amelyek valami egészen elképesztő látványt nyújtottak.


Ahogy a Drei Zinnen kibukkan a felhők közül (déli oldal)

Ezeket a hegyeket egy kb 12 kilométeres, kissé megerőltető körtúrán lehet megkerülni (vagy talán egy kisebben is, a hegyek tövében). A látványra nincsenek szavaim, és hiába készítettem számtalan fotót, azokkal sem tudom visszaadni az élményt, itt egyszerűen LENNI kell.


Három nővér meg egy család (a keleti oldalról)

Azt még el kell mondanom, hogy egy ilyen túrához szerencse is kell, ködös-felhős időben minden elveszik, csak a kavicsos út marad a cipő talpa alatt. És nekünk szerencsénk volt. Igaz, ha nem sütött a nap, meglehetősen hűvös volt, ha sütött, akkor meg nagyon meleg, de ez így is jól elviselhető volt.


Emberek és hegyek


3000 méteres óriások tövében

Innen a 2450 méteren lévő Locatelli hüttéhez vettük az irányt, majd jókora ereszkedés és kapaszkodás után egy szintén csodálatos úton visszaértünk az autóhoz.
A szállásunkhoz közel volt egy jónak mondott "söröző", valójában étterem, ami annyira azért nem volt jó. Itt vacsoráztunk, majd itt nem készítettünk szelfit egy általunk sajnos nem ismert olasz szupersztárral, akihez egyébként az étterem sok vendége odakéredzkedett szelfit készíteni. Este érkezett a hír a búkingról, hogy a velencei szállást törölték, mert nem tudták levonni a kártyáról a szállásdíjat. G. próbálta visszafoglalni a szállást, de ez már nem ment, valahogy mégis sikerült felvenni a kapcsolatot a szállásadóval, aki biztosított róla, hogy minden rendben lesz. (Mint később kiderült, nem lett...)

Harmadik nap, hétfő
melynek során a Lago de Sorapis nevű tavat szerettük volna megtekinteni. Az odavezető út ... hmmm. ... minimum érdekes lett volna (vagy inkább nehéz) és a tó nagyon szép, de túl későn értünk a parkolóhoz, és nem tudtuk letenni normális helyen az autót, így maradt a B terv, és a Rio Gere vendéglőtől beülős felvonóval felmentünk a Son Forca menedékházhoz. Itt egy nagyon jót sétáltunk, megnéztük egy lentebbi kicsike tavat, meg a kilátást.


Nem a Machu Picchu, de azért szép a rálátás


A felvonó lefelé menet, meg a cipőim. (Tériszonyosoknak nem annyira ajánlott)

A hazafelé vezető úton találtunk egy elég jó vendéglőt, ahol nagyjából mindenki elégedett volt az ellátással.


Az Area 51 snack bár, csudajó környezetben

Utolsó napunk volt a Dolomitokban, ezért sétáltunk egyet a faluban. Itt a régi vasút nyomvonalán egy kiváló minőségű, adottságú és hangulatú kerékpárutat alakítottak ki, amelyről nem tudjuk honnan jön és merre tart, de esetleg számot tarthat későbbi érdeklődésünkre.

Harmadik nap, kedd, azaz kalandok egész sora.
Kicsi fájó szívvel intettük búcsút a Dolomitoknak és indultunk tovább a tenger, azaz Velence irányába. Többször kereszteztük a Piave folyót, viaduktokon, alagutakon át haladtunk, a szállásunk Velence szárazföldi külvárosában, Mestrében volt. Kora délutánra értünk oda, de csak délután ötre lehetett elfoglalni a lakást, addig is sétáltunk egyet a városban. Meg kell mondjam, valamennyiünk részéről az őszinte megdöbbenés volt tapasztalható, ugyanis a városnak ez a része egy migránsokkal vastagon belakott övezet volt, és aki a mai Magyarországon szocializálódik, annak az jön le, hogy ez egy életveszélyes környék. Nem, nem éreztük jól magunkat, a gyerekek többször hangoztatták, mennyire szar helyre jöttünk. Aztán betévedtünk a helyi fő térre, ami már egy kicsit barátságosabb hely volt, itt vendéglőztünk, a felszolgáló egy néger csaj volt, nyilván migráns. Viszont magasan a pincér-átlag felett végezte a munkáját. S.-nek persze nem felelt meg az ellátás, ezért elmentem vele a helyi McDonalds-ba, hogy ő is élelemhez jusson. Olaszországban, nem úgy, mint nálunk, a mekis étkezés olcsóbb a vendéglős étkezésnél ... Öt órára visszamentünk a szállásra, amely már rendelkezésre állt, el is foglaltuk, be is laktuk. Ez egy komplett négyszobás lakás volt, a szállásadónk, Alberto, elmondott minden szükséges tudnivalót, plusz velencei hasznos információkat, aztán eltávozott. Miután megfürödtünk, G.-vel kimentünk még egyet sétálni a városba. Nem telt el fél óra, jött a telefonhívás, hogy menjünk vissza, baj van, grand problemo, lefoglalták a szállásunkat. Visszamentünk, itt Alberto várt bennünk három mexikói hölgy társaságában, akik a búkingon keresztül lefoglalták a nekünk nem a búkingon kiadott szállásunkat, ezért nekünk mennünk kellett, ez így mindenkinek roppant kellemetlen szituáció volt, de mégis, legkevésbé nekünk, leginkább viszont Albertonak. A mexikói hölgyek biztosítottak róla, hogy ha netán Mexikóban járnánk, mindenképpen ingyen szállhatunk meg náluk. Nem estünk kétségbe, pár percen belül búkingon foglaltunk egy újabb szállást, ezek Mestrében szerencsére bőséggel állnak rendelkezésre. Ez kb. öt percnyire volt innen, tehát viszonylag gyorsan átköltöztünk, bár közben leszakadt az eső, így kissé vizesen, megázva, kalandos körülmények között, de lett szállásunk. Ez volt a nap, amelyen leomlott a genovai viadukt, azt hiszem, ehhez képest a mi problémáink igazán jelentéktelenek voltak.

Negyedik nap, szerda
Elég érdekes hely volt ez a szállás, sokkal olcsóbb volt, mint a másik lett volna, viszont azzal ellentétben tartalmazta a reggelit is. Ez ugyan elég szerényke volt, croissant, gyümölcslé, capucino, de mégiscsak reggeli. Ezt a pár cuccot a láthatóan egyszerű lelkű csini pultos csajok olyan öntudatosan szolgálták fel, mintha ez lenne a világ legnehezebb feladata.
Velencébe busszal mentünk be, a megálló házunktól húsz méternyire volt. Mire a városba bevezető hídhoz értünk, a busz már annyira tele volt utasokkal, hogy a megállóban várakozó emberek hiába integettek, a busz már meg sem állt. A Piazzale Roma nevű téren volt a végállomás, Alberto tanácsára hallgatva dél felé indultunk. Már az első hídon átérve rögtön Velencében éreztük magunk. Velence szép, Velence csodálatos, Velencében annyi fényképet készítettem, hogy majdnem megtelt a fényképezőgépem memóriakártyája, a képekből néhányat teszek csak fel ide, Velencét úgyis mindenki látta már fényképeken.


Belépő a vízi világba

Hogy merre mentünk, az mindegy volt, mert minden egy tömény velencei hangulat, ezért órákon át bolyongtunk sikátorokon, hidakon át, persze a mindenhol táblával jelzett Rialto híd, és Szent Márk tér irányába. Első megdöbbenés, amikor kiérsz a Grand Canalére. Ez pont olyan, mint ami a fényképeken látható, de élőben egyszerűen lenyűgöző.


A Nagy Csatorna

Második megdöbbenés, amikor kiérsz a Szent Márk térre, melletted a Szent Márk katedrális. Csak itt érted meg - de itt megérted - miért volt valaha Velence Európa leggazdagabb állama. Kicsit nyűglődtünk a nagy melegben, majd visszaindultunk a Piazzale Roma buszmegállójába. A buszok általában légkondicionáltak, ez a visszamenő járat pont nem volt az, le is izzadtunk rendesen.
Este az előző nap kinézett Italoindia éterembe mentünk vacsorázni. Kérdezhetné valaki, hogy miért megy valaki Olaszországban indiai étterembe.
A válasz akár az is lehetne, hogy csak.
Azért ennél több, mert Mestrében nem annyira bőséges a választék, plusz ez az étterem rendkívül magas minősítést kapott a "guglin". És ez a minősítés teljesen reális volt. Meg kell mondjam, soha életemben nem voltam még étteremben, amelyben ilyen magas szintű kiszolgálást kaptam volna, persze ez lehet az én hibám is. Ezek a teljesen sötét bőrű indiai "migránsok" teljesen lenyűgöztek, nem tudom, hol tanulták a szakmát, de nagyon jól megtanulták és nálam kitűnőre vizsgáztak, viselkedésük a kimértség, az elegancia és az udvariasság nagyon magas foka volt. Én itt egy csirkés-szószos hármas (maximális) erejű chilis ételt rendeltem, a pincér figyelmeztetett, hogy ez nagyon erős lesz, és az is volt. Bár én tudok ennél erősebbet is készíteni, de az már nem harmonikus, ez viszont egy wonderful  chilis étel volt, le is izzasztott rendesen. A rizst külön tálcán tálalták, ilyen szép hosszú szemű rizst boltokban talán nem lehet vásárolni. Szóval elégedettség-index a maximumon, irány haza és pihi.
 
Ötödik nap, csütörtök
Most írjam azt, hogy copy, paste? Reggeli ugyanott, busz, Velence. Két nap alatt nem lehet megunni, elég nagy a város, vannak benne új felfedeznivalók.


Gondolaépítő műhely


Dombormű, amit. egy templom oldalán találtam

Új hidak, új utcák, az volt a hihetetlen, hogy a gyerekek nem hisztiztek amiatt, hogy sokat kellett gyalogolni.


Házak, vízben, de nem árvízben

Sikerült bejutnunk a Szent Márk bazilikába, nekem kétszer is, egyszer G.-val, egyszer a gyerekekkel. Ez a templom egy csoda, ami nem a méreteivel nyűgöz le, hanem a kialakításával, a milliónyi arany mozaikból kirakott falaival, a szintén mozaikokból kirakott járólapjaival, mindennel. Bár, meg kell jegyeznem, nekem a no.1. még mindig a sienai bazilika ...
Egy gondolázás 100 euró, (az nem derült ki, hogy gondolánként, vagy személyenként) például ezért sem gondoláztunk, viszont a vaperettóval, a helyi vízibusszal majdnem mentünk, de aztán mégsem, maradtunk a gyaloglásnál.


Dózse és oroszlán. részlet a Szent Márk templomról


Kilátás a Szent Márk templomból

Elbúcsúztunk Velencétől, buszra szálltunk és visszamentünk Mestrébe. Vacsora nem a S. által kinézett pizzériában lett végül. Ez az általunk csak gettónak nevezett negyedben volt, (tudtátok, hogy a gettó kifejezés is Velencéből származik?) de az étterem valamiért nem volt nyitva, ezért a belváros legnagyobb pizzériájában, a da Pino-ban vacsoráztunk, ami egy elég jó hely. A pincérek főnöke irányítja a forgalmat, ahogy meglátta, hogy megérkeztünk, intézkedett, hogy egy felszabaduló asztalt készítsenek el a részünkre. De nem csak egyszerűen a tányérokat szedték le, hanem mindent, még az asztalterítőt is kicserélték, szóval teljesen átterítettek. Nagyon látszott, hogy itt igenis fontos a vendég, hiszen ebből élnek, szóval itt is volna még mit tanulnunk. A pizza, persze jó volt, de azért nem voltam elájulva tőle, legfeljebb az árától. És ez a megállapítás igazából egész Olaszországra vonatkozik, sajnos szinte minden túlságosan drága, talán csak a kávé, ami nem annyira, viszont az legalább tényleg nagyon jó, minden formájában.

Hatodik nap, péntek
Elhagytuk Mestrét, de nem autópályán, hanem egy főúton mentünk Trieszt irányába, ez az út kicsit döcögős-lassúra sikeredett. Szlovéniában két barlangot készültünk megnézni, ezen G. annyira belelkesedett, hogy azt javasolta, nézzünk meg egy harmadikat is, mégpedig a még olasz oldalon, Trieszt felett lévő Grotta Gigantét, amely Európa talán legnagyobb egyterű cseppkőbarlangja. Megnéztük, tényleg gigantikus, cseppkövekben kissé szegény, ötszázat lépcsőztünk le, ötszázat fel, egy idősebb olasz néni épp csak ki nem dőlt a végére, kissé aggódtam is miatta, de kibírta. 
Mindjárt a szlovén határnál kezdődik az autópálya,  más út nincs is, a jegykiadótól kellett megkérdeznünk, hogy lehet elkerülni, de el lehet, felhajtás után az első kijáraton (kb. 200 méter) le kell hajtani, csak onnan fizetős.
A szállásunk Rakek faluban volt, egy panzióban. A szlovén szállások hagyományos kiválóak, de ez egyszerűen annyira tiszta, rendes és patent  volt, minta csak egy hete adták volna át. Ennyire tiszta fürdőszobát még egy kiállításon sem lehet látni. Persze semmi sem tökéletes, én egy kis konyhasarkot meg egy hűtőszekrényt azért el tudtam volna képzelni. Az étterem része is jó volt, annyira, hogy mindkét nap ott vacsoráztunk. A söröskorsókat pedig fagyasztóban tárolták, hogy a sör ne melegedjen fel, ilyet sem láttam még, ez is az odafigyelés egyik jele.

Hetedik nap, szombat
Reggel indulás Skocjam barlangba. Talán kevésbé ismert, mint Postojna, de több szempontból látványosabb. A jegypénztártól óránkén indulnak a túrák, tízperces sétaút vezet a bejárathoz, aztán mégis kisebb csoportokkal lehet csak bejutni, aszerint, ki milyen nyelven szeretné hallani az idegenvezetést. Fényképezni nem lehet, mert állítólag így óvják a barlangot a fényszennyezéstől, ennek némileg ellentmond, hogy vaku nélkül sem lehet. A barlang cseppkövei talán nem túl jelentősek, viszont az egyéb méretek fantasztikusak. A Reka  folyó "építette" az üreget, ez most is ott folyik, valahol ötven méterrel alattad, a barlangot föld alatti Grand Canyonnak is nevezik, nem véletlenül. A kijárathoz közelítve barlanghoz nem illően meleg lett, annyira, hogy neki is kellett vetkőznünk. A kijárattól két út vezet a parkolóhoz, mi a rövidebb "elevátorosat" választottuk, a parkoló előtt nem sokkal házi készítésű fagylaltot árusítottak, erről annyit, hogy csak onnan tudtam, hogy pisztácia ízűt nyalogatok, hogy azt kértem.
Aztán átvonultunk Postojnára. Itt már a parkoló is fizetős volt, az egész egy igazi jól kiépített turistacentrum., ahol minden a barlangról szól. Megvettük a méregdrága belépőjegyeket, majd beálltunk a sorba. Kevés várokozás után egy angol nyelven vezetett csoporthoz csatlakoztunk, és felültünk az elektromos kisvonatra. Ez kb. két kilométeren keresztül vitt be a barlang belsejébe a végállomásig. Innen indult a gyalogtúra. Erre a barlangra már egyáltalán nem vigyáztak annyira, mint Skocjamra. Gyakorlatilag minden fényárban úszott, a cseppkövek a számukra legelőnyösebb megvilágításban tündököltek. És tényleg tündököltek, mert valóban itt voltak az eddig általam látott leglátványosabb cseppkövek. Meg a legnagyobbak, meg a leg-mindenebbek. Nem véletlen, hogy Postojnát, fennállása óta - gondold csak el - harminchét millióan látogatták meg! Óriási szám. Végül is, örülök, hogy láthattam, de nem volt magával ragadó. Amikor pár éve az aggteleki hosszú túrán voltunk, sokkal-sokkal jobban éreztem magam, és nem csak azért, meg Aggtelek a miénk. Az egy sokkal nyugodtabb hely volt és egy sokkal jobban levezetett túra, ahol nem minden a pénzlenyúlásról szólt. Postojna Szlovénia föld alatti aranybányája, ez az érzet mindvégig megvolt bennem, és ezt még a gyönyörűséges cseppkövek sem bírták feledtetni. Még megnéztünk két kiállítást, egy lepkéset, az nem tetszett, meg egy barlangi élőlények életét bemutatót, az igen.

Nyolcadik nap, vasárnap
Itt már semmi nem történt, Dravográd fele mentünk haza, készítettünk egy fotót a Dráva-hídon a tavalyi biciklitúra emlékére, majd elvergődtünk az osztrák autópályára, mert még érvényes volt a matricánk. Aztán hazaértünk.

Most, pár nap után is vegyes érzésekkel gondolok a kirándulásra. Egyrészről nagyon jó volt és nagyon szép. Talán még sohasem jártam ennyire szép helyeken. Viszont borzasztóan sokba került, ezzel persze az adott pillanatban nem szabad törődni, ennek is köszönhető, hogy mindvégig nagyon jól is éreztem magam. Viszont, levonva a tanulságot, nem szeretnék a közeljövőben még egy ilyen költségvetésű családi nyaralást, talán még akkor sem, ha egyszer véletlenül nagyon sok pénzem lenne. ... ezt a gondolatot alig két hónap múlva, mintegy utóiratként frissítenem kellett arra, hogy nem is lesz, mert minden bizonnyal ez volt az utolsó közös családi nyaralásunk.

Epilógus.
Két héttel azután, hogy ott jártunk, tehát még augusztus végén a déli Alpokat, így a Dolomitokat is egy olyan hidegfront érte el, melynek következtében jelentős, helyenként 30 centiméteres hó hullott. Ha akkor vagyunk ott, az bizonyára érdekes lett volna, de a nyaralásunkból "telelés" lett volna.