A lázadó

Azt mondják, lázadni és ellenállni teenager korban kell, legkésőbb a húszas éveink közepéig. Akkor van az ideje annak, hogy megharcoljon az ember a vélt igazságáért, rámutasson a hatalmi szóval fenntartott hamis alapokon nyugvó status quo-ra, kiröhögje az autoriter hangot és ne fogadjon el más alá-fölé rendeltséget, mint a minőség hierarchiáját.
De mi van akkor, ha a lázadásra való hajlam nem múlik el? Akkor az van, hogy...

... egy nap az ember körülnéz, és azt látja, hogy a korosztályának túlnyomó többsége fokozatosan beilleszkedett az ideálistól továbbra is nagyon messze álló világba, és ott igyekszik az aktuális elvárásoknak megfelelően, üzemszerűen és jövedelmezően működni. Amivel nemzedékről nemzedékre újratermelnek bizonyos emberi viszonyokat, társadalmi berendezkedéstől gyakorlatilag függetlenül. A kortársak közül egyre többen fenntartói, sőt tökéletesítői egy olyan rendszernek, amelynek igazságtalan voltát, kreativitás,- derű,- és humorérzék-mentes lényegét ugyan pontosan érzékelik, de azt is tudják, hogy egy ideje eljött a magánalkuk lehetősége. És élnek vele.
Szóval mit tehet a túlkoros lázadó? Azért, hogy a reggeli tükörben megjelenő arca egyszer csak ne változzon meg drasztikusan, van, aki átfogó stratégiákat dolgoz ki. De persze lehet tudatos terv nélkül, apró félmozdulatokkal is kitérni a nyomás elől, kórusszólam helyett szólót énekelni otthon a fürdőszobában vagy a baráti körben, és álmodozni sokat egy olyan világról, amilyet - úgy tűnik - nem tud létrehozni magának az ember.
Csak nagyon rövid ideig, fejben, aztán az is elmúlik.
Előbb-utóbb.

forrás: lmv.hu,
szerző: ismeretlen.