A kecske

Volt egyszer egy bölcs mester, aki ifjú tanítványával járta a világot, közben mindegyre csak tanította, okította a fiatalembert.
Egy este a hegyekben jártak, és rájuk esteledett, és nekik nem volt hol aludniuk. Nem messze megláttak egy rozzant házat, odamentek, bekopogtak, szállást és vacsorát kértek.
A gazda azt mondta nekik, hogy szívesen ad vacsorát, de csak nagyon kevés és szegényes ételük van. Egy kis kecskesajt, egy kis tejföl, meg egy kis túró. Szállást is csak a pajtában, a szénán tud adni nekik, a kecske mellett.
A mester azt válaszolta, hogy nem baj, örömmel veszik ezt is, és nagyon köszönik.
Vacsora közben a bölcs mester megkérdezte a gazdát, hogy miből élnek, mit csinálnak.
- Van nekünk ez az egy szem kecskénk, abból élünk. Az asszony minden nap megfeji. A tejből túrót, tejfölt és sajtot készít. Én meg minden nap lemegyek a városba, és a vásárban eladom őket a piacon.
- Jól meg lehet ebből élni? - kérdezte a mester.
- Hát nem igazán. Rettentő szegények vagyunk. Nincs semmink, csak a kecske, meg ez az egy helyiségből álló viskónk a pajtával.
Vacsora után nyugovóra tértek. A mester ifjú tanítványával a pajtában aludt, a kecske mellett. Hajnalban nagyon korán felébresztette a tanítványt, és mondta neki:
- Kelj fel gyorsan, és lökd bele a kecskét a szakadékba!
- De mester! Hát hogy lökném már azt a szegény kecskét a szakadékba? Hiszen ez mindenük, semmi másuk nincsen. Ebből élnek.
- Ne vitatkozz velem! Amikor a tanítványom lettél, megfogadtad, hogy mindig azt csinálod, amit én mondok neked. Csináld hát!
Mit volt mit tenni, felkelt az ifjú tanítvány, kivezette a kecskét a pajtából, aztán belelökte a szakadékba.
Ezután csendben elmentek.

Sok év telt el azóta.
A bölcs mester tanításainak köszönhetően mára az ifjú tanítványból nagyon módos ember lett. De egész életében lelkiismeret furdalása volt amiatt, hogy annakidején titokban a szakadékba lökte a szegény ember egyetlen kecskéjét.
Így hát, egyszer csak gondolt egyet. Fogott egy nagy szekeret, telis-tele pakolta mindenféle földi jóval, ennivalóval, ajándékokkal, meg még pénzzel is. Befogott elibé két gyönyörű lovat. Aztán felszekerezett a hegyekbe, hogy megkeresse a szegény embert, akinek a kecskéjét annakidején a szakadékba lökte. Azt gondolta, hogy ezzel a szekérnyi ajándékkal jóváteszi, amit annakidején tett.
Hát, alig ismerte meg azt a helyet, ahol annakidején a szegény ember viskója állt. Mert a vityilló helyén most egy gyönyörű hatalmas ház állt, gazdag birtokkal, szép kerttel és istállókkal. Nem győzött csodálkozni.
Megy föl a lépcsőn, ott áll a gazda. Ugyanaz az ember volt, akinek a kecskéjét annakidején a szakadékba lökte. Mondja neki szégyenkezve-csodálkozva:
- Biztos nem emlékszik már rám. A mesteremmel jártam maguknál sok évvel ezelőtt. Vacsorát és szállást kértünk és kaptunk maguktól.
- Nagyon is emlékszem arra napra- mondja a gazda - amikor itt voltak, másnap reggelre eltűnt a kecskénk.
- A mesterem parancsára én löktem bele a szakadékba. Azóta is rettentően szégyellem magam érte. Jóvátételként hoztam maguknak ezt a szekeret.
- Sose szégyellje magát. Örökre hálás vagyok azért, amit tett.
- De miért?
- Mivel már nem volt kecske, valami más megélhetés után kellett néznem. És ez sokkal jobb lett, mint a kecske volt. Magának köszönhetően gazdag ember lettem. Rájöttem arra, hogy mivel volt egy kecském, az foglalta le minden gondolatomat, időmet és energiámat. Amiatt a kecske miatt beértem az ínséggel, az éhséggel és a szegénységgel. Pedig nem ez a méltó az emberhez.