Gyerek-játék

Szinte a leggyakoribb szülői agg

Szinte a leggyakoribb szülői aggodalom mostanában, hogy jaj, mi lesz a gyerekemmel, állandóan csak játszik a gépen. Cikkek ezrei szólnak a játékfüggőségről, és a szülők pedig az „ugyan, engedem játszani, annyira szeretné, legalább nyugi van"; és az „úristen, videójáték-függő a gyerekem" libikókájában vergődnek. Pedig a videójáték-őrület valami sokkal mélyebb dologról szól.

Nézzük csak ezt a függőség dolgot. Kissé sokat használjuk ezt a szót mostanában, mindenfélére rámondva, amit sokat csinálunk, a futástól a fagyi evésig. Való igaz, hogy létezik játékfüggőség (a WHO hozzáadta a játékfüggőséget a mentális zavarok listájához), de azért a legtöbb gyerek, amíg képes energiát fektetni más dolgokba: a barátaival való ökörködésbe, a sportba vagy a vacsoránál való beszélgetésbe, nem függő. A függőség a kontroll hiányát jelenti, azt, amikor nem tud ellenállni, hogy megtegye, pedig a dolog akadályozza a normális életvitelben. A szülők azon szoktak igazán pánikolni, hogy a gyerek inkább játszik, mint hogy tanuljon, vagy házimunkát végezzen. Na de kérem szépen - teszi fel a kérdést talán saját gyerekkorára visszaemlékezve, meglehetősen jogosan bárki, hogy régen nem tettek meg bármit a gyerekek, hogy kihúzzák magukat ezek alól? Már évszázadokkal azelőtt ellógták a gyerekek a leckeírást, mint hogy az első számítógépes játék megjelent volna.

Egy kutatásban kimutatták, hogy napi egy óra játék kifejezetten jót tesz a gyerekek pszichés jó közérzetének, egy másikban, hogy a tetris akár még gyógyító is lehet. Napi három óra felett kezdenek csak gondok lenni. 

Az igazi kérdés: mi az, ami ennyire vonzóvá teszi a videó játékokat, hogy még a nem függő gyerekek is nehezen szakadnak el tőlük néha.

Mire van szükségük a gyerekeknek, amit nem kapnak meg?

Sok dolgot azért tesz meg az ember, hogy pénzt kapjon érte, vagy ennivalóhoz jusson, vagy megvédje a gyereket. Ezek a külső, motivációk. Az öndeterminációs elmélet a belső motiváló tényezőkről szól, melyek minden külső megerősítés nélkül arra hajtják az embereket, hogy megtegyenek valamit. Ahhoz, hogy az embernek meglegyen a lelki békéje, kiegyensúlyozott legyen, pszichés igényeit kielégítse, három lényeges dolognak kell meglennie az életében.

1. A kompetenciaérzésnek - vagyis azt kell éreznie, hogy ügyes valamiben, fejlődik, gyarapodik a tudása.
2. Az autonómiának - az érzésnek, hogy szabadon döntheti el, mit választ.
3. És a kapcsolódásnak - éreznie kell azt, hogy fontos másoknak, és mások is fontosak neki.

Az iskola, ahol gyerekeink az ébrenlétük nagy részét töltik, mintha antitézise lenne a fentieknek. Szerencsés és kevés az a gyerek, aki kompetensnek érezheti magát, hiszen az osztályozás, értékelés inkább arra mutat rá, mi az, amit nem tudsz. Ha többet szeretne tudni, megmondják neki, hogy maradjon csendben. Esélye sincs megválasztani azt, hogy mit tanul, melyik témában lenne kedve elmélyülni. Evés, ivás, pisilés és az aktuális téma, mind kívülről van szabályozva. Osztálytárs ugyan sok van, de a velük való kapcsolatteremtés lehetősége limitált. A tízperces szünetekre korlátozódik, és akkor még át is kéne vonulni egy másik terembe, meg esetleg enni valamit. Nyilván vannak üdítő kivételek ez alól, de sajnos ma a legtöbb iskolában nehéz egy gyereknek kompetensnek, autonómnak és kapcsolódónak érezni magát.

Ezzel szemben a játékban megélhetik a kompetenciát. Gyűlik az erejük, gyűlnek a pontjaik, egyre feljebb jutnak. A játék teret ad a kísérletezésnek: új stratégiát, új pályát próbálhat ki, azt a döntést hozhatja meg, amit éppen szeretne. A kapcsolódás is megvan, a játszótársak csetelnek egymással a virtuális környezetben. Ez utóbbi a legdurvább talán, hogy mennyire hiányzik a mai nagyobb gyerekek életéből. A korombeliek emlékei között hemzsegnek azok a délutánok, nyári szünetek, amikor barátokkal vagy éppen csak ismerős gyerekekkel lógtunk a játszótéren, bicikliztünk a környéken – aminek a mozgás és jó levegő melletti lényege a kapcsolódás, vagy szép szóval, szocializáció volt. Ehelyett most alig engedjük a gyerekeinket bárhova is. Talán még az osztálytársak átmennek egymáshoz, de hogy hogyan kéne viselkedni egy másik gyerekkel, emberrel, akivel annyi a közös bennünk, hogy egy utcában lakunk, azt sehol sem lehet kipróbálni. A sok különóra, amivel az aggódó szülők telerakják a gyerekük délutánját, hogy nehogy ne legyen elég felkészült az életben való teljesítésre, nemcsak lefárasztja őket, de elveszi az időt a másokkal való együttléttől.

forrás: index

««       »»

Elérhetőség a következő címen: pungorgy kukac freemail pont hu