Birtalanék

ferenc és balázs elmondhatatlan véletlennek és szerencsének köszönhetően fedeztem fel őket muszáj feltennem ide néhány versüket és írásukat némelyikük annyira megfogott és annyira közel állónak éreztem magamhoz teljesen bennem valónak már semmiképpen sem szeretném elveszíteni őket ezért bemásoltam ide magamnak hiszen itt jobban is elérhetőek meg tán mások is felfedezik a megnyugvást a sorokban amit adni tudtak például nekem is

A mantra

ide senki se csönget fölkelek lefekszem
élek mint a vadak isteneim születnek
kis szertartásokkal vigyázom
minden kapja amit kapnia kell
a vécé- a fürdőszoba- a konyhaáldozat
télidőben amennyi fényt a hajnal ad
elhúzom a függönyt kint koromsötét ég
csillagok röpülnek távolodva közeledve
Erzsébeten Lőrincen túl
Ferihegyről vagy Ferihegyre

ülök a gép előtt
hajnali dokumentum
tátog a nyitott Word

ide senki se csönget
kéthavonta kiírom a vízóraállást
villanyszámlát se hoznak
fizetem az évi átlagot
újabban a postás se
csak e-mailek jönnek ha jönnek

egy-két hetente járok boltba
túlélőkészletért s vissza megpakolva
ahol bálványok várnak
nappal és éjszaka vár
ahol pörög pörög a mantra
mert szólni muszáj

/Birtalan Ferenc/


Semmiből ébredés

ez az éjszaka kimarad a költészetből
talán a frontok az antidepresszáns hatása
az éjfél utáni
most-már-mindenképpen-aludni-kell kényszer
a senkitől-semmit-sehol-nemakarokba ájulás
az ébredésbizonyíték
föl kell építenem az új napot
mióta leszakadt a reluxa nem kímél a hajnal
betüremkedik nem kegyelmez a fény
próbálom megérteni mit akarhat még
ez a kurva tavasz a rámborulással

ez az éjszaka kimarad a költészetből
valami mégis ideparancsol
mesélteti az újabb stációkat
körbeállnak zöld lándzsavitézek
feketerigók ülnek házak ormaira
hozsannát ordítozni a tél ravatalán

ez az éjszaka kimarad a költészetből
próbálom elhitetni magammal
valakinek még tervei lehetnek velem
nem tudom milyenek nem tudom meddig
de a rigóimából kihallatszik a szerelem
hajnalszárnyával megsimítja arcomat egy angyal

/Birtalan Ferenc/

Ádventi hétköznap

tudom odébb van még a szenteste
de sokáig azt gondoltam
több mint négy évtized után
idén nem készítem el az ünnepi ételt

amikor szóba hoztam
már újra itthon
hogy ez az egész fárasztó nekem
balázs azt mondta hoznak ők
pedig évek óta
az illően terített asztalhoz zselykével kettesben ülünk
szóltam neki most így alakulnak a dolgok
de a reakciója az volt
az nem az igazi
pedig ő csak a tizenhetedik ünnepestét várja velem
nem mint balázs túl a negyvenen
s bár soha nem volt nagy rajongója
a halászlének
szervesen beillesztette karácsonyába
és ez a lényeg

azok az idők lejártak
mikor huszonnegyedikén mentem élő halért
régóta napokkal előtte megcsinálom az alapot
s türelmesen várnak a mélyhűtőben
a porciózott adagok

az idei advent más mint a többi
nem csak a vágás a mellkason a lábon
valahogy szembenézősebb lett minden
bár igazából nem zavar a mágikus 66-os év
azért jó tudni a szabályokat
hogy hol a vám és hol a rév
de úgy gondoltam ha lassabban is ha máshogy

ahogy eldöntöttem minden fényesebb lett
előkészítettem gázra tettem
s kirajzolódott egyre élesebben
tudatot határoz meg a lét
halszagban úszik a lakás
és már nem is a lé a tét

/Birtalan Ferenc/

A szoba

barna kiskosztüm volt rajtad
ami nem illett hozzád
ahogy a zavar sem az arcodon

eldöntötted mondtad mehetünk
kérdezted a szobafoglalásnál
kérik-e az igazolványodat
á csak a neveket kell bediktálni feleltem
kicsit mintha zavarban lennél mondtad
nem értettem
közel hajoltam
megismételted
s hozzátetted szinte mentegetőzve
valaha a ti családotok adta budának
az előkelő dámákat
megpusziltam az arcodat
- elég ha rád néz az ember

odaértünk
a környék nem emlékeztetett arra
ahol nemrég nyaraltam
lepusztult műhelyek
emberek járkáltak ki-be
kétes alakok – jutott eszembe róluk
nem akartam hogy velem gyere az irodába
kértelek várj
míg elintézem a bejelentkezést

rossz ajtót választottam

végeláthatatlan csarnokokban mentem
éreztem egyre távolabb a cél
inkább visszafordulok és megmondom
minden szobát lefoglaltak
de ha hazugságokkal akarom megoldani
ezt a kínos helyzetet
elveszítek minden esélyt
pedig számomra szinte érthetetlen módon
te is nagyon akartad az ölelkezést

mentem tovább
de elfelejtettem a nevedet
gondoltam
olyan mindegy mit mondok
s legalább nem lesz kínos ha kitudódik

akkor már nagyon ideges voltam
hogy hagyhattalak ott egyedül

amikor eldöntöttem és megfordultam
már nem emlékeztem az arcodra
eltűntél az olajmocskos műhelyekkel
csak a rettenetes hiány maradt
az el nem érés
névtelenbe hűlőn a vágyakozás

/Birtalan Ferenc/

Egy szó

elveszti szüzességét a fájl
vöröslik lángol az első
az ezredik fájdalom
pedig csak pár karakter
az ablak felső pereménél még látszik
a nincs előtti felhő
válladról lehúzom a pántot
lüktető melled bimbói
őzbarna udvarukból figyelnek
selymesedik a nyál
szám testedet kutatja
megáll nyakadnál
ruhák halomban
a lábad a vállam
kagylód remegve
nyitja villantja titkát
eléri csókom
virágra lobban
simogatás vágy a testünk
meghalni inkább
minthogy ne szeressünk
pár szó
néhány karakter a fájlban
kiúszik a felhő az ablakkeretből
vers lettél
másként mentve nálam

/Birtalan Ferenc/

Ránc

ha befordulsz a víztoronynál
szemben lakik a bánat
most hőszigetelték
komfortosabbá
tették a házat
ne vedd karinthygáborosra
elintézett a század
s a nincset hét emelet
csak sokszorozza

én fájdalomherceg
fenét
hiába sír engem
a szerelmes ég
megyek míg bírom
még hátha kellek
nincs választás
leírom:
része vagy a tervnek
nem vagyok önkínzás
de bennem
te vagy a holvagy
ebben a rohadt rendben
ahol semmi sincs
nincs mivé lennem
csak
a szád sarkán egy ránccá
volt ami van
megyünk világgá

/Birtalan Ferenc/

Neked

ide kerülhetne egy női név
a szent márk tér a trevi kút
egy mediterrán május este
mindenholvirágzás

jó lenne de valamiért
nem illik ebbe a versbe
a május igaz de ki ért
miért nem jön össze ez se
ideírhatnám a nevedet
lehetne fiktív
végül is kit érdekel
egy részeg álom
kit hív
túl vagyok
valamin innen
múlnak dúlt napok
múlik minden
akácok nyílnak
gesztenyék
a májuson túl
semmi sincsen
lehetett volna bárki
lehetett volna szerelem
de nem tudtam jól kitalálni
hol a helyem amikor lettél
azon a májusba forduló estén
kicsillagozták
nincs kegyelem

/Birtalan Ferenc/

Trubadúrének

rám tör az este az árnyak
jaj nagyon sírok utánad
messzire most leszel boldog
bilincses ruháid oldod
hullámzol szerelmet lüktetsz
indulok megyek a tűznek
ez az éj szívemet zúzza
gyönyörűm te mocsok kurva

/Birtalan Ferenc/

Hideg legyen

ha nem hiszel már senkiben
neked se higgyen senki sem

ha nincs hazád se istened
sehol és senki nincs veled

hol holt a szó ott hang se kell
nincs aki hallja nem felel

üres világ szív se dobban
hiány lüktet rossz sorokban

vers se kell se szálló lepke
se mese a gyermekekbe

kéz se kell hogy simogasson
becéző szó nem kell asszony

és ágy se kell se szép halál
és ősz se kell tavasz se nyár

hideg legyen vak kőkemény
ne süssön nap hol nincs remény

nézzél egy messzi csillagot
s felejtsd el régen nincsen ott

/Birtalan Ferenc/

Halálsoron

istent keresni mentem.
ne várj.
feküdd az ágyat helyettem.

ha megjövök
és látod nincs-jelem,
ne szomorkodj.
hogy osztoznánk egy istenen?

melléd simulok, elmesélem:
butaság volt az elmenésem,
de jó volt a távol.
ott égett belém: hiányzol.

                *
az én csöndem lesz.
árnyékom padlón, asztalon.
nem tud, nem érez
senki. elfogyott italom.

füstöt hajtó, lendülő
kezemből még marad,
de fényévekbe züllő
a türelmetlen mozdulat.

valaki leül a székre.
nem veszi észre voltomat.
súlyát nem érzem én se.
rágyújt. sört, vagy bort hozat.

késpengényi csönd.
órahang, messze.
kis halál köszönt.
árnyék. most veszett el a teste.

                *
ülök a géppel szemben.
villogó kis jel.
a kérdés állandó: minden rendben?
lószart!
semmi se jó így.
valaki becsap,
lódít.
röhög az egész kócerájon,
és nem tudom, mit kell csinálnom,
mert kevés az eszem, hitem semmi.
atomjaimra hullva
mássá kell lenni,
ez akarata az egynek.
de miért hagyott, hogy szeressek?
molekulákként mit se érek.
és nem érdekel a közérdek,
mert nekem csak ez a jó van:
lenni, szeretni valóban.
hinni a jobbnak, szebbnek,
de porrá aljasulva kit,
hogyan szeressek?

                *
irgalmatlan béke van.
rossz nézni az égre.
mindent takaró nap.
pillogok a fénybe.
mi az a pár milliárd év ahhoz,
mit arra kap, ki él:
élje?

augusztus.

harangoznak.
hét óra.
nem szól csengő.
letört a csönd kopogtatója.
fölbukó ocsmány szavak.
nem segítenek.
hagyom,
puffogjanak.

nincs zár a címemen.
nyitott a pécém.
jelzem, ha eszem,
kint vagyok a vécén,
és ez az egész nagyon szar.
és nem tudom,
ki nevet a végén.

                *
rég kellett volna mondanom
ma ne fojtsanak a versek ,
amit már soha nem tudok:
szerettelek, szeretlek.

ma csak hiányod hordozom.
megértsem: nem büntetés ez,
mi kell, míg végre felfogom:
te kísérsz el az egészhez.

ahogy rég, a kisszobában.
szorongva, féltve foglak én.
gyűrűd fordítom ujjadon.
részed vagyok, te az enyém.

kezem reszket kis melleden.
hófelhőkben a rózsadomb.
a reményt lükteted velem.
izzik a száj, a kéz, a comb.

azt hittem, minden egyszerű.
minek a szó, ha ott vagyok.
sárban a törött hegedű.
megfagyunk, hol a szó halott.

esti hó. vártam a buszra
kesztyű nélkül. sál se kellett.
azt hittem, mindenki tudja:
csak téged énekellek.

ócska vátesz. úgy lett igaz.
persze rég semmi lettem.
voltod az egyetlen vigasz
vezeklő énekemben.

éjjel te hevíted a testem,
nappal feléd botladozzak.
feléd, akit megkerestem.
nem tudok lenni rosszabb.

                *
árnyékomat kijátszva,
megtiporni mégis.

vetve tőrt, próbálva cselt,
hogy szökhetek?
a halál épp nem figyelt,
a halál éppen most jön.
félrenézek.
fejem visszacsavarja
az ösztön.

fogy mi megtarthatott:
lépteimből a ruganyosság,
maradék hajamból a pigment.
vissza se néz a szerelem.

redurchmarsh.
visz mindent.

                *
dülöng a hinta. a téren senki.
valaki elment. hiányát lengi.
csörtet az ősz. bejön a kertbe.
egy pohár bor még. azután este.

                *
már semmi sincs az égvilágban.
szűkülő erek, szédülés.
zsibbad a lábam, fáj a hátam,
de élek, és ez nem kevés.

már semmi sincs: a semmi minden.
vihar csitul, szél szendereg.
várok ujjatlan, könnyű ingben,
még találkoznom kell veled.

már semmi sincs: a semmi sincsen.
kezemből eltűnt a kezed.
semmi lóg üres bilincsben,
és fájok csak, és lüktetek.

                *
a házgerincen száz galamb.
viharra vár az este.
sziréna süvít, vércsehang.
húzd az eget feszesre.

száz galamb a házgerincen.
az este viharra vár.
sziréna, vércsehang az isten.
este. viharmadár.

/Birtalan Ferenc/

Jött egy lány

Jött egy leány a villamosban.
Gyönyörű volt és illatos.
Izzik az ember, lángra lobban.
Fénylik a mocskos villamos.

Szája sarkán egy kis mosoly csak,
épp feledtetni februárt.
Szeme tavaszra nyíló ablak.
Várt szívem, s nem hiába várt.

Jött a leány a csöpp mosollyal.
Magára hagyni nem lehet.
Muszáj-dal után kell mosoly-dal,
nekem meg adjon terveket.

Mi kéne több a zord időben,
mint árnyűzőn e drága fény?
Olvad a jég, a bú belőlem.
Menj villamos, maradj remény.

/Birtalan Ferenc/

Középre zárva

középre minden
még zeng a vas
játszik Isten
ujjai közül perdült garas
hullajtom a napokat
már semmi nem ugyanaz
hallani
kocog az égi asztal
kevesedek
minden pillanattal
és csendesül
és egyre lassabb
elterül
nem tud mozdulni már
kijelöl
leüt
középre zár

/Birtalan Ferenc/

Igen, vártam

Nézem az arcod, a szemed.
Ez rettentő rosszul hangzik.
Mint elbaszott, szép üzenet.
Ásótól nagyharangig.

Ma te vagy a szépség.
A hátam mögött kiröhögnek.
Igen, vártam kis reményt még,
nem dőltem le a soha-többnek.

Nézem szemed, arcod nézem.
Kattog az üres winchester.
Hülye dadogás, szemérem.
Hadakozom Istennel.

Pedig tudom, most se ő volt
ki beleköpött a szerelembe.
Segíts égre menő hold.
Menj el tőlem, te kurva este.

/Birtalan Ferenc/

Eltűnt soraim

kicsit tré az ügy
- ne gondolj semmi rosszra -
szavak forogtak bennem
ahogy mentem a borárosra
de papír toll a zsebemben
régóta nincsen
a lágymányosi híd már mögöttem
s nem akartam lenni a hév bolondja
hogy a mobillal vacakoljak
beszéljek a diktafonba
így lett az a helyzet
mit már annyiszor kerültem volna
- se szemüveg se cavinton -
cserben hagyott a memóriapróba
és hiába gyötrődöm este
iszom a portugiesert
nem segít ez se
az a két baromi jó sor
nem jut eszembe
pedig biztosan örültél volna
de hát eltűnt az a
pár/szó
na

/Birtalan Ferenc/

Felelni mégis

amikor felelni akarok rád
botlom a legnagyobbat
pedig tudnom kellene régen
te vagy a tévedésem
 
mégis akarok felelni rád
hiába szavad se értem
hogy védhetem a magam igazát
szemenszedett tévedésben
 
felelni mégis akarni kell
mert minden szétfolyik
nem marad utánam semmi jel
s csak voltam itt
 
mégis felelni kell
nem érdekelve mit hisz el
mire biccent
felelni kell
 
/Birtalan Ferenc/

Bypassiada

katafalk
fogom a vaságyat
szélén ül figyel a lélek
bóbitás lovak
halálnap
jelentem reggel
ha élek

     *     *     *
és egyszer csak azt mondják te jössz
a menni kellre lábad indul
tudod ahogy a függöny lebben
semmi sem félreérthető

rövid ez a nyár ma mindenki fél
mondja értetlenül a révész

markomban jatt
nincsenek ingyen utak

     *     *     *
utoljára a lélek hagyja el
a süllyedő testet

     *     *     *
a nyárdalok ideje lejárt
halált éneklek halált
szerelemtelen csöndben
csorog a könnyem

lejárt ideje a nyárnak
zárd a kapukat zárjad
vetkőznek céda fák
mocsok világ

lejárt a nyaram ideje
tagadok hiszek-e
múlik az este jön az éj
feketén az égfedél

minden nyarak lejárnak
kit érdekel a szárnyad
ez már a vad könyörtelen
voltodra kattanó jelen

lejárnak minden nyarak
hogy sirassalak
helyemen üres pohár
kiknek van mivel koccintsanak

     *     *     *
a puszta félelem
talán a jellem
nem tudom
a megoldások mindig máshol
bújnak résnyire nyílt kapun
küzdelmeimmel
de rég nem tudom miért
mi ellen
mire hol adnak pótengedélyt
esetleges
csak a most a ma
a vagy vagyok

fogában ki tart halott sirályt
már régen nem tudom

kutattam minden rejteket
szégyenkezésre nincs okom
kinyíltam megfejthessenek
és rettegek
hogy semmi nem lesz
karvalyszárnyú űr se ég
jövő jelen
se mellettem se ellenem
simogatni nem marad kezem
de minek amikor
semmi sincs
ha nincsen szerelem

     *     *     *
estig adtam haladékot
azután reggelig

nem jó ez a határidő-szabás
mintha gyerekidőből
a háromig számolok és örök harag
egy
kettő
negyed három
fél három
negyed három háromnegyed-három
fél három háromnegyed-három

nem elveszíteni akarlak

     *     *     *
beethoven telefon-szimfóniáját hallgatom
a kórház folyosójáról
otthon kapucsengős für elisétől zeng a lépcsőház

erzsi drága
téged is meg lehet utálni

     *     *     *
váltva magasba lendülő kéz
rugaszkodó lábak
szökellés
így kell kinéznie egy indiánnak

megyek bicegve
nem ugrálok
bebarangoltam a prérit
kezem lassan emelem
sok tavaszom szép volt
kihunyóban a lángok
remegő láb
hívó sasszárnyak
égbolt

     *     *     *
nyitott esernyővel ugráltam
a lépcsőház földszinti ablakából
nagy produkció volt 1950-ben ötévesen
az ernyő az ugrások közben mindig kifordult
nem lassítva a sebességet
de azért volt illúzió

rossz talajfogás
nincs tudója miként történt a baj

futottak velem az 55-ös buszhoz
fájdalom volt a ringás anyuék ölében

a népliget sarkán a pénzverde melletti bódénál
határozottan emlékszem ott apu fogott
várva az üllői úti villamosra
valami mogyorós csoki-szeletet kaptam
ami az igazán beteg közé diagnosztizált
főleg ha hozzáteszem
hányni kezdtem az első harapás után

nem nagy történet
kihasadt sérvemet megoperálták
az ablakból ugrálást
egy időre szüneteltettem
de oka van hogy 61 év után
újra eszembe jut
fekve egy kórházgyár hetedik emeletén
s a nyitott ablakon át hallom egy
az anyját keservesen hívó
gyerek jaját

látom magam vasrácsos ágyban
ténylegesen kőhajításnyira innen
és minden fáj és minden idegen
csak látogatáskor érkeznek védő karok

ide a kardiológiára bármikor bejöhetnek
alig van megszabott idő

esténként sírás hasít
a frissen vágott sebbe
magamban mormogom
talán eljut a másik emeletre
ne félj kicsim
a szíved rendbe lesz
csak a bánat át ne fesse

     *     *     *
ez az őszidő eltrafált
jódszagú vaságy-hónapok
eső fehérül hóra vált
szelídíti a holnapot

ez a november ennyit ért
égő sebbel a mellkason
küszködöm csöppnyi lenniért
s örülök hogyha megkapom

rágódhatnék a múlt időn
fénybe tartom az esti bort
volt ami volt jön ami jön
ez a télelő ennyi volt

mi jön
ez a télelő ennyi volt

/Birtalan Ferenc/

E légyott

a tizedik, s e végett
köszöntelek téged róbertgidásan
egyre lejjebb a lépcsőn, remélem érted
már nem tudom asse, gida vagyok-e, medve
de betévedtem a légyteredbe
remélem nem ütsz agyon
hisz százholdas ez is
akár a pagony
kívánság szerint osztható maradék nélkül
hát hülyül az ember, ahogy vénül

/Birtalan Ferenc/

Aludni kéne

mindjárt éjfél aludni kéne
ringat a jó bor
aránylag horizontális a béke
mondhatni mára jutott a jóból
volt paprikás krumpli-ebédem
lecsókolbásszal de nem baj
van ki mással szereti megértem
fölvágtam két kovászos uborkát
s tudtam pihenni
és nem nyugtatóval
ma reggeltől szerelmes voltam estig
és mostam is és teregettem
eljutottam majdnemszeretszig
de nem tudtunk lenni ketten
nap is sütött úgy későőszösen
a tescóban is príma volt
szinte mindent kaptam ami kellett
és alig deprimált a bolt
láttam az arcod az úton itthon
az illatodat nem éreztem
füled mögé pusziltam titkon
aztán sikerült lefékeznem
most már aludnom kellene
nyakamba dől a szombat
magamra húzom a paplanom
elrendezlek: az otthonom vagy

/Birtalan Ferenc/

Triptychon

1. Stefánia

amikor elindultál a Stefánián
még kicsit álltunk a sarkon mérlegelve
melyik busszal ki merre menne
hiába akartam: velünk maradjál
neked sok volt már az az este

indultam volna veled én is
megmutatni a Millenárist
a Földtani Intézetnél az Alig utcát
sarkán a csöppnyi falikúttal
nyaranta abba mártogattuk a lábunk
és látod ott bent a szürke betonfal
ott volt a medence a kacsaúsztatóval
mögötte a deszkaborítású biciklipálya
fölkapaszkodtunk
- engem felemeltek - a kerítésen
láttuk mennek a bringások körbe
és nyár volt olyan nyár
amilyen már soha nem lesz
és ahogy mennénk mondanám: nézd
itt jártak a kubikos-kordék
amott csillék szaladtak
mert akkor építették a Népstadiont
itt vágtunk át a postatelep mellett
tudod ahova a lovas kocsik estére beálltak
ott voltak az istállók
jaj hogy is emlékeznél
akkor még nem járt erre a metró
csak bámult át a Kis Szent Teréz tornya
a HÉV-sorompón a Stefániára
itt jöttünk keresztül
vigyázva a forró homokban
föl ne sértse talpunkat a királydinnye
balra a Kis Tücsök
a vadsóskába rejtett
suhanc kölykök erre jártuk keresni a szerelmet

de nem láttalak már
nem tehettem hogy
tovább húzzam az időt a sarkon
nem is láthattalak
mert este volt este
és mennyi eltelt már azóta
és ha indulsz valamerre
csak állok az éppen-soros utcán lakásban
és mindig utánad megyek titokban
és te titokban mindig itt maradsz nálam

2. Szerelemévszak

a szerelmek befagynak télen
ha nincs kabát
léleknyi fedél sem
a szerelmet a dér beborítja
szikráztatja a tél
halott
de gyönyörű-tiszta
a szerelmek ősszel félnek
hogy menjenek neki a jégnek
ha ezen a parton maradnak
sose lesz más
a túlsó part csak
a szerelmek félnek nyáron:
mi lesz
kinyílok elvirágzom
a szerelemnek tavasz a reménye
ha nem dermed bele a télbe

3. Krúdy utca

jöttünk kifelé a Krúdy utcán
sötétedett a május este
nem volt már arra semmi kocsma
az éhség a kirakat
becsalt minket egy gyrosra
valami krekk alak a pult mögött
nehezményezte hogy enni kértünk
persze hiába
a húst a salátát belökte a pitába
a mozi is jó volt a szívbeteg pasassal
ki halni ment
s taxiból nézte Párizst
és elúszott az Eiffel a Montmarte
én meg tapogattam a mellem
de ahogy ő
én se fordulhattam el
nem

jöttünk kifelé a Krúdy utcán
s valami kimondhatatlan
csapódott közöttünk
ahogy egy-egy falat a kezünkből
szánkból a földre hullt
mondom nem volt hideg
de rád tettem polárkabátom
tiltakoztál ugyan: minek
de látszott jólesett
s nekem a csöppnyi villanást
szemedben látnom

jöttünk kifelé a Krúdy utcán
ott az a kis terecske
leültünk a kertszegélyre
május este
ott tudtunk volna lenni hajnalig
de van mihez nem kell a szó
amikor maga a csönd a jel
aztán a villamos elvitt
átmentem romantikusba
néztem utánad
hallgatott a Krúdy utca

azóta jövünk a Krúdy utcán
és minden mint akkor májusos
ülünk a téri kertszegélyen
szívjuk az akácillatot
és azóta kattog zúg az este
zuhanok feléd
hullok egyre
át Párizson és Óbudán át
hullok és elégek szemedben
hogy ne lássam a Krúdy utcát

/Birtalan Ferenc/

Adventi koszorú

amikor fölébredtem
tudtam
bölcsebbnek kell lennem mint voltam este
bizony már meggyötört elégszer
ez a reggeli kényszer
hiszen annyiszor igazoltam
új napokon: az elmúltak bolondja voltam

szürkén jött ez a december
volt ilyen is olyan is nem egyszer
az ember elűzné várva a fényre
nem mintha megkopott volna advent
csak belesimult kétezer évbe
nehéz teher nekünk is
megváltónk szenvedése

kínlódom:
mit kezd velem a ködlő vasárnap
bogyókat szedek fáj a hátam
bevetem az ágyat
teát főzök kicsit megmelegítsen
formálgatom a verset
de valahogy olyan link minden

pénteken átfagytam a temetőben
bár alábbhagyott a szél
nap sütött a katafalkra
nyomorultul jelen volt a tél
fagyszilánkos dideregtem
ott voltál párszáz lépésre tőlem
de nem lehetett odamennem

hova forduljak felmentésért
gyújtsak-e gyertyát este
eljön ez a karácsony is
valaki mindig van ki az embert szeresse
lesz ki megérti érte élő a jászol
akit magunkban hordunk és átadunk
építsen Jézust a hiányból

*          *          *
Ez otthonom: sápadtka fények.
Nincs bóvli, talmi csillogás.
Annyi épp, hogy el ne tévedj.
Sötét az este, nincs varázs.

Hó hull, apró porszemekkel
- ablakhoz tapadva nézem -.
Megfelezve már december.
Mit visz, hozott ez évem:

Elégiát és balladát?
Idillel nem kényeztetett.
Közel hajolnál, hallanád,
visszhangzom nincs-lélegzeted.

Itthon vagyok, jól fűtenek.
Van fiam és van lányom is.
Lehetnék jobban tán, lehet...
Szidom világom, áldom is.

Múltba nézek, rezignáltan:
Hány születés, mennyi ádvent.
Mi ég három gyertyalángban...
a negyedik mond-e áment?

*          *          *
aki szotyolát rág markába köpköd
aki ül mint a cementbe-öntött
kinek szemében vakfolt üresség
akin csak gázolnak reggelek az esték
akit kilök a HÉV az éjszakába
aki csak megy semerre mindhiába
ki nem tudja minek jön a holnap
akit rugdostak kinek papoltak
kinek jövőt ígértek szebbet
ki fölött minden perc élesebb lett
aki büdös akár a kurva élet
ugye ő is lát megszületni téged
a csendes éjben szépen ahogy írom
ahogy a Hold nézi a lyukas kátránypapíron

*          *          *
Nem kaptak szállást, csak a jószágok között.
Tehenek, birkák, csacsik nézték a szénába költözőt.

Jött a csillag, caplató királyok, pár pásztor:
Ő váltja meg a világot!

Aludt a gyermek.
Mit tudta szegény: egyetlen remény lett az-órán.
A barmok Isten-fiát leheltek,
s mellé szenderült a meggyötört zsidó lány.

/Birtalan Ferenc/

Töprengő

/gyerekversek, nem csak gyerekeknek/

Egészen más

Kiskati szeme, orra, szája
pontosan olyan, amilyennek lennie kell.
Érthető, hogy szerelmes vagyok Kiskatiba.

Az én szemem, az orrom meg a szám
egészen más, mint az övé,
és mégis azt mondta,
hozzám jön feleségnek.

Érdekes

Amikor a felnőttek szerint rosszak vagyunk,
annyi mindenre emlékeznek,
hogy így, meg úgy...
és akkor ők...

Akkor ők is gyerekek voltak,
és nem emlékezhetnek arra, hogy így, meg úgy,
mert ahhoz előbb felnőttnek kell lenni.
De ezt nekik is hiába magyarázták.

Míg megnövök

Engem ne emeljen a magasba senki,
ha nem tud addig tartani,
míg tényleg megnövök.
Guggoljon ide mellém,
ki nem csak hallani,
de érteni akar,
hogy közel legyen a szívdobogásunk.

Kiskati érti

Már mondtam Apának, ne írjon gyerekverseket,
mert gyerekverseket csak gyerekek írhatnak.
Például én.
És nem az a fontos,
hogy a felnőttek mit szólnak hozzá,
hanem Kiskati!
Ő sokkal jobban érti az egészet.

A pincében

Apának annyi mindene van,
és nekem nem engedi, hogy megnézzem.
Azt mondja: most nem érek rá, meg ilyenek.
Egyszer fáért mentem a pincébe vele.
Apa csodálkozott,
amikor Mamának elmeséltem a
Három Sárga Vasalódeszkát.
- Honnan szedi ez a gyerek?
De nem mondtam meg neki.
Ha jól körülnéz, ő is láthatta volna.
Csak arra sem volt ideje.

Titok

Mama soha nem nevet ki engem.
Neki elmondom az álmom.
Ő is elmeséli a titkait,
és nem csodálkozik,
hogy csigabiga-háton
az Óperenciáson
túlra jött velem.

Van, amire emlékszik is...

Letépős

Egyszer én is verset írtam,
és megmutattam Apának.
Azt mondta:
hmm... érdekes... meg, hát...

De nincs igaza,
mert nem hallotta,
amikor összevesztem a tulipánnal,
és igazából mérgemben írtam
azt a letépős verset.

Akkor is

Amikor Marjan beteg,
én mindig szomorú vagyok,
mert nincs az oviban.

Amikor én vagyok beteg,
akkor is szomorkodom,
mert Marjan az oviban van.

A nyomaték kedvéért

A mi családunkban mindenki egyenlő.
Morzsi kutya, Nagymami, Mama,
Te is meg én is.
Apa ezt sokszor elmondja nekem,
a nyomaték kedvéért,
hogy vegyem tudomásul.

Ha a Dédi

Nagymami mondta,
Mama sem volt egy „földre szállt angyal”.
Hogy Nagymami milyen volt, nem tudom.
Nem ismertem a Dédit.

Kitalálod?

Az első születésnapomon,
Mama huszonhatszor öregebb volt nálam.
Ma, csak háromszor.

Száz év múlva,
már majdnem egyidősek leszünk.
És ezer év múlva?

Töprengő

Nagymami hetven éves,
dolgozni jár, és fáradt.
Mama egész nap dolgozik,
most, takarít, és fáradt.
Apa egész nap dolgozik,
futkos, verset ír, és fáradt.
Én iskolába járok, szakkörökbe,
tanulok, és fáradt vagyok.

Morzsi egész nap alszik, sétál,
vagy rágja a csontját.
Erre mondják, hogy kutyavilág?

A törpékben az a rendes

Egy gyerek, ha megnő,
mindent elfelejt a magasban.
A törpékben pont az a rendes,
hogy nem akarnak elfelejteni.

Aztán, ha megöregszik az ember,
begörbíti a hátát,
úgy próbál újra kicsi lenni.
De az már nem az igazi.

Az a bosszantó

Csilláron lakni, ha belegondol az ember,
igazán klassz lehet.
Nincsen útjában senkinek, aki odaköltözik,
és látja az egész szobát.

Nem is ért váratlanul,
amikor az oviban Tünde elmesélte:
Kuci hercegnő - náluk - a csilláron lakik.
Az egészben az a bosszantó
- és ebben Tündével is megegyeztünk -,
hogy egy teknősbékának felesleges
a csilláron laknia,
mert nem érdekli, mi van a szobában.

Ka-ke

Mikor egészen kicsike voltam,
a Napot Napocskának,
a kereket kerekecskének,
a lovat lovacskának becéztem.
De az olyan gyerekes.
Aztán a szür nadrágot akartam felvenni,
és Mama csak értetlenül nézett.
Amikor a tar lepről meséltem,
amit a kertben láttam,
már Apa is méregetett.
Ezek után ebédelni sem volt kedvem.
Mondtam, egye meg az ubort a kecs,
mert minden szavam egy tüs,
hogy csípje meg a csó,
vagy az a másik lopós madár
az egész becézgetősdit!

Igaz, ami igaz

Eddig ötször voltam az Állatkertben.
Apával meg az isivel kétszer-kétszer.
Egyszer Kutyussal, aki a barátom,
de azért Juditnak is az anyukája.
Aztán mindent alaposan megnéztünk.
Mind az ötször.
Hát igaz, ami igaz, engem is érdekelt,
és ha újra rájön valakire az Állatkertnézés,
én elkísérem.
Az elefánt pereceiből, nekem is jut valamennyi.

Lehet valami benne

A suliban Stella néni,
az osztályfőnökünk
sokszor mondogatja: Gyerekek,
nyugalom a hosszú élet titka,
és a gyakori lábmosás.
Ezen általában jókat röhögünk.
De ha jobban belegondolsz,
lehet valami benne,
hiszen az ősemberek
nagyon rövid ideig éltek.
Persze egy kardfogú tigrissel
barlangszomszédságban
mi is idegesek lennénk,
ráadásul fürdőszoba egy szál se.

?

A levélre, hogy szeretem,
Réka azt válaszolta,
ne hülyéskedj,
maradjunk barátok, mint eddig.

Tegnap egy tolltartót kaptam tőle,
mert neki, vagy húsz darab van otthon.
Persze a levél előtt is volt,
és csak nekem hozott.

Végül

Ha megkérdezem:
szeretsz-e?
Ne szólj, ne bólints.
Van dobod, szájharmonikád?
Vedd a szádhoz,
fogd a kezedbe,
és játssz valami
olyan zenét,
amit csak te,
más senki sem ért.
Mintha titkos levelet írnál,
csak nem kell bélyeg,
meg postaláda.
Szívedben várok a válaszért.

/Birtalan Ferenc/

Titkos utcám

ha lenne titkos városom
lenne egy titkos utcám
ott rejteném mi fájdalom
és nincsen azt hazudnám

nap sütné át a bánatom
a békés titkos utcán
csönd titok a városon
titkot a szél se súg tán

padokra titkok fekszenek
a titkos utca álom
föléje titokhold remeg
mi fáj titokban fájjon

/Birtalan Ferenc/

Ne, velő

"nem maradt nap hold se csillagok
alanyi költő lettem"
(Birtalan Ferenc)

Néha az alanyi költő is
arra vágyik:
az alanyon túl eljusson a tárgyig.

Ezért itt egy nevelő vers.
Ez még az eleje.
Most jön a veleje.

Rímekben tán átadható,
mit prózában nem lehet:
rohadt sokan vannak az emberek.

E sárteke sarában
mintegy hétmilliárd hempereg –
baszki, ez rengeteg!

Zabáltatni ennyi szájat,
föleszik a biomasszát:
a többi fajt levesükbe belebasszák.

Nem az a baj, hogy nem lesznek
többé színes madarak.
Jut is, marad is szín a Nap alatt.

Nem is erkölcsi izé, hogy
"mit szól majd a természet".
A természetben egy csupasz Föld is elférhet.

Az a gond, hogy sokan hiszik:
Minden Fajok Királya
a törvény hatályát kizárja.

Szent iratokba, csillagokba,
köldökükbe révednek.
S tévednek.

Míg úgy teszünk, mintha az istenek
nekünk szarták volna a világot
- bolygókat, aranyat, no meg a zsiráfot -,

és naponta több tucat fajt
végérvényesen felfalunk,
egy nap asztalunkra kerül enfajunk.

Ismétlem:
enfajunk.
És meghalunk.

Nem károgás,
nem is vád ez.
Jóslat se: nem vagyok vátesz.

Nem ősi prófécia,
nem titokzatos titok.
Biosz és matek.

A túléléshez
nem kell para, dogma,
csak egy új paradigma.

Ez is megvolt hát.
Itt hagyom e rímhegyet.
Én megyek.

Sejtem mennyi haszna;
elvonulok sírva.
Ennyi volt a népnevelő líra.

Az alanyi költő
alanyi kölke, ni,
visszavonul alanyi költeni.

/Birtalan Balázs/

Ha meghalok

Gondolatok a halál előtt - B.B írása - részletek (szerkesztve)

Arról, hogy meghalok, önmagában nem kéne írnom, hiszen egyrészt mindenki meghal, másrészt annak sincs hírértéke, hogy a mindenkibe én is beletartozom - ezzel kb. óvodás korom óta tisztában vagyok.

Keresztény koromban mindennap imádkoztam "a jó halál" kegyelméért; ez komplex fogalom, amelybe beletartozik többek között az is, hogy a halál ne érjen készületlenül. Hogy van-e valaki, aki meghallgatja az imákat, nem tudom, de a jelek szerint ez az imám meghallgatásra talált. A halálról immár tudhatom, hogy nem fog készületlenül érni, néhány hetem, maximum pár hónapom, a legoptimistább becslés szerint fél évem maradt ebben az életben.

Ez az információ viszont már megér egy írást, nem elsősorban önmagam, hanem mindazon rokonaim, barátaim, ismerőseim, olvasóim számára, akik mindmáig azzal áltatják magukat, egyszersmind - valószínűleg csupa jóindulatból - csesztetnek engem, hogy én nagyon erős vagyok, aki megküzd a rákkal, és annyian szeretnek, hogy az biztos meggyógyít.

Nem kétlem, hogy sokan szeretnek. Sőt, nem hogy nem kétlem, de az elmúlt hetekben és hónapokban annyi és olyan szeretet-megnyilvánulást kaptam tőletek, olyan mélyet, olyan sokfélét, hogy az minden álmomat felülmúlta.

Tudom tehát, hogy szerettek. Azt is tudom, hogy erős vagyok. Ezt rengetegszer bizonyítottam mind magam, mind a környezetem számára - az orvosaimat is beleértve.

A rákkal viszont nem küzdök meg, már csak azért sem, mert a rákot nem tekintem - és az első sokk napjait leszámítva soha nem is tekintettem - ellenségnek. A rákkal nem küzdelemben álltam, hanem egy folyamatban veszek vele részt. E folyamatban én mindazt megtettem a gyógyulásom érdekében, amit józan ésszel és hitem szerint meg lehetett tenni. És nem tettem meg egy csomó mást, ami szembement volna akár a hitemmel, akár a józan ésszel. Nagyon szeretek élni - de nem minden áron. Például azon az áron, hogy emberi méltóságomat szemen köpve, a halálfélelemtől nyüszítve rohangáljak varázslótól kuruzslóig, hogy hátha valaki tudja a nagyon titkos mantrát, amivel majd meggyógyít, erre nem voltam és nem vagyok hajlandó.

De amit az orvostudomány fel tudott kínálni a gyógyulásom érdekében, azt elfogadtam, ha kellemes volt, ha kellemetlen. (És többnyire nem volt kellemes.) Két és fél év alatt mintegy hétféle kemoterápiás protokollt próbáltak ki rajtam, köztük olyanokat, amelyek világviszonylatban is a legjobbnak számítanak a rosszindulatú daganatok azon típusánál, amilyen nekem van. Összesen 43 kemoterápiás kezelésen estem át; a karomon gyakorlatilag nem találni ép, még szúrható vénát; az egyéb szúrások (vérvételek, injekciók stb.) száma valószínűleg négyjegyű.

Január elejére világos lett, hogy elfogytak az orvosi ötletek. Pontosabban olyan ötleteknek se szeri, se száma, amivel akár az utolsó pillanatig lehetne strukturálni az időmet. De amitől valóban érdemi javulást, a minőségi élet meghosszabbodását várhatnánk, nincs több. Azt jó ideje lehetett tudni, hogy a kapott kezelések nem a gyógyítást, hanem az élet meghosszabbítását célozzák. Mostanra jutottunk el odáig, hogy leálltunk ezekkel a kezelésekkel is. Magyarul: semmi olyan kezelést nem kapok, ami akár azt tűzné ki célul, hogy az életem egy-két héttel, hónappal vagy évvel meghosszabbodjék, és főleg nem olyat, ami gyógyulással kecsegtet.

Nem maradok orvosi ellátás nélkül. Minekutána tavaly nyár óta komoly fájdalmakkal küzdök (igen: szemben a rákkal, a fájdalommal valóban küzdelemben állok, amit le akarok győzni), mind erősebb fájdalomcsillapítókkal, továbbá hányingercsillapítókkal igyekeznek javítani a komfortérzésemet.

Merthogy a cél immár ez: a hátralevő időben a komfortérzés javítása. Erre az orvosi praxisban aránylag jó és hatékony eszközök léteznek, úgyhogy meglehet a reményem arra, hogy a maradék hetekben, hónapokban viszonylag alacsony szintű szenvedéssel kelljen szembenéznem.

Tehát még egyszer: hamarosan meghalok, mert nem történik velem semmi olyan, aminek meg kellene gyógyítania. Ez viszont nem azt jelenti, hogy feladtam, mi több, azt a vádat, hogy feladtam volna (vagy az ezzel egyenértékű biztatást, hogy "ne adjam fel"), kikérem magamnak. Aki ennyit értett meg a fentiekből, az olvassa újra. Vagy tudok jobbat: ne olvassa újra, de tovább se.

Ennyit a dolog testi részéről.

A lelki része nagyon összetett, és meghaladja erőmet ennek kifejtése. Úgyhogy röviden három dolgot szeretnék csak megemlíteni.

Az első, hogy nem félek a haláltól. A halálig tartó szenvedéstől sokáig piszkosul féltem, de most, hogy már konkrétan ezt az utat járom, és hogy részletesen beszélek e témáról az orvosaimmal, ez a félelmem alábbhagyott. Maga a halál viszont nem félelmetes, nem ijesztő. Bizonytalan vagyok ugyan a saját túlvilágképemben, mégis - Dumbledore professzor szavaival élve - leginkább úgy gondolok rá, mint "a megérdemelt pihenésre egy hosszú, nagyon-nagyon hosszú nap után".

A második: nincs bennem harag. Sem a rák iránt, sem a sors vagy Isten vagy az istenek iránt. Nem gondolom, hogy igazságtalanság történt velem; nem gondolom, hogy "derékba tört a pályám". Kétségtelen ugyan, hogy ha élhetnék még egy, öt, tíz vagy ötven évet, akkor egy csomó klassz dolgot tehetnék. Csakhogy - és nem fogok álszerénykedni a halál kapujából visszanézve - most is azt látom, hogy egy csomó klassz dolgot tettem. És nem vagyok meggyőződve arról, hogy az élet teljességét, annak értékét a végbe vitt klassz dolgok darabszámával lehetne mérni.

A harmadik: az életre szokás úgy tekinteni, mint egy egydimenziós valóságra, amit egyetlen értelmes mérőszámmal lehet értékelni: a hosszával. Ezzel nem értek egyet. Az életnek a hosszán kívül legalább két másik releváns dimenziója van. Az egyik a szélessége: hogy mennyire változatos életet élt valaki. Nem akarok senkivel versenybe szállni, de ha a magam életének szélességére gondolok, amelybe szerzetességtől és teológiától kezdve a költészeten és a jogon át ... a terápiáig oly sok minden belefért, akkor nincs panaszom a szélességére. Belefért egy tizenöt éves, boldogító párkapcsolat; belefért sok szép barátság; belefért egy pár utazás, ami darabszámra ugyan nem túl sok, mégis sokszorosa annak, mint amit valaha elképzeltem; belefért több világnézetváltás, mindegyik váltás mögött átdolgozott gondolatok, átszenvedett éjszakák és nappalok. Nem, az életem szélességével szemben egyetlen rossz szavam sincs.

És van a harmadik dimenzió: az élet mélysége. Erről a legnehezebb szólni, ezt a legnehezebb mérni. Egy példával tudom talán érzékeltetni, mire gondolok: a könyvolvasási szokásokkal. Könyvolvasó embereket alapul véve, úgy látom alapvetően kétféle szokás van. Az egyiket nevezhetnénk extenzívnek, és azt jelenti, hogy valaki nagyon sok könyvet olvas el, a többségüket csak egyszer. A másikat hívhatjuk intenzívnek, és azt jelenti, hogy az illető darabszámra lényegesen kevesebb könyvet olvas el, mint az extenzív olvasó, de a java részüket többször is újraolvassa, és az újbóli elolvasások során olyan rétegeket fedez fel a szövegben, amelyek egyszeri olvasás után óhatatlanul rejtve maradnak.

De az élet különböző mélységeiben való mozgást el lehet mondani a szélességnél felsorolt példák bármelyikéről. Sok ember utazik, de vajon mennyit lát egy új helyen? Sok embernek vannak barátai,  de a velük töltött időnek vajon mekkora része mozog az intimitás szférájában, és hány tranzakció reked meg az időtöltés vagy a rítus szintjén? Lépten-nyomon találkozni megtéréstörténetekkel, de vajon e váltások mennyire hatják át a hiedelemrendszer és a személyiség mélyrétegeit?

A kérdések tetszés szerint bővíthetők.

Nem az én dolgom magamról kijelenteni, hogy mennyire éltem mély vagy felszínes életet; nekem erről van egy saját gondolatom, amely engem elégedettséggel tölt el. Hogy más mit gondol erről, az most már nem rám tartozik.

Összességében tehát úgy látom, hogy egy kellően nagy, bár különböző dimenziókban különböző kiterjedésű, gazdag életet készülök magam mögött hagyni.

...

/Birtalan Balázs/