Undor 2019
... amely írás arról szól, hogy Tamás Gáspár Miklósnak 2019-re hogyan lett elege az ellenzékből. Tehát lássuk:
Utódlási gondjai között Tiberius sűrű könnyhullatás közepette átölelte kisebbik unokáját, és a másik vad tekintetének láttára így szólt: "Ezt te fogod megölni, téged meg majd más." (Tacitus: Annales, V-VI, 46.)
Korábban megjegyzi a mester, hogy mennyire más a római köztársaság hősi idejéről írni, mint kora alantasságairól. "Hajdanán, a népuralom idején, vagy midőn a senatorok kezében volt a hatalom, ismerni kellett a sokaság természetét, és hogy miként lehet mérséklettel vezetni, s akik a senatus és az optimaták gondolkodását legjobban kitanulták, a helyzethez értők és bölcsek hírében állottak: éppen úgy most, amikor megváltozott a köz állapota, s a római állam olyan, mintha egy ember uralkodnék..., kevesen tudják belátásukkal a tisztes dolgot az aljastól, a hasznost az ártalmastól megkülönböztetni, a többség mások tapasztalataiból okul. Mindez amennyire hasznos, épp oly kevéssé szórakoztató. Mert [a köztársaság dicsősége] leköti és fölélénkíti az olvasók figyelmét: mi szörnyű parancsokat, szüntelen vádaskodásokat, álnok barátságokat, ártatlanok vesztét és a pusztulásnak ugyanazokat az okait soroljuk egymás után; ellenünk hat a dolgok egyformasága és a csömör." (Annales, IV, 33, Borzsák István fordítása.)
Igen: a dolgok egyformasága és a csömör - ez korunk
krónikásának a végzete. Ez nem méltó a historikushoz, amint Tacitus is
mondja; és nem méltó az önérzetes honpolgárhoz.
Nem újdonság, sőt: klasszikus kultúránk alaptétele,
hogy a zsarnokság megrontja az erkölcsöket, és
megfordítva: a közerkölcsök megromlása zsarnokságot idéz elő, és
lerombolja az önmegtartóztatáson, a mértékletességen, a méltányosságon
és az egyenlőségen alapuló erényes rendet, a köztársaságot.
Ezt még az ókori auktorokkal ismerős Rousseau
(úgyszólván kortársunk) is így gondolta. A vagyon, az élvezetek és a hatalom
hajszolása szétveri a közösséget.
Milyen is a valódi baloldal?
Jól sejtik a valódi baloldal - nem a baloldalnak
nevezett eklektikus "ellenzék" ellenfelei és gyanúsítói, hogy a
köztársasági baloldal voltaképpen puritán: például ma elvárná tőlünk a
fogyasztásunk mérséklését a klímakatasztrófa megelőzése érdekében, elvárná a
leggazdagabbaktól, hogy többet adózzanak a szegények javára, elvárná az
eddig hatalmaskodó férfiaktól, hogy egyenlő felekként bánjanak a mostanáig
alárendelt helyzetű nőkkel a nemi kapcsolatokban (amihez az kellene, hogy
megváltozzunk, ami kényelmetlen és fáradságos) elvárná, hogy nagylelkűen
bánjunk az idegenekkel, és áldozatot hozzunk olyan emberek javára, akiket
nem ismerünk – röviden: hogy lemondjunk előnyökről, és vállaljunk
hátrányokat az erény (azaz az egyetemes egyenlőség tana) kedvéért. A
köztársasági erény nem kedvez az olyan sugallatok követésének, mint a "laisser faire, laissez passer", se az
"anything goes",
magyarán: ellenzi az önzést, különösen az érdem nélküli kiváltságot és a
puszta szerencsének köszönhető sikert, továbbá az engedékenységet az önös
viselkedéssel szemben.
Némi joggal tartanak arisztokratikus konzervatívok attól, hogy az egyenlőségi (köztársasági, más néven „demokratikus”) rend konformizusra nevel, és gyanakszik a kiemelkedő egyéniségekre és a nehezen szabályozható nagy tehetségre. (Ezt se Tocqueville találta ki, hanem a görögök vették észre.) A kiemelkedő embereket az a vélelem illette, hogy uralomra törnek és megvetik polgártársaikat. A hagyományos (művelt és gazdag) eliteket mindig valamiféle "szentségtöréssel" szokták vádolni a demokráciákban: a leghíresebb a megcsonkított hermák ügye volt Athénban (a legjobban talán Plutarkhosz írja le Alkibiadész-életrajzában, 18-22), amelyet összekötöttek az eleusziszi misztériumok állítólagos meggyalázásával - lenyűgöző história, amelyet máig vitatnak, akár a szerkezetileg hasonló Dreyfus-ügyet, a Reichstag égését, s ahogyan vitatni fogják még évtizedekig azt, hogy csakugyan Soros György szervezte-e a közel-keleti, közép-ázsiai és afrikai muszlim menekültek európai beáramlását (mindegyik vád ezekben az ügyekben átlátszó koholmány, de mélyen érinti a közösség érzelmeit, ezért soha nem lesz tisztázható tény és észszerűen; ismerek embert, aki hasonló indítékból ma is hisz a Buharin és Trockij elleni koncepciós vádakban, pedig megrögzött antikommunista).
Ez esetben azonban az egalitárius demokraták (máskor
meg a vallásos puritánok) a fényűző, kicsapongó, föltűnősködő és
eredetieskedő, érzékenykedő és kényeskedő hősöket és zseniket,
Akhilleuszokat és Alkibiadészokat a bűn üldözéséből élő irigy
följelentőkkel, karrieristákkal, dilettánsokkal és kémekkel helyettesítik:
ennek a fölismerésével se kellett Carlyle-ra, Taine-re és Büchnerre várni,
tudta ezt már Arisztophanész és Platón, de alapjában már Homérosz is.
Akárhogy is, de a köztársaságot (amely egy kicsit
mindig "erényterror", hiába) a túlhatalom tönkreteszi, különösen ha ez
egoizmussal, gőggel és anyagi előnyszerzéssel párosul,de akkor is, ha a köztársaságot (demokráciát, amely
ráadásul homonoia görögül, azaz nemcsak egyenlőség, hanem egyet
gondolás) puritán-erényes (egalitárius) renddé szervezik át (Marat,
Robespierre, Mao, Ho, Kim).
A mi esetünk az előbbi természetesen.
Lassan egész nemzedék nő föl ebben a féldiktatúrában, amelynek a legfőbb erkölcsrontó aspektusai
- az informalitás, a jognak mint manipulációnak, propagandának és politikai fenyegetésnek a fölhasználása, a közintézmények autonómiájának megtörése és (csoportos) magáncélra való fölhasználása,
- embereknek a rendszerbe való bevonása megvesztegetéssel, államigazgatási funkciókkal (mint zsákmánnyal és a hűség jutalmával), törvényesített, de önkényes-igazságtalan javadalmakkal és kivételezetteknek ingyen juttatott jószágokkal,
- különféle társadalmi csoportok lekenyerezése, elbizonytalanítása, függő helyzetbe hozása, embergyűlölő ideológiákkal való mérgezése,
- a demokratikus nyilvánosság fölszámolása, hamis pluralisztikus látszatokkal,
- a nemzeti kultúra és tudomány, az épített, írott és gondolati kulturális örökség szétverése és a megmaradt csonk primitív meghamisítása,
- mindennek elárasztása a kommersz, gagyi tömegkultúrával (beleértve a csaló látványsportot), amely a szó szoros értelmében elveszi honfitársaink eszét.
Aggasztó jelenségek
Ennek a züllött rendszernek - amely egyébként eredményesen
biztosítja a középosztálynak és a munkásság fölső rétegének a mérsékelt
jólétet; a közmunkával kielégített mélyszegény underclass
csöndben van; az utcai petty crime vonatkozásában rendet tart az
állam; a választók több mint fele pedig a megosztott, szétszórt ellenzékkel
szemben békében is szilárdan, nyugalmasan kormányon tartja a hihetetlen
vagyont és százezernyi klienst szerzett Orbán-csoportot - a morális és
intellektuális hatása igen nagy mértékben kiterjed a politikai ellenzékre,
amely kénytelen volt ebben a szisztémában elhelyezni magát, ha valamilyen
csekély mértékben túl akarta élni a nehéz éveket. Az Orbán-rezsim a
viszolygó, megvető hallgatás hullamerevségébe kényszerítette (olykori
kivételekkel) az értelmiséget (eltekintve persze az értelmiségi önérdek
védelmétől, ami önmagában keveset ér; de ismétlem, vannak fölöttébb érdemdús
kivételek, bár mind ritkábban).
Nehéz meghatározni azt a pillanatot, amikor az eddig is aggasztó jelenségek - az ellenzéki pártok huzakodása az anyagi vagy szimbolikus koncért - teljes dekadenciává álltak össze (tartózkodnám az olyan hangzatos terminusoktól, mint az „árulás”). Mostanáig is voltak politikának álcázott, pusztán üzleti vállalkozások (elég föltűnően az MSZP budapesti kerületi szervezeteinek némelyikében), amelyek befolyásolták ellenzéki pártok (és érdekképviseletek) politikai vonalvezetését (vagyis az Orbán embereivel való elvtelen kiegyezést, pénzért), ha nem is mindig botrányos mértékben. De ez olyasmi, amit párton belüli reformerek viszonylag könnyen ki tudnak küszöbölni, ha akarják, s erre is volt példa.
Amit viszont nem lehet kiküszöbölni, az az
Orbán-rendszer (s hozzá hasonlók a kelet-európai és közép-ázsiai létező
szocializmus - Kelet-Németország atipikus kivételével - mindegyik
utódállamában létrejött korrupt,
antidemokratikus-antiliberális-antiszociális rendszerek; Kína külön, bár
szintén sajnálatos eset, amelyről itt nem eshetik szó) általános
mentalitásához való szinte teljes alkalmazkodás. A domináns liberális
politikaértelmezés mindezt az 1989 előtti, letűnt tervező-újraelosztó
rendszerre próbálja rákenni (jó példa erre az "államosítás" szó használata
akkor, amikor állami tulajdont szerveznek ki különféle
érdekcsoportoknak, mint most tudományos, oktatási és kulturális
intézményeket, amelyek eddig is állami tulajdonban voltak!); ez az
értelmezés, különösen zsurnalisztikus változata merő ostobaság.
Hamis fikció irányítja az ellenzéket
Ennek a mentalitásnak az erős kényszere szociális
értelemben nem érthetetlen - minden diktatúrában gyöngék a megtűrt ellenzéki
erők, hiszen emiatt diktatúrák a diktatúrák - az uralkodó eszmék igazi
elvetéséhez akkora radikalizmus lenne szükséges, amekkorát a jelenlegi
korszellem egyszerűen nem enged meg. Ezért az ellenzék a képviseleti
kormányzat és az alkotmányos jogállam megszűnésére panaszkodik, miközben a
gyakorlatában úgy viselkedik, mintha ez még fönnállna: retorikáját ez a maga
egészében hamis fikció irányítja. Mintha például választásokról lehetne
beszélni úgy, hogy az országlakosok többsége nem juthat hozzá a releváns
információkhoz. (Ennek az oka nemcsak a médiák háromnegyedének a
kisajátítása a kormányzó szélsőjobboldal által: az igazságkeresés és a
valóságismeret rangjának csökkenése - társaslélektani és morális okokból
-
szintén hozzájárul.)
A magyarországi politikai ellenzék - gépiesen-passzívan visszatükrözve az
Orbán-rezsim logikáját - minden egyéb szempontot mellőzve a hatalommaximálás
egyetlen elvét követ az extrém hatalomnélküliség állapotában.
Miközben programíró stábok a légüres térben lejátsszák
a nyugat-európai pártspektrum politikai eszméinek és stílusának a halovány
utánzatait (elaborátumaikat senki nem olvassa, főleg a pártok vezetői nem,
akik számára készülnek), a pártszervezetek követve az egykori Fidesz
példáját sorra megszűnnek, kiüresednek, anélkül, hogy ezt a médiák
észlelnék. (Orbán az utolsó mozgalmi kezdeményezést, a polgári köröket
megszüntette, veszedelmesen népi és közéleti, olykor szélsőséges jellegük
miatt: az egykori Fidesznek mint pártmozgalomnak a de facto
eltűnése a politikailag elbutult Magyarországon senkinek se nagyon tűnt föl;
a pártot az apparátusokra metszették vissza, főleg a bizarrul elnevezett
önkormányzatokra. A „Fidesznek” semmilyen belső élete nincs; nincsenek
irányzatai; előre megdizájnolt kampánygyűlések és rituális események
helyettesítik a párt politikáját. Ez pusztán bürokratikus hatalmi gépezet ma
már. A politikai részvételt az elvadultan szélsőjobboldali portálok és
tévéműsorok passzív fogyasztása pótolja.)
Tartalmatlan küzdelmekben aratott sikerek
Ezt a struktúrát miniatűr formában leutánozzák a kis
ellenzéki pártocskák, amelyek kizárólag az egymás elleni, világnézeti és
politikai értelemben tartalmatlan küzdelemben arathatnak sikereket, s ezt a
mechanikusan ismétlődő műsort nagy gaudiummal fogadja a hatalom, amelynek az
ellenzék a paródiája, meg a szervilis jobboldali közönség, amely számára a
gyöngeség a jó szórakozás forrása az ismert szadisztikus modorban.
A hatalmi megszállottság a hatalomgyakorlásra é a hatalmi visszaélésekre
egyaránt képtelen állapotban: ez egyszerre viszolyogtató, szánalomra méltó
és komikus. Hogy mindennek társadalomszerkezeti okai vannak, nem ad a
politikai játékosoknak semminemű erkölcsi felmentést.
A zsarnoksággal szemben az egyébként világszerte
pusztuló polgári játékot játszani - választásokkal és szimbolikus
gesztusokkal, szónoklatokkal és interjúkkal - inadekvát és reménytelen, de
még ezt a tragikomikus szerepet is lehetne tisztességgel alakítani.
Jelképesen meg lehetne mutatni, hogy az egyébként világszerte haldokló
parlamentarizmus, helyi adminisztráció, érdekvédelem stb. mire volt, mire
lehetett volna jó. Már ha valaki ebben hisz. A régimódi
liberális-demokratikus hitet titokban - ez jó nyilvános titok - a Nyugat
beavatkozásába vetett többnyire kimondatlan, kétségbeesetten reménykedő
(hiábavaló) hit váltotta föl. Már ez is ellentmond a nyilvánosan
meghirdetett, alkotmányhű elveknek, hiszen ez rejtetten forradalmi
gondolat: a "haladó nyugati világ" majd kívülről megdönti a bitorlót. Nem
fogja. Már csak azért se, mert nem létezik.
Mini Orbánok tipornak
Miközben ilyen radikális és esztelen bizakodásoknak
van foganatjuk az ellenzék körében, maga az ellenzéki pártpolitika az
autoimmun betegségek alakját ölti: a szervezet saját sejtjeire mint
ellenséges betolakodókra reagál. Mini Orbánok tiporják szét - az eltérő
nagyságrendje miatt láthatatlan, fölfoghatatlan - ellenség helyett a
szövetségeseket, orbáni kíméletlenséggel (amelynek áldozatul esett az MDF, a
MIÉP, az MDNP, a régi KDNP, a FKgP, a Jobbik és ezerféle konzervatív
egyesület, számos egyházi vezetés stb.). Emlékezzünk rá, hogy a valaha egyik
legígéretesebb magyarországi politikai kezdeményezésnek, az LMP-nek mi lett
a sorsa: a Párbeszéd-csoport (Karácsony, Scheiring, Jávor, Szabó Timea)
kiválása, Schiffer András kiszorítása, majd Szél és Hadházy kiszorítása,
Ungár Péter fölbukkanása és a legutóbbi megsemmisítő vereség.
A széthúzás, hűtlenség, illojalitás, árulás, orgyilkos hátba döfés, paranoia
és téboly a a magyarországi ellenzés minden szektorára jellemző.
Mindeközben az üres hatalmi diskurzus - az üres
ellenzéki összefogás vagy az üres ellenzéki egység
hangoztatása formájában - a szó szoros értelmében az őrületbe kergette az
ellenzéki közönség nagyobbik és a még szabad sajtó kisebbik részét.
Rondaság
Ehelyett a legvisszataszítóbb viaskodás folyik tét
nélkül, apró célokért. A legnevetségesebb formák között. Miután Gyurcsány
Ferenc és Dobrev Klára elképesztő pártja az ellenzékiek közül a legtöbb
mandátumot (négyet) szerezte meg az európai választásokon (a „Fidesz” így is
növelte képviselői számát, tizenháromra), mintegy győzelmet (!) hirdetett,
majd formális és nyilvános ígérete ellenére ellenjelöltet indított a saját
addigi budapesti főpolgármester-jelöltje ellen, elkövetve a legaljasabb
szószegést, amelyet - különösen ebben a helyzetben - el lehetett követni. (A
Momentum hasonló gesztusa nem kevésbé problematikus, bár látszatra oké.) A
három főpolgármester-jelölt nem érdemek nélküli ember, evvel azonban
nyilvánvalóan tönkretették őket. De miért mentek bele ők is ebbe a
rondaságba?
Nem taglalom a részleteket. Az ellenzéki pártok, a maguk elvont, Orbánéval párhuzamos hatalommániájával és anyagi korrupciójukkal, a híveik iránti együttérzés teljes hiányával - elvárják tőlük a legmerevebb, legszolgaibb engedelmességet ezer taktikai manőver megaláztatásán keresztül - egyszerűen érdemtelennek mutatkoznak a becsületesebb, méltányosabb, szabadabb viszonyokat óhajtó ellenzéki választók bizalmára.
Hiszen ezek a választók - legalábbis eleinte - 2010 sokkja után elutasították a hitszegő Orbán kegyetlen, züllött, ártalmas és nemzetközileg is kártékony rendszerét, a vezetés mélységes erkölcstelenségét és sötét (egyben hazug, őszintétlen) ideológiáját, s ugyanezt kapják vissza a saját pártjaiktól, ráadásul amatőr, tehetségtelen változatban.
Ez a közönség ma már ott tart, hogy különösebb
berzenkedés nélkül elfogadja Gyurcsány pimaszul, kihívóan nyílt hazugságait
s a többiek sumákolását.
Van különbség Orbán és az ellenzék között?
Miben különb hát az ellenzék Orbán százszor elátkozott, vakbuzgó, kritikátlan, minden tényre süket, megtévesztett és manipulált táboránál? Nem ér semmit az utcán tiltakozni Orbán önkényes és elnyomó politikája ellen, ha az ellenzék kicsiben, a saját körében elfogadja ugyanazt a hatalomtechnikát és ugyanazt az erkölcsöt. (Nem beszélve az etnicizmus, a nacionalizmus és az idegengyűlölet szégyenletes ellenzéki variánsairól.)
Azt írta nekem egy távoli ismerősöm (bocsánat a
szexizmusért), hogy "a fél ország szerelmes Cseh Katkába és Donáth Annába".
Lehet. (Elvégre Karácsony Gergő is sokaknak tetszik.) Ez az attitűd azért
lehetséges, mert a két remek fiatal nő eddig nem nagyon mondott semmi
konkrétumot, és semmilyen tekintetben nem borzolja gondolatokkal az
ellenzéki közönség előítéleteit. De a tény tény marad: a pártjuk úgyszintén
hátba döfte az eddigi jelöltet. Ezen nem segít, hogy a Momentum láthatólag
gyanútlan ellenjelöltje minden jel szerint rendes, értelmes átlagember, aki
az orientál-liberál tájszólást beszéli a Facebookon. Ezek a dolgok
már nem számítanak. Csak a semminek a szinonimái.
Ha már a hétköznapi tisztesség minimumában sem lehet bízni, akkor vége a
dalnak.
Nagyméretű és drámai erőszak, hazugság kormányon,
kisméretű és komikus erőszak, hazugság ellenzékben.
Közöny
A politikai ellenzéket immár tágabban fölfogva, magát
az ellenzéki közvéleményt - amelynek az alakításából (a XVIII. század óta
először) értelmiségünk 2016 után látványosan kivonta magát, a riadt
konzervatív válságtanácskozások csak rávilágítanak erre a hiányra - se lehet
teljesen fölmenteni a felelősség alól. Nem azt értem ezen, hogy a
közvélemény mint olyan, spontánul alakítson ki politikai eszméket (ez
lehetetlen). Pusztán arról van szó, hogy - a demokrácia szó közkeletű
jelentését félreértve vagy nem ismerve - magát demokratikusnak tartó, ún.
balliberális gyülekezet észrevétlenül még a civilizációnk alapjai miatt
aggódó, elemi defenzívát is félretette, és (hasonlatosan Orbán Viktor
híveihez) még az állagőrző munkát is az alig létező, amúgy meg inkompetens
ellenzéki főnökségre bízná. A megmaradt, egyre nehezebb föltételek között
dolgozó, csekély számú szabad médiák szűnni nem akaró leleplező buzgalma a
süket csöndbe hullik, honfitársaink a bizonytalan körvonalú, tompa
elégedetlenségen túl nem érdeklődnek saját társadalmuk és államuk iránt.
A Lukács Archívum, a CEU, az MTA, az 56-os Intézet, a
Politikatörténeti Intézet, a Corvinus Egyetem, a Petőfi Irodalmi Múzeum
ügye (mindegyikben a törvénysértés, a szerződésszegés, a visszaélés és a
színtiszta romboló szándék a középponti elem) közismert. Különféle erejű
tiltakozások voltak és vannak, többnyire szépek, olykor képtelenek.
Létezik-e még magyar állam?
De ha ezeket az ügyeket együtt nézzük a valamiért
kevésbé ismert két másikkal (legalább ennyire fontosak, talán még
fontosabbak) a magyarországi műemlékvédelem teljes megszüntetésével
(!) és a nemzeti bibliotéka, az Országos Széchényi Könyvtár
helyrehozhatatlan, végleges tönkretételével, és a két történet
visszhangtalanságával, akkor meg kell kérdeznünk magunktól, hogy létezik-e
még egyáltalán a magyar nemzet és a magyar állam azon túl, hogy van
esetleges népsokaság és a közrendet úgy-ahogy fönntartó intézményes erőszak.
S ha ehhez még hozzátódítjuk a független bíróságok elleni kormányzati
támadást (ugyancsak visszhang nélkül), akkor kérdéseink elmélyülnek.
S ekkor látjuk az európai választásokon, nálunk is
újjászületett, harmadosztályú tucatliberalizmus (vö. írásommal a Mércén) értékét, amelynek ebben a vészterhes pillanatban se látszik
szerves viszonya a történeti civilizációnkhoz azon kívül, hogy az ük- és
dédszüleink által megépített városban (amelyhez az égvilágon semmit nem
adtunk hozzá) kerékpár- és gyalogosbarát zónákat alakítanának ki pár
közlekedési jelzőtábla kihelyezésével. Ez fog majd versenyezni Brunelleschi
és Bramante teljesítményével.
Jogon kívül gyilkolnak
Egyik oldalon a magyar műveltséget hevesen gyűlölő
szélsőjobboldali államhatalom - amely nem államosít, hanem a
jogállamból a szabályokkal nem nyűgözött mély államba tereli át a
kulturális, tudományos és oktatási intézményeket, hogy meggyilkolja őket a
jogon kívüli szférában - a másik oldalon pedig a bizonytalan, közönyös, se
múltat, se jövőt nem ismerő ellenzéki közvélemény, amelynek a kultúrája
szabadidős tevékenység, sorozatfüggés, nyaralás, utazgatás,
szabadságfogalma kimerül a lazább, megengedőbb nemi erkölcsben,
európaisága pedig a rizottó, a polenta, a szusi, a ramen, a vindalú és a
kézműves sörök fölfedezésében. (Jó, belefér a bécsi Monet-kiállítás.) Ehhez
még hozzájön egy-egy különösen ostoba, amúgy lényegtelen fideszes
nyilatkozat kedélyes szidalmazása mint világnézeti-elméleti munka.
A pusztulás némán megy végbe, a korábbi robbanástól rég megsiketült közönség
alig észlel valamit, pedig tudja ködösen, hogy óriási a baj.
Ennek az egyik - bár távolról se az egyetlen - oka az
az illúzió, hogy van ellenzék, hogy vannak választások. A politikai ellenzék
kis pártjai akaratlanul a békés diktatúra infrastruktúrájának a részévé
váltak - bár dühödten szidalmazzák Orbán Viktort - épp azáltal, hogy
ugyanazt a logikát és erkölcsöt követik, amelyet az ellenfél vezetett be.
Inkább nyerjen Tarlós!
Inkább ne legyen ellenzék! Nyerjen Tarlós, nyerjen
Orbán, nyerjenek a Kocsis Máték - nagy dolog az eleve lefutott versenyben
nyerni!... ... de anélkül, hogy a szabadság, az egyenlőség, a kultúra pártján
álló honpolgárok bűnrészessé váljanak ebben az egész szörnyűségben.
Gyurcsány valaha igazat mondott: őszintén
bevallotta, hogy hazudott, és ez a kijelentés igaz volt. Mindenki tudta,
hogy hazudik, de ebből nem volt baj. Csak abból lett baj, hogy igazat
mondott a hazugságairól. Most azt füllenti, hogy igazat mond. Ez sokkal
rosszabb, de ebből nincs botrány.
Minek az egypártrendszert többpártrendszernek hazudni? Minek az ellenállást pitiáner - ráadásul kilátástalan - hatalmi pozícióvadászattal bemocskolni? Minek kompromittálni azt, ami valamikor a szabadabb jövő csírájává válhatnék? Azt, ami az elutasítás és az utópia összekapcsolásával legalább a szabadság álmát élesztheti föl. Minek belekeverni a közönyt és a kapitulációt, a bizniszt és a törtetést, amikor ezt a társadalmat amúgy is a morális szétesés és az önkéntes szolgaság kísértete fenyegeti?
A dolog végül is egyszerű.
Az örök békéhez fűzött egyik széljegyzetében (L Bl F 15) írja Immanuel Kant:
"A republikanizmus... a nép joga, hogy ha úgy találja,
nem törvényesen jártak el vele, a minisztertől avagy magisztrátustól [a
kormánytól vagy a bíróságtól] az engedelmességet megtagadja mindaddig,
ameddig az ellenkezőjéről meg nem győzik." (Mesterházi Miklós fordítása.)
Ezt teszi a zsarnokság
Ez a meggyőzés csak úgy történhetik, hogy valóság a
fölvilágosodás, tehát létezik a cenzúra és babona által nem korlátozott
kritikai nyilvánosság (ennek előfeltétele a tudomány és művészet szabadsága,
a libertas philosophandi, ahogyan hajdanában nevezték). Ameddig az
erényes köztársasági rendnek ez az alapfeltétele nem teljesül, addig az
engedelmesség szabad honpolgár számára merőben lehetetlen (mivel a
kormányzat meggyőző ereje csak a szabad nyilvánosságban érvényesülhet). Az
engedetlenség veszedelmeinek mérlegelése a politikán kívüli állapotban az
egyéni lelkiismeretre bízott dilemma.
A politika szó mai magyar köznyelvi jelentése ahhoz
a hatalmi-üzleti mesterkedéshez áll közel, ami a republikánus közélet
egyenes ellentéte. Ebben az állapotban honpolgár nincs, csak a személyes
élvezeti, biztonsági és uralmi érdekeire redukált „empirikus”
egyén. Ezt teszi a zsarnokság - még ez a vértelen zsarnokság is - a
köztársaság egykori honpolgáraival. Az állapot nem a néhai honpolgárok
hibája, de kikecmeregni belőle csak úgy lehet, ha nem titkoljuk magunk
előtt, hogy ebbe az állapotba kerültünk.
Az első lépés ebben az irányban: eltakarítani az útból ezt a szétzüllött,
viszolyogtató, haszontalan ellenzéket - undorodom tőle csakugyan - és tiszta
szemmel, józan ésszel meglátni a zsarnokságnak azt a sivatagát, azt a
nemzeti pusztulást, amelyben élünk.
Elérhetőség a következő címen: pungorgy kukac freemail pont hu