Foci-nem foci
(/Puzsér R. a 2021 foci EB alatt índexen megjelent írása)
A nemzetközi labdarúgótornák, amelyeken válogatottak mérik össze az erejüket,
ideális alkalmat kínálnak, hogy a különböző kultúrájú népek megélhessék a
futball iránti rajongásukat és az egymással való versengésüket, s így égessék el
azokat az energiákat, amelyek az elmúlt évszázadban két világháborút is
tápláltak. Ez az Európa-bajnokság azonban valami más.
A lopakodó weimarizálódás a futballpályán is felütötte a fejét.
A válogatott-labdarúgás évtizedeken át volt kiváló eszköze a társadalmi egység
megteremtésének: az egymással több száz éve hadakozó népek végre békés keretek
közt élhették meg önmaguk büszkeségét és egymás alávetését - csakhogy az idei
labdarúgótornán a hidegháború szelleme visszatért. Az illiberális államok már
eddig is látványos sporteseményekkel és hatalmas, korszerű létesítményekkel
jelezték, hogy újra van kihívója a nyugati demokráciáknak. A pekingi olimpia, az
oroszországi meg a katari labdarúgó-világbajnokság és a magyar stadionépítési
láz képezte trendbe illeszkedik az az incidens, amikor a 2016-os
Európa-bajnokság alkalmával katonai hátterű, putyinista orosz ultrák szétverték
az angol szurkolókat Marseille utcáin. Az erődemonstráció részeként az UEFA
Bajnokok Ligája főszponzora lett az a Gazprom, amely döntően nagykereskedelmi
értékesítést folytat, tehát semmi szüksége arra, hogy több száz millió európai
fogyasztó nappalijába eljusson, hisz mindössze pár száz európai cégóriással és
kormánnyal üzletel – van azonban, ami fontosabb a profitnál: jelezni kell
Európának, hogy az oroszok már a spájzban vannak, és nagy kötegekben égetik a
bankjegyeket, hogy érzékeltessék, nekik ez csak aprópénz. A nyugati civilizáció
ethoszát pusztító élmény, továbbá az Alipay nevű kínai fizetési platformot meg a
Tik Tok nevű kínai kémprogramot az Európa-bajnokság szponzorainak szerepében
látni, csakúgy, mint az Atlético Madrid mezét, melyen az illiberális
Azerbajdzsán hirdeti a baltás gyilkos hazájának dicsőségét.
Az Európai Unió illiberális latorállamában, Magyarországon a labdarúgás már rég
nem a nemzeti egységről, hanem a jobboldal és a baloldal örök harcáról szól. El
kell ismerni, hogy az elmúlt évtized állami transzferei valamit megmozdítottak a
magyar labdarúgásban, amely így utolérte az európai középmezőnyt, vagyis
Szlovákiát és Izlandot, tagadhatatlan továbbá, hogy a Puskás Ferenc Stadion
impozáns létesítmény, Marco Rossi pedig egy olyan migráns, aki sikeresebbé és
büszkébbé tette Magyarországot. Figyelemre méltó ugyanakkor, hogy a magyar
szurkolótábor kemény magja már nem a valamennyi magyar által elfogadott nemzeti
színeket viseli, hanem az anarchista Black Block mintájára fekete ruhát ölt.
A magyar válogatott-mérkőzések elsőrendű tétje ma már egyre
félreérthetetlenebbül az, hogy igazolják-e Orbán Viktor politikáját
- ennek fényében pedig aligha van szánalmasabb látvány azoknál az ellenzéki
politikusoknál, akik két éve még fejhangon visítoztak a Puskás Ferenc Stadion
költségeit látva, akik két hónapja még tömeggyilkossággal vádolták a
miniszterelnököt, amiért járvány idején telt házas mérkőzéseket rendez, aztán
pár jól irányzott szelfiért mégiscsak beültek a tömött stadionba, hogy ők se
maradjanak ki a lájk-özönből, ha esetleg győz a magyar csapat. Az olyan
nyomorúságos médiapillanatok, mint amikor a kormánypárti riporter azzal
provokálja az ellenzéki politikusokat, hogy melyik csapatnak szurkolnak az
Európa-bajnokságon, jól jelzik, hogy Magyarországon már a legalapvetőbb
konszenzusok is megkérdőjelezhetők.
A trollkurzus egyre nyomasztóbb magyarországi uralma nem önmagában álló
jelenség, hanem a szélsőségeket kiélező globális weimarizálódás tágabb
kontextusába illeszkedik, melyhez azonban nem pusztán szélsőséges világnézetek
tartoznak, de az a nagytőke is, amely befektet a politikába, hogy piachoz,
szubvenciókhoz és megrendelésekhez jusson. A mártírkurzus szoros szövetségben a
multinacionális részvénytársaságokkal maga is jelen van az Európa-bajnokságon,
hogy a neki tetsző identitáspolitika tüzét szítsa fel a nemzeti öntudattól izzó
stadionokban.
Az elfogadásra szólító antirasszista üzenetek kapcsán évtizedek óta konszenzus
uralkodik a futballpályákon - át kellett hát emelni az Egyesült Államokból a
Black Lives Matter mozgalom szimbolikus gesztusát, a térdelést, hisz
borítékolható volt, hogy ez konfliktust szít majd. A térdelés ugyanis nem
pusztán antirasszista üzenettel bír: aki érzékeny erre, könnyen beleláthatja a
Black Lives Matter mozgalomhoz tartozó szélsőséges erőszakot, fehérellenességet,
antiszemitizmust, az eltörlés kultúráját és a kritikai fajelméletet is.
Kétséges, hogy a szivárvány színeit felöltő céglogók mennyire érzékenyítenek a
homoszexuálisok, leszbikusok, biszexuálisok és transzneműek elfogadására, az
viszont biztos, hogy hatékonyan érzéketlenítenek az iránt, ahogy a
multinacionális óriásvállalatok a politikát szervező identitások energiáit
marketingerőműveikben tovább duzzasztják, hogy azokból profitot sajtoljanak, s
hogy a társadalmi diskurzust a munka és a tőke, a környezet és a tőke meg az
emberi jogok és a tőke relációiból olyan kultúrharcos medrekbe csatornázzák,
amelyekhez semmi közük, s amelyek kapcsán így soha nem is vetődhet fel a
felelősségük.
A szivárványos céglogók kifejezetten és csakis a nyugati civilizációnak szólnak,
ahol a fogyasztók többsége eleve elfogadáspárti, s ahol ez így sem üzleti, sem
politikai kockázattal nem jár.
A Coca-Cola sem vállalt kockázatot a hitleri Németországban forgalmazott náci
kólával, a Fantával, ahogy az sem meglepő, hogy a Közel-Keleten már nem olyan
fontos a multinacionális nagyvállalatoknak az autók meg a banki szolgáltatások
hirdetéseit LMBT-szimbólumokba csomagolni.
A világ gyorsan és elsöprő erővel polarizálódik. A maga absztrakt erkölcsét, a
maga őrjöngve előadott, intoleráns és képmutató diktátumait mindkét kurzus
megfellebbezhetetlen erőszakkal érvényesíti, hogy ezen a meccsen senki ne
lehessen többé semleges néző. Le kell térdeltetni azoknak az államoknak a
labdarúgóit is, amelyek soha nem vettek részt sem a rabszolga-kereskedelemben,
sem a rabszolgatartásban, a válogatottak pedig többé nem nemzetek, hanem
cinikus, tekintélyuralmú rezsimek és a maguk vérző szívét hirdető
szivárványállamok sikeréért kell hogy küzdjenek a futballpályákon. A sport már
megint a háború előjátéka, akárcsak az 1936-os berlini olimpián. Az egymással
viaskodó narratívák egyre szélsőségesebbek, képviselőik pedig egyre süketebbek a
másik fél igazságaira. Túl rég volt háború, a nagyszülők történetei pedig egyre
kevésbé rettentik el az ingerült unokákat, akik nagyobb érvényt akarnak az
életüknek annál, mint amit egy doboz szénsavas üdítőital vagy egy előnyös
mobil-tarifacsomag megadhat. A történelem 1989-ben megtorpant, s azóta egyre
növekvő erővel követel tétet magának - azt pedig túl kevesen értik, hogy ezért a
tétért előbb vagy utóbb a vérükkel fizetnek majd.
Elérhetőség a következő címen: pungorgy kukac freemail pont hu