Március 2009

A mai képviseleti, polgári demokrácia annyira népszerűtlen, legitimáció-hiányos, hogy nyugodtan ki lehet jelenteni: halott - mondja Tamás Gáspár Miklós, aki szerint nem maradt más, mint kicsomagolni a naftalinból a vörös zászlót.
A riporter kérdez, TGM válaszol. Helyzetkép Magyarországról, 2009. március idusán.

- "Egyenesítsétek ki gerinceteket! Merjetek! Követeljetek ! Állítsuk meg a válságot!" - 1988. március 15-én szónokolt a Kossuth szobornál, ma már viszont nem szívesen ünnepel. Mit jelentett önnek a nemzeti ünnep akkor, illetve mit jelent ma?
- 1988. március 15-én volt az első igazi politikai tüntetés Magyarországon 1956 óta. Többpártrendszert, új alkotmányt, a pártállam távozását követeltük. Ahogy mondtam akkor: az önmagukat kinevező kormányzatok ideje lejárt. Igaz, ezt mondták 1848-ban is. Ami érdekes: a megdöbbentő folytonosság 1848 és 2009 között.

- Nem teljesültek volna a forradalmi követelések?
- Gondoljunk bele, miért bukott meg az 1848/49-i forradalom? Egyrészt azért, mert a forradalmat vezető szabadelvű középnemesség nem volt hajlandó jogokat adni a nemzeti kisebbségeknek, amelyek föllázadtak a Kossuth-kormányzat ellen, a forradalomból percek alatt magyar-román háború lett Erdélyben. Másrészt azért, mert a forradalmi országgyűlés nem volt hajlandó végrehajtani a földreformot. Kimondta a jobbágyfölszabadítást, de nem tett mellé földet. Végül az ellenforradalom, a Bach-rendszer csinálta meg a jobbágyfölszabadítást.

- Milyen jelentősége van ennek ma, 2009-ben?
- Ma Magyarországon megint kezelhetetlen, iszonyatos etnikai kérdés és kezelhetetlen, iszonyatos szociális kérdés van, akárcsak '48-ban. Az uralkodó osztály 1848, 1918 és 1989 után is tehetetlenségtől és vakságtól szenved. Persze sok minden más, de az országot alapvetően ugyanazok a problémák feszítik szét. Miközben a válság körülményei között hatalmas verseny alakul ki az egyre szűkülő állami forrásokért, az összes polgári párt lényegében az alsó hét-nyolcszázezres réteg szociális kedvezményektől, segélyektől való megfosztását javasolja, és megpróbálja menteni a középosztályt, no meg védeni a tőke kiváltságait. A szociális törvények, az "Út a munkához" program, a "segély helyett munkát" elképzelés, "a Monoki Gondolat" mutatja, hogy a legszegényebbeket dobják ki a szociális hálóból. Segély helyett nem lesz munka, mert munka nincs, hanem segély helyett börtön lesz. Ez történt nyugaton is, a "társadalomból", azaz a tőke-munka kontinuumból kiszakadt embereket kriminalizálják. A polgári közvélemény és az állam büntetőpolitikával kívánja megoldani a szociális problémákat, ezt mutatja a közbiztonsággal kapcsolatban Magyarországon kialakult (igazolhatatlan és indokolatlan) hisztéria. Az ún. "morális pániknak" most az a politikai funkciója, hogy előkészítse a talajt a szociális rendszer további szétrombolásához. Az etnikai és szociális egyenlőtlenségi problémák egyidejűsége, a Magyarországon hagyományos "demográfiai rémület" (több gyereket szülnek a nemzetiségek, a zsidók - mondták korábban, többet szülnek a cigányok és a szomszéd népek - mondják ma) kétszáz esztendős.

- Tudatosan gerjesztett hisztériáról beszél?
- Ugyan. Akik a bűnözéssel kapcsolatos hisztériát szítják, maguk is meg vannak győződve az igazukról. A lényeg az, hogy ki mire használja a létező pánikot. Ott tartunk, hogy a szociális válságban népszerűségre törekvő, nyerésre álló párt vezetője nyugodtan mondhatja, hogy megadóztatja a minimálbért. A hagyományosan szakszervezeti bázisú, magát szociáldemokratának valló párt megteheti, hogy lesöpri az asztalról a szakszervezetek aggályait, és mindent elkövet érte, hogy a munkától a tőkéhez, a szegényektől a gazdagokhoz csoportosítsa át az állami erőforrásokat. A propaganda beválik. Az aktív adófizetők szerint segélyekre, szociális rendszerekre pazarolják el a pénzüket, érdemtelen, értéktelen emberekre. Folytonosság van a Jobbik és a Reformszövetség között - ugyanannak a politikának a két végletét képviselik. Miközben nyugaton valamennyire próbálkoznak a fogyasztói kereslet serkentésével, a munkanélküliség korlátozásával, addig nálunk tovább folytatódik a neokonzervatív, megszorításos politika - egyrészt azért, mert a Nyugat erre kényszerít, másrészt azért, mert a legszegényebbek elleni hangulatkeltéssel elfogadhatóvá tudják tenni a népjóléti rendszer , az állami infrastruktúra szétrombolását. 1848 nagy gondolata, az érdekegyesítés (vagyis a szociális igazságosság révén a széttartó érdekek harmonizálása) jelszó maradt. Márpedig ebből nagy baj lesz.

- Mire gondol: polgárháborúra?
- Két lehetséges irányt látok. Elindulhatunk a szociálisabb úton, a társadalmi igazságosság, az egyenlőség felé, a szociális hálóból kizuhantakat újra befogadva. A másik irány a fasizálódásé, és én ez utóbbinak adok nagyobb esélyt, mert nem látok komoly egalitárius ellenállást a jelenlegi politikával szemben.

- Pedig ezt ünnepi interjúnak szántuk...
- Az, hogy a szabadság ünnepén komor gondolatokkal kell foglalkoznunk, az nem az én hibám, a társadalmi valóság hibája, amelyet ideje volna megváltoztatni. Azok az erők, amelyek ezzel próbálkoznának, mint amilyen a részvételemmel megalakult Zöld Baloldal, sajnos nagyon gyöngék. Mit tudunk felmutatni az egyenlőség mellett a magyarországi nyilvánosságban? Ferge Zsuzsa, Róna Péter, Szalai Erzsébet, Ladányi János és még egy tucat ember néhány írását. Ez egyelőre papíros, történetesen nem a hatalmasok, hanem néhány népbarát által teleírt papíros.

- Mindez a rendszerváltók bűne volna?
- A rendszerváltó nemzedék - a nemzedékem - nagy mértékben hibás a dolgok alakulásáért. Akkoriban teljes mértékben el voltunk foglalva a polgári demokrácia közjogi és politikai kereteinek megteremtésével. Miközben majdnem kétmillió munkahely elveszett, erről komoly beszéd a fölszínen nem folyt. Honfitársaink ötödének a társadalmi egzisztenciából való kitaszítása anélkül ment végbe, hogy a politikai osztály akár egy szót is szólt volna. Utólag rekonstruálom, hogy olyan nagyszerű emberek, mint Solt Ottília, próbáltak erről beszélni, de a hangjukat - mint Magyarországon mindig - elnyomta a közjogi kardcsattogtatás. Nagyon súlyos lelkiismeret-furdalásom van. Az én generációmnak meg kell tennie a magáét, hogy jóvá tegye a szörnyű hibákat, amelyeket annak idején - naivitásból, dogmatizmusból, gyerekes kommunistaellenességből - beleépítettünk a rendszerbe. A rendszerváltás e tekintetben rosszul indult, még rosszabbul folytatódott, alapvető korrekcióra volna szükség. Az igazi vitáknak erről kellene folyniuk, a korrekció irányáról. A politikai establishment "tartja a jó irányt", ami a lehető legrosszabb irány, ráadásul intellektuálisan elavult. Ma is az a neokonzervatív gazdaságpolitika irányít mindent Magyarországon, amelyet a nép egy százaléka támogat, de annak is kárára van. Jelenleg csak a jobboldalnak van esélye a fordulat végrehajtására, ám aligha teszi meg, bár lehet, hogy - a középosztály szemszögéből - a gazdaságpolitikája kiszámíthatóbb és józanabb lesz, de még ez se biztos. Ahogyan Kéthly Anna megfogalmazta: demokratikus élmény nélküli demokrácia nem létezhetik. A demokratikus hatalom nélküli magyar nép a képviselet minden formáját, azaz a parlamenti, önkormányzati, vagyis politikai képviseletet, a civiltársadalmi képviseletet, ezen belül a médiákon keresztüli képviseletet és a piaci közvetítést egyaránt gyűlöli és megveti. Elmondhatatlan, diffúz és politikamentes gyűlölettel.

- Nem sok esélyt hagyott a demokráciának...
- A mai képviseleti, polgári demokrácia annyira népszerűtlen, legitimáció-hiányos, hogy nyugodtan ki lehet jelenteni: halott. A szélsőjobboldal ezt ügyesen ki is használja, bár nem kell ma hozzá különösebb intelligencia...

- A szélsőjobb sok mindent kihasznált már. Milyen érzés árpádsávosoktól visszahallani a rendszerváltó szlogenjeiket? "Aki magyar, velünk tart!"...
- Ennek 1988-ban is nagyon erőteljes mondanivalója volt, ahogy '56-ban is. Azt jelentette, hogy magyarnak és demokratának lenni két közeli dolog. Magyarok, legyetek demokraták, mert ez jó lesz nektek. Ma az ellenkezőjét jelenti: aki nem tart velünk, az nem magyar. Mi egységet próbáltunk teremteni a népuralom, a pluralizmus, s szabadság mellett, ma pedig a szélsőjobboldal mindenkit kitaszítana a politikai közösségből, aki nem a jobboldallal rokonszenvez. Persze, 1988-ban is voltak közöttünk ellentétek, de legalább volt remény és cselekvő akarat. Ebben a reményben csalódnunk kellett - nekem, aki ma baloldali szocialista vagyok, csakúgy, mint konzervatívoknak, liberálisoknak, szociáldemokratáknak. Aggasztó, hogy a jelenlegi, közgyűlöletnek örvendő politikai, gazdasági, szociális rendszer helyett senki nem javasol semmi boldogítót. Arról, hogy kit kell agyonverni, bezzeg rengeteg javaslat forog a szőnyegen...

- Maradt még mit ünnepelnie március 15-én? Egyáltalán, részt vesz idén a megemlékezéseken?
- Fizikai veszélynek teszem ki magam, ha kimegyek az utcára. De valószínűleg kimegyek, mert utálom ezt a helyzetet. Kérdés persze, hogy akarok-e beleolvadni ebbe az őrületbe. Nem hinném.

- Van még kivel ünnepelnie?
- Nincsen. A jobboldal hatalmas diadalt ért el: sikeresen kisajátította az ünnepet és a teljes nemzeti szimbolikát. (Eljön majd a keserű pillanat, amikor megbánják.) Nem leszek vágókép egykori barátom és harcostársam, a liberális Demszky Gábor szónoklata alatt. Bár elviselhetetlennek érzem, hogy a politikai szadizmus bakancsosai megtámadják őket.

- Milyen ünnep maradt még? Május 1-je?
- Csak május elseje. Március 15-ét elvették a baloldaltól. Tőlem biztosan. Nem maradt más, mint kicsomagolni a naftalinból a vörös zászlót. A régi szociáldemokraták 1871-től 1946-ig elutasították március 15-ét, mondván, a polgárság ünnepe. Sohase tűzték ki a piros-fehér-zöldet. Ugyanide jutottunk vissza. De mihez kezdjen az, akinek a magyarsága nem csonkamagyar, hanem kolozsvári, és akinek nem vörös a zászlaja? Énekelheti a himnuszt, és vagy a nyilasok verik meg, vagy a rendőrök.

- Hosszú utat tett meg húsz év alatt: 1988-ban még szép nagy kokárdát viselt...
- Van kokárdám, még az is lehet, hogy ki fogom tűzni. Van még Kossuth-címeres jelvényem is... De ha erre céloz, továbbra sem bánom, hogy az elmúlt rendszer lebomlott, meg hogy némi szerepem volt a lebontásában. Utálatos rendszer volt. A mostani másképp utálatos. Aggasztó, hogy a rendszer iránti mély utálat ezúttal nem a fölszabadulás, nem az emancipáció, a jólét, a társadalmi béke, az egyenlőség felé mutat, hanem éppen ellenkező irányba. Ebben rettenetes bűnei vannak a baloldalnak, beleértve saját magamat is. Ügyetlenek, lusták, lassúak, akcióképtelenek voltunk, legfőbb ideje ezen változtatni. Ezt most a Zöld Baloldallal, bármilyen rosszak az esélyeink a fölületen, istenuccse megpróbáljuk.

- Mit gondol, tíz év múlva innen, a Parlament Caféból milyen lesz a kilátás? Áll még a Parlament?
- Kérdés, hogy tíz év múlva lesz-e még egyáltalán kávéház, lesz-e még újság, lesz-e még értelmiség, lesz-e még Magyarország. Nem biztos, hogy a ma evidens keretek meglesznek 2019-ben. A viszonylag demokratikus küllemű kapitalista rendszert persze diktatúra válthatja föl vagy káosz vagy barbárság, vagy a három kombinációja. Lehet, hogy a válság miatt hosszú instabilitás következik, s utána mindenfajta civilizált rend megszűnése. Bár reménykednem kell benne, hogy tisztességesebb, elviselhetőbb, gazdagabb és boldogabb világban találkozhatunk tíz év múlva. Sokan gondolkodnak így, egyelőre egymástól elszigetelten, kölcsönös bizalmatlansággal megverve... De a barbárság esélyei nem rosszak Magyarországon és egész Európában, ez utóbbi ma a nemzetközi reakció pokolbugyra. Én egyelőre nem tehetek mást, mint hogy hangot adok az ellenállásnak.

Forrás: Nol.hu. TGM: Ünnep helyett katasztrófa, riport Tamás Gáspár Miklóssal