Magamban beszélve (2014)

1.
Ha körbe nézek, néha látom,
valamikor nekem is szép volt
e világ, szép volt üde zöldje,
friss kék ege, madarak röpte.

Csak az emberek s tetteik
kenték a mocskot e remek képre,
amit már gyermekfejjel sem
értettem, csak rossz játéknak
tűnt nekem. De nem az volt.

És őseimmel együtt csodálkozom,
hogy valaha élhető volt e világ,
ez az apró, csak nekünk hatalmas táj.
Hol ember és állat egy volt,
s az erdős hegy menedék, s a folyóhoz
lejtő lanka a megélhetés.

2.
Anyám fájdalmat tükröző szemei is
csodálkoznak, de még tesz-vesz,
amennyit tud, s neki lelküket vesztett
orvosok drukkolnak, mint valami
lóversenyen. És a drága gyermekem
már ebbe az új világba született,
s megszokta, hogy romok között
éljen, hol nincs maradandó többé,
csak csillogó lom, mi szemétre való.

S úgy sokasodik a szemét,
hogy mindent elnyel, azt is,
mi szent és emberi. És én kínban
nézem, hogyan süllyed e masszába
millió szép gondolat és érzés,
mi valaha értelmet adott a küzdésnek,
mi tömegekből csinált hősöket.

3.
De leromboltattak az ősi falak,
mik a háziakat védték, de az ellent
elijesztették, csak a vendéget tisztelték.

S most az ősök és a történelem
kirabolt s ledöntött sírjaira meredek,
nevekre, és sorsból szőtt tettekre,
bénán, lassuló szívveréssel,
és szégyennel, hogy életemmel
én is részese lettem a förtelemnek,
pedig rosszat sohasem tettem,
de jót sem, hisz a toll már nem fegyver,
csak magában beszélők őrülete.

S olykor ájultamból még feleszmélek.
Ilyenkor körbe nézek, s néha
látni vélem, hogy valamikor szép volt
e világ. Szép volt üde zöldje,
friss kék ege, madarak röpte,
s szép volt köztük az ember is,
ki élhetően gondolkodott és értett.

(Vezekényi György verse)