Május 2008

Ez a ciklus is feléhez érkezett. Bár ki tudja? A második Gyurcsány-kormány második évének végére a koalíciós partner lelépett, az immár egyedüli kormánypárt támogatottsága soha nem látott mélységbe zuhant, a miniszterelnöknek nap mint nap szembesülnie kell a megaláztatások legkülönfélébb formáival, a köztereket időről időre szélsőjobboldali zendülők veszik birtokukba, és egyáltalán nem biztos, hogy a kormány ki tudja tölteni a neki rendelt időt.

 

Szóval, zajlik az élet, én viszont leragadtam a márciusi népszavazásnál. Annyi még eszembe jutott róla, hogy a legnagyobb elégtételt annak szolgáltatta, aki első ránézésre a legnagyobb vesztesnek tűnik. Gyurcsány Ferenc bebizonyíthatta saját kékharisnyáinak, hogy ebben az országban, ilyen körülmények között választást nyerni csak hazugsággal lehet.

 

Emlékezzünk: a távoli múltba vesző 2006-os választásokat követően, amikor tenger borította az Alföldet, az MSZP egyértelműen vezetett a közvélemény-kutatásokban, és a legkülönfélébb gazdasági szereplők - ugyanazok, akik manapság hűvös távolságtartással szemlélik a kormány botladozásait - követeltek reformokat meg egyensúlyjavítást, akkor a kormányfővel egyébként rokonszenvező értelmiségiek korholták szelíden a miniszterelnököt, hogy azért illett volna a megszorításokról a kampányban is szót ejteni.

 

Itt a válasz. Nincs az a Karl Rove-ba oltott Ron Werber, aki nagyobb átverést bír kiötleni, mint ennek a három népszavazási kérdésnek a megszavaztatása. Magyar alkotmánybírónak kell ahhoz lennünk, hogy a kérdéssort komolyan vegyük. A népi bölcsesség került itt kanonizálásra, miszerint a politikus akkor is hazudik, ha kérdez. Ezúttal a szó szoros értelmében. Azokkal persze nincs mit kezdeni, akik úgy gondolják, hogy az ő kedvencük még csak nem is füllentett soha; vallási meggyőződéssel nem lehet vitatkozni. Azokkal sincs, akik szerint teljesen különböző dolog ellenzékből valótlant állítani, mint kormányról, mert nekik minden feltétel - de, viszont és ellenben - nélkül igazuk van.

 

Minőségileg más légből előkapni a tizensokadik havi nyugdíjat meg a Budapest minisztériumot, és mást meghamisítani a költségvetési adatokat. Gyurcsány Ferenc ez utóbbiért megérdemelte azt, ami az elmúlt másfél évben neki osztályrészül jutott. A gond csak az, hogy nem a hazudozásért kapta, amit kapott, hanem - ez a Nagy Magyar Paradoxon - mert igazat mondott. Egyszer.

 

Mint tudjuk, akkor sem a nagyközönségnek, hanem csak belső használatra. Avatott füleknek, no meg üveges szemeknek és betonarcoknak. (- Hazudtunk! Értitek? - Nem.) Mondjuk, az én lelkemet simogatta az őszödi beszéd, végre jön egy ember, aki szemtől szemben beolvas a Központi Bizottságnak, akarom mondani az MSZP-frakciónak, és mivel színházi családból származom, az iránt is mély megértéssel viseltetem, hogy valaki frissen megszerzett erejét egy nagyjelenet kedvéért tékozolja el, a győzelem babérjait így akarja learatni.

 

A katarzis megvolt, a kormányzásnak lőttek, a hatás frenetikus. Gyurcsány beleragadt a doktrinér, erőszakos átalakító pózába. Nagy Péter, aki sk. nyírja le a bojárok szakállát. A vetélytárs pedig végre hitelesen tudta eljátszani a gyámkodó népbarát régóta vágyott szerepét. Hugo Chavez az Európai Néppártból.

 

Először jött be a Fidesznek a kettős beszéd. Befelé ismételten az érzelmek végletekig hevítésével, a szenvedélyek fölkorbácsolásával próbálkozott, kifelé viszont a semleges szolgáltatót alakította, aki senkire sem akar rátukmálni semmit, csupán a lehetőséget biztosítja, hogy a lakosság továbbra is élhessen az eddig garantált kedvezményekkel. Mindez olyan nem várt sikert eredményezett, hogy nagy valószínűséggel a Tesco-gazdaságos, kedvezményes tarifacsomag-arculat megmarad. Kicsi árak - ez a plusz.

 

A posztőszödi korszakban két politikai hagyomány merevedett meg: az önnön felsőbbrendűségében vakon bízó, meggyőződését tudományos alapigazságnak gondoló, népművelő etatizmus és a legitimációját a tömeg kegyeinek keresésében meglelő, az egyéni felelősség alól feloldozó, népboldogító etatizmus. Jelenleg ezek az alternatívák, ezért - bármennyire is kiábrándító sokunknak a népszavazás ténye és eredménye - a nép hülyézésétől változatlanul óvnék mindenkit.

 

Hárommillió háromszázezer szavazat esetén nehéz szétszálazni egyéni indíttatásokra a végeredményt. A neten böngészve még arra az önsanyargató altípusra is rálelhetünk, aki egyetértett a díjak bevezetésével, úgy általában támogatja az önrész bevezetését, de annyira utálja Gyurcsány Ferencet, hogy inkább három igennel szavazott. A többség nyilván nem ilyen szempontok szerint döntött, de nem állíthatjuk, hogy véleményük a maguk szempontjából ne lenne megalapozott.

 

A magyar populáció több évtizedes empirikus vizsgálódásai oda konkludáltak, hogy bármiféle közvetlen hozzájárulás bevezetése, még csak véletlenül sem eredményezi a közteherviselés általános rendjének átgondolását, az államháztartás ésszerűsítését vagy akár csak hiányának csökkentését. Lótúrót, azér' köll többet fizetni, hogy nektek még maradjon valamicske lopni, vagy mer' pipogyák vagytok azt mondani Gizikének, hogy keressen új munkahelyet (a liftet némi továbbképzés után még egy államtitkár is tudja kezelni), vagy mer' tippetek sincs, hogy miként kéne nyolc minisztériumi főosztályból, meg négy dekoncentrált közigazgatási szervből kettőt csinálni - fakad ki a publicista (a nép ennél árnyaltabban fogalmaz).

 

Továbbá, ne fárasszatok minket ezzel a "nem szabad mindent az államtól várni szöveggel", meg azzal, hogy itt piacgazdaság van, miközben a magyar burzsoázia mindenoldali bálványai (a gazdasági elit reprezentánsai - finomít a lakosság) a kormányzati, önkormányzati megrendelések dús televényéből nőttek ki, minden megszerzett milliót föl lehetne címkézni valamilyen állammal kötött üzlettel, vagy miközben a kapitalizmus kérlelhetetlen, kőkemény (intranzigens - fordít a honpolgár) hívének mutatkozó párt azt választja elnökéül, aki azzal kampányol, hogy siker, meg verseny, miközben piacot legfeljebb akkor látott, amikor gazdasági miniszter korában vásárcsarnokot adott át.

 

Ja, és ezt a Collina-imitátort ki találta ki? Tudjátok, aki audiovizuálisan és társadalmi célúlag azzal vegzálja a tévénézőt, hogy mindig kérjen és adjon számlát. Mennyit fizettetek ezért a reklámért? Na, annyiért majd mi is nyugtázunk. Addig viszont bolondok leszünk lemondani az egyetlen eszközről, amelyik nem tesz teljesen kiszolgáltatottá állami és gazdasági hatalmaságok előtt - borul el végképp a dühben és a demagógiában a jegyzetíró, míg társadalmunk szociológiai mélyelemzésbe kezd, hogy működésének rejtelmeit illetően felvilágosítsa választott vezetőit.

 

Arról van szó, hogy az '56 emlékével birkózó Kádár-rezsimtől apránként lopkodta vissza szabadságát az ország. Lakói igazodtak az irányítók és iránymutatók által kialakított rendhez. Kerülőút, kiskapu, fusizás, mutyizás, megbeszélem az ügyintézővel/osztályfőnökkel/körzeti megbízottal. A sorolt és itt nem említett példák nem szimplán káros beidegződések, hanem a fönnmaradásért folytatott mindennapos küzdelem nyitva hagyott útjai.

 

Ez a Meglopjuk Magunkat Modell tehát nagyon is érthető, csak jócskán túlélte önmagát. Nem tartja már el a Szovjetunióval folytatott nyersanyag-kereskedelem, a nyugati hiteltömeg, a működő tőke beáramláshoz vagy a kinövekedéshez fűzött illúzió. Mégsem tudunk szabadulni tőle; ha valamelyik politikai erő rászánja magát, hogy tegyen néhány tétova lépést a velünk élő kádárizmus lebontása érdekében, konkurensei rögtön a szisztéma védelmére kelnek, még akkor is, ha saját korábbi döntéseikkel, állásfoglalásaikkal kell szembefordulniuk.

 

Kérdés, hogy miféle többpárti versengés az, amelyikben ilyen gyakran kerül sor alak- és véleményváltozásokra, az viszont vitán felül áll, hogy a helyzet kialakulását nem lehet csupán a hatalomért vetélkedők cinizmusának számlájára írni, vagy a közvélemény érdektelenségével magyarázni. A hellyel-közzel demokratikus működéshez sok feltételnek kell érvényesülnie. A szavazás lehetősége önmagában nem több érdektelen procedúránál.

 

Ahhoz, hogy a mechanizmus élettel teljék meg, szükség van kiterjedt egyesülési jogra, a szólásszabadság biztosítására, tevékenységük során a politikusok, újságírók, érdekképviseleti vezetők sérthetetlenségének garantálására, hatékony jogorvoslatra és egyebekre, illetve szükség van tartalmas, inspiráló és vehemens vitákra. Az utóbbi megteremtése - a TIT-es, népművelői, tud.szoc. miliőn, valamint a Batthyányi körös, nemzeti patetikus szubkultúrán kívül még a kifejezés leírása is cikinek számít - értelmiségi feladat.

 

Az értelmiségi (pironkodom a szó miatt) diskurzus több okból sem nélkülözhető. Egyfelől ez a terepe annak a tevékenységnek, amelyik a "valóságot" kutatja, és amelyik eredendően reménytelen, ám lehetővé teszi, hogy a politikai küzdelem releváns dolgok körül folyjék, ne váljon üres hatalmi brusztolássá. Másfelől - sok áttételen keresztül - de mégiscsak ez segít eligazodni a választóknak döntésük meghozatalakor, nem lehet mindenki egy személyben makroökonómus meg alkotmányjogász, mert akkor ki termelné meg azt a kevéskét, amit az ország még előállítani képes.

 

A népszavazás azt is megmutatta, hogy az értelmiség - a fogalmat annyira kitágítva, hogy a repedtsarkú pártszolgálatosok is beleférjenek, továbbá mély elnézést kérve a kifejezés ismételt használatáért - mennyire képes betölteni társadalmi funkcióját. A nagyhatalmúnak gondolt liberális, félliberális véleményformálók sokáig elhűlve figyelték a történéseket, majd a (szinte észrevehetetlen) kampány végére összekapták magukat; a tömegtájékoztatásból - a fizetett hirdetéseket nem számítva, és a pártmédiát figyelmen kívül hagyva - jóformán csak az ő aggódó hangjuk hallatszott, még a konzervatív (ejtsd: fideszes) közgazdászok többsége is azt morogta a bajsza alatt, hogy nem lesz ez így jó. Persze az alkotmányosságot a demagógiától féltők kiállása annyiban megkérdőjelezhető, hogy nagyrészük tizenöt éve csendes kárörömmel szemlélte a Fidesz nyugdíjügyi vesszőfutását, de mára talán ennek nincs is jelentősége, az eredmény megmutatta, mennyit ér a szavuk. Semmit.

 

Ahogy nem sokat ér a nemzeti gerincesek törzsébe tartozó példányoké sem. Valami adminisztrációs hiba folytán kaptam a Polgári Szociális Bázis (nem vicc, ez volt a neve) hírleveleit. Köszönöm, remekül szórakoztam a videoüzeneteken, különösen az olyan kijelentéseken, hogy a szavazás után a kiszes elvtársaknak takarodó lesz. Ebből eddig annyi valósult meg, hogy újabb egykori kiszesekkel és Gyurcsány-alkalmazottakkal gazdagodott a kormány.

 

Látható, hogy az értelmiség (utoljára fordult elő, becsszó) tevékenysége vagy a teljes érdektelenségbe süllyedt, vagy csupán arra jó, hogy fokozza a meglévő indulatokat és előítéleteket, érzelmi töltetet adjon a pártközpontok aktuális akciónak. A pártok pedig - hiszen nincs, ami visszafogja őket - minden bevethető eszközt megengednek maguknak a győzelem érdekében, ha kell az írott normák áthágása árán is, így pervertálva, korrumpálva az állam- és üzleti életet, és erősítve azt a hétköznapi vélekedést, hogy csak az egyéni, másokra tekintettel nem lévő megoldások lehetnek sikeresek.

 

Hihetetlen, hogy mindezek ellenére Gyurcsány Ferencnek volt lehetősége a változtatásra.

 

Első példa: ma már alig emlékszik rá valaki, hogy Gyurcsánynak ugyan hazugságra volt szüksége a diadalhoz, de nem azért, hogy felülkerekedjen az ígérgetési versenyben. Ezt nem fölmentőleg mondom, hanem csak hogy emlékeztessek a legutóbbi parlamenti választás legfontosabb mozzanatára: az nyert, aki kevesebb állami gyámkodásról szónokolt. Megdőlni látszott az a tévképzet, hogy a magyarok csak a fölülről jövő segítségben hisznek, és hogy nem alakítható ki olyan rendszer, amelyik részben az egyéni felelősségvállalásra épül. A remény a miniszterelnök szavahihetőségével együtt elpárolgott. Mostanra már ehelyütt is azt híresztelik, hogy a Gyurcsány azért győzött, mert túllicitálta a többieket, és e közhely egyben ki is jelöli a jövendő választások kereteit.

 

Második példa: Gyurcsány Ferenc politikai nagybelépője - még sportminiszteri korában - a Fidesz feltételezett árnyékállamával szembeni kirohanás volt. Akkor valami olyasmit mondott, hogy elfogadhatatlan, hogy bizonyos tisztviselők nem a köztársasághoz hűségesek, hanem az őket kinevező politikai erőhöz. Az állam legyen erős és semleges. Mivel egy kívülről érkezett, apparátusi lekötelezettségektől mentes embertől származtak ezek a szavak, bizakodni lehetett, hogy egyértelműbb felelősségi viszonyokat, racionálisabb döntéshozatalt, szabályozottabb eljárásokat, átláthatóbb intézményrendszert, szigorúbb számonkérést teremt.

 

Ehhez képest másfél + két év elteltével a közigazgatás romokban hever, az össze-visszaszervezett minisztériumokból táskában hordják ki az információkat, az üzleti világból ügyetlenül adoptált megoldások sorra csődöt mondanak, az erőszakszervezetek erőt nem, csak agresszivitást mutatnak. A kormányfő még az övéit sem képes megvédeni a Molotov-koktéloktól/anthrax utánzatoktól/lakóhelyi polgári körös tüntetésektől ezért kíméletlenül lecsap a gyorshajtókra/enyhén italosokra/dohányosokra, ahogy egy igazi töketlen mácsóhoz illik.

 

Harmadik példa: úgy tűnt, Gyurcsány jobboldali riválisától eltérően megértette: a politikai irányító nem cégvezető és nem vezénylő tábornok. Egy politikai párt elsősorban nem fegyelmezett végrehajtók serege, hanem önálló karakterrel rendelkező személyek együttese. Meggyőződésem, hogy az MSZP-nek rengeteg többletszavazatot jelentett, hogy Gyurcsány ezt elfogadta, nem kiiktatni, hanem megnyerni akarta pártbéli ellenlábasait, hogy aztán a győzelmet követően a képükbe vágja, csak azért maradtak politikusok, mert már nem értenek az autófényezéshez. Majd pártelnökként hatalmas elánnal látott hozzá az MSZP fideszesítéséhez, a többes jelölés elsorvasztásához, a különvélemények elhallgattatásához. Valaminő rejtélyes oknál fogva pártjaink a siker zálogát egymás bukott modelljének lemásolásában lelik meg, de ennél fontosabb, hogy a vezérek szándéka szerint a magyar demokráciát két minidiktatúra versengése fogja meghatározni.

 

Negyedik példa: a múltat nem tudtuk bevallani. A kilencvenes évek küzdelmei nem teremtettek alkalmat, hogy szembenézzünk a huszadik századdal, elszámoljunk az egymással szemben elkövetett bűnökkel. Akkor viszont az egészet el kéne felejteni, a fasisztázás/kommunistázás semmi másra nem jó már, minthogy mögéjük bújva a legváltozatosabb disznóságokat el lehessen követni. Gyurcsány színrelépése - még akkor is, ha személyében egy káderkapcsolatok fölhasználásával meggazdagodott volt KISZ-funkcionáriust tisztelhetünk - úgy látszott, megszünteti az anakronisztikus vádaskodás legalább egyik elemét. A Köztársaság téren nemzetiszín zászlót lobogtató huszonéveseket már senki nem kommunistázhatta le jó szívvel. Oszt' mégis 2006 őszén elemi erővel támadt föl a kommunistázhatnék, minden eddiginél groteszkebb formában. A közbeszédben a jövő helyére ismételten a múlt, jaj, dehogyis, miket mondok, a múlt paródiája türemkedett.

 

Ötödik példa: Gyurcsány Ferenc a rendszerváltás óta elsőként érte el, hogy a kormányzótöbbséget újraválasszák, mi több a kormánypártok még növelték is mandátumaik számát. A miniszterelnök ebben a szituációban nagymérvű átalakításokat helyezett kilátásba, bár konkrét intézkedésekre csak annyiban került sor, amennyiben a fenyegető államcsőd elhárítása érdekében feltétlenül szükséges volt. Majd ahogy fogyott az idő és a türelem, a kormányfő előremenekült, és újabb, a közélet megtisztítását célzó javaslatcsomaggal állt elő, és hogy indítványának nyomatékot adjon, ő is - szerintem alkotmányellenes, bár az AB-nak ez sem tűnt föl - népszavazást kezdeményezett.

 

Mindebből az lett, hogy a kisebbségi MSZP-kormány a reform egyetlen elindult elemének, az egészségügyi reformnak a visszavonásán fáradozik, a parlament suttyomban - és minő meglepetés: összpártilag - elállt a pártfinanszírozásról, a képviselői költségtérítésről, az önkormányzati és parlamenti összeférhetetlenségről, az állami vezetők vagyongyarapodásának vizsgálatáról szóló népszavazás kiírásától, Gyurcsány pedig azt nyilatkozza, hogy az adóreformhoz középtávon is hiányoznak a feltételek, tehát maga ismeri el, hogy nemcsak saját kormányát, de az utódait is sikerült kényszerpályára állítania.

 

Nyilván mindenki tudja, hogy ennek a cikknek a címe egy híres monológ kiforgatása. Shakespeare drámájában Antonius ígéretével ellentétben hosszan méltatja Caesart, a gyászbeszéd csúcspontja, mikor ismerteti annak végrendeletét. A mi elvetélt államférfinknak ily tragikus véget nem kívánunk, érdemeivel elébb hosszan foglalkoztunk, de testamentumát ismertetni nem tudjuk, mert ezt már megtette maga, mikor Őszödön hetykén odavetette: "Reform, vagy bukás. Nincs más."

 

Bukás.

 

szerző: Hont András