Támogatások 2020
Ha csak egy kicsit végig gondoljuk, könnyen belátjuk,
hiszen az alapképlet nem olyan bonyolult.
Vannak olyan ügyek, amelyek körül közmegegyezés van, hogy hasznosak a
társadalomnak, ezért ezeket közpénzből támogatjuk.
Ilyen például az idősekről való gondolkodás, a gyerekek tanítása, tudásunk
gyarapítása, betegek gyógyítása.
Elvileg ez utóbbihoz kapcsolódik a sport támogatása is, ha mozgunk,
egészségesebbek vagyunk, ami jó nekünk, és jó a társadalomnak is, hiszen így
tevékeny tagjai maradunk, és pénzt sem kell költeni ránk.
Csakhogy az idők folyamán úgy alakult, hogy a tömegsport mellett - alkalmasint
helyett - elkezdtük támogatni a professzionális sportokat is.
Egyrészt mert a politika is hamar felfedezte az ebben rejlő lehetőséget. Ha egy
ország, város csapata sikeres, akkor az a siker rávetül a politikusra is, ahol a
csapat megállja a helyét az Európa-bajnokságon, ott a kormány sem lehet annyira
rossz.
Ha egy sportoló ügyesen tud szabadrúgásból gólt csavarni, magasra ugrik,
messzire tudja dobni a gerelyt, sokan érzik úgy, a közösség tagjára is vetül a
dicsőségből.
De ha történetesen nem bajnok, az sem mindig baj, ki lehet menni drukkolni a
barátokkal, vagy egyszerűen be lehet kapcsolni a tévét, osztozni a győzelmi
élményben, vagy együtt bosszankodni a kudarcon. Néha az utóbbi is jólesik.
Kell-e támogatni a szórakozást?
Igen ám, de ez már igencsak messze van az eredeti szándéktól (emlékeztetőül:
egészség megőrzése), sokkal inkább a szórakozás kategóriájába tartozik.
És rögtön adódik a kérdés: kell-e támogatni s szórakozást?
Merthogy a professzionális sportok többsége látványsport, magyarul
show-business, pont mint egy Madonna-koncert, egy hollywoodi film, egy cirkuszi
előadás vagy egy éjszakai mulató.
Nyilván ezeket nem kell támogatni - mondja a kedves olvasó.
Ha egy profi futballklub sikeres és sok pénzt tud termelni a tulajdonosoknak,
bőkezűen tud fizetni a szórakoztató-ipari munkásainak (játékosoknak), meg tudja
örvendeztetni a közönséget hétről-hétre, az dicséretes.
Ha viszont mindez nem sikerül, mert valamit elrontanak, akkor széttárjuk a
kezünket. Pont úgy tárjuk szét, mint amikor nem jön össze a filmkészítőknek a
történet, a zenészeknek a lemez vagy a városszéli diszkónak a bevétel.
Sajnálatos, de mi közünk van hozzá?
Mondom, az alapképlet nem olyan bonyolult.
De ha még tovább gondoljuk, akkor talán mégsem annyira egyszerű.
Mert közelebb hajolva azt vesszük észre, hogy az egészség és a show-biznisz
között nincs éles vonal (utánpótlás, példakép állítás stb.), és bizony a kultúra
és a szórakozás között sem. Mennyire kell támogatni egy mozit, egy színházat,
egy koncertet?
A klasszikus zenét igen, a popzenét nem?
A Hamletbe kell közpénzt pénzt tenni, egy musicalbe már nem? Vagy ha az utóbbiba
igen, akkor miért baj az, ha valaki a focimeccsen kapcsolódik ki, és ezt a
rekreációt támogatja az állam? No de akkor miért nem támogatjuk a diszkókat vagy
a kávézókat?
Szóval mégsem annyira egyszerű.
Valószínűleg másként látja a sporttámogatásokat az operarajongó és a
Haladás-drukker, önök és én, kedves olvasók, de abban talán egyetérthetünk, hogy
két dologra szükség lenne: racionalitásra és átláthatóságra.
No, ez az, amiben szűkén vagyunk és ezeknek hiánya miatt áll előttünk az a
szörnyszülött, aminek egyik édes gyermeke a Haladás körül kialakult helyzet .
Irracionalitás, ha egy dunántúli kis faluban, a miniszterelnök házával szemben
felépült az ország egyik legnagyobb (sic!) és legszebb stadionja és a hozzá
tartozó hatalmas focikomplexum.
E kisugárzás hatására épült meg Szombathelyen is a 16 milliárdos, teljesen
abszurd Haladás-stadion, amelyet úgy építettek meg, hogy senkinek fogalma nem
volt, hogy ki és hogyan működteti majd, ahogy az sem volt szempont, hogy
belerokkan-e a város.
A szombathelyi stadion olyan, mintha egy nagyon szegény, munkanélküliséggel
sújtott falu ajándékba kapna egy Ferrarit. Fizetni nem kell érte, de a sofőr, a
kötelező szervizköltségek, az olajcsere, a gumicsere, a garázsbérlet és még száz
hasonló méregdrága kiadás a csóró falut terheli. Használni nem nagyon lehet,
mert a kátyúk miatt leül az alja, benzinre sincs pénz, de a lakosok
vasárnaponként megnézhetik a düledező polgármesteri hivatal előtt.
Igaz, az autókereskedő, a márkaszerviz stb. nem járt rosszul.
Ez az átláthatatlanság, a sporttámogatások zöme - a TAO-pénzektől kezdve az
önkormányzati támogatásokig - egy feneketlen fekete zsákba kerül.
Mennyit keresnek a játékosok? Mennyit a menedzsment? Pontosan mi a jó fenére
költik azt az irgalmatlan pénzt, amiből soha nem elég.
Ha netán tudnánk a részleteket, akkor meg tudnánk mondani, hogy jó van-e ez így,
tényleg ilyen lovat akarunk-e.
Első körben az lenne a minimum, ha kiteregetnénk mindent, ha a közpénzek útját
nyomon lehetne követni az utolsó forintig, sőt még annál is tovább. Ha ez lenne
a minimális feltétele annak, ha már úgy döntünk, hogy támogatjuk a
show-businesst.
De ez nem fog változni, nem vagyok naiv, tudom, lényegileg nem fog változni
semmi.
Korábban csak kisebb-nagyobb vállalkozások, ma már egy egész iparág épül az
irracionalitás kormányprogramba emelésére és normává tételére.
Ahhoz túl sok luxuslakást, fekete Audit és tengerentúli utazást lehet vásárolni
a láthatatlanság köpönyegei alatt, mintsem ez megváltozzon, és bizony nem túl
erős azok hangja sem, akik nagyon másként képzelnék el a sporttámogatásokat.
De minek is változtatni egy jól működő rendszeren, nem igaz?
/forrás: a nyugat.hu - aprócska javításokkal/
Elérhetőség a következő címen: pungorgy kukac freemail pont hu