Szinglitársadalom

Kardos Gábor: Szinglitársadalom vagy szinglibetegség?

A szinglitársadalommá fajuló fogyasztói társadalomban már nem szocializációs, hanem deszocializációs modellek uralkodnak, ami konkrétan az emberi közösségek felszámolását jelenti. A szingli mint ideális fogyasztó és ezáltal mint társadalmi ideál jelenik meg, pedig egyénileg és társadalmilag is egyaránt betegesen deszocializáló állapotról van szó.

Miközben egy ténylegesen nem létező humán pandémia ürügyén hónapok óta mobilizálják és hiszterizálják a közvéleményt madárinfluenza-ügyben, úgyszólván senki nem beszél a szinglibetegségről mint valóban egyre súlyosabb és egyre tömegesebben terjedő járványról. Persze minden új betegség megjelenésekor hasonlóan tanácstalanok egy ideig a szakemberek: kirívóbb eseteit megpróbálják a régi betegségek keretei közé szorítva diagnosztizálni, egészen addig, míg a betegség súlyossága, különlegessége és társadalmi veszélyessége miatt szükségesnek nem bizonyul, hogy külön diagnózist állítsanak fel, és új betegségként írják le. Példa lehet erre a kokainizmus, melyről szintén viszonylag későn ismerték fel, hogy patologikus függőséget alakít ki és kórosan deszocializáló hatásai lehetnek, hiszen még Freud is lelkesen fogyasztotta és tanulmányozta a kokaint mint izgató, illetve érzéstelenítő szert. Amíg egyértelművé nem váltak a kokainos "pörgés" súlyosan kóros veszélyei, addig a szingli-pörgéshez hasonlóan inkább pozitívnak tűnt, és még szakmai körökben sem vették túl komolyan morbiditását.

Ráadásul a mindenható statisztika és kvantifikáció önmagát túlélt pozitivizmusa sem az orvostudományban, sem a lélektanban, sem a szociológiában nem kedvez annak a valóban tisztán kreatív és nyitott szellemiségnek, mely az új betegség-paradigmák felismerését és a régi sémáktól való elszakadást lehetővé teszi. Pedig érthetetlen, miért nem húzza meg a vészféket a lélekgyógyászat, mikor azt látjuk, hogy immár emberek tömegei kerülnek a kokainistákhoz hasonlóan "felpörgetett" és euforizált állapotba, mely a súlyos patológiákhoz hasonlóan kiúttalan magányba és kiáltóan elfojtásos mély belső depresszióba taszítja őket, minden látszólagos eufória vagy mániásan önigazoló hiperaktivitás ellenére.

Az is érthetetlen, hogy a szociológusok és különösen a szociálpszichológusok miért nem hívják fel egy emberként a társadalom sorsáért felelősséget viselő döntéshozók figyelmét, hogy a szinglitársadalommá fajuló fogyasztói társadalomban már nem szocializációs, hanem deszocializációs modellek uralkodnak, ami konkrétan az emberi közösségek felszámolását jelenti. A szingli mint ideális fogyasztó és ezáltal mint társadalmi ideál jelenik meg, pedig egyénileg és társadalmilag egyaránt betegesen deszocializáló állapotról van szó, melyet tulajdonképpen a társadalomra nézve hasonlóan veszélyesnek minősíthetnénk, mint a másik végletes fogyasztói modellt, a drogos fogyasztásfüggését. Ehelyett a reklámokban tombol a szinglilét eszményítése és a médián keresztül a közbeszédig minden területen istenítik azt, ami a leghatékonyabban zúzza szét a társadalom még eleven szövetét és maradék közösségi kohézióját, végleg a deszocializáció és a magány társadalma felé fordítva annak "fejlődését". Persze a magányos ember az ideális fogyasztó, ezért a fogyasztói társadalom elsődleges terméke a magány, mivel ennek neurotizáló hatása hivatott minden túlfogyasztás lelki alapját tartósan "biztosítani". Mindazonáltal a kórosan kiúttalanná váló magányhoz vezető deszocializáció általában lelki betegségre utal.

Magánytermelés

Amikor a nekünk világot diktáló multireklámokban akármilyen mobiltelefon "x forint kezdőrészletért" már "családtag lehet", és akármilyen köhögés elleni szirup is kimondottan "családtagként" jelenik meg, ez egyfelől annak a jele, hogy a család sejtfalának szétesésével a társadalom alapsejtjét már semmi nem védi meg a pusztító környezeti hatásoktól, és a család ipari műanyag kütyük, illetve szirupos löttyök gagyi-szintjére devalválódott. Egy újabb mobilreklámban pedig kollégái kinevetik azt, aki barátnőjével telefonon beszél, és az ő "rabszolgájának" nevezi magát, ami halmozottan perverz és manipulatív szinglireklám. Mintha a fogyasztói társadalom alapja egyfajta magányipar lenne, különösen a masszamédia esetében, mely tömegméretekben termeli a magányt. Másfelől azt jelzik az ilyen reklámok, hogy a lelki-szellemi környezetszennyezés legdurvább megnyilvánulásait sem korlátozza semmi civilizációnkban. Pedig ha a folyók élet-integritását fenyegető vegyi szennyezés tiltását nem tartjuk "cenzúrának", akkor vajon mennyivel inkább lenne cenzúra a társadalom kohézióját biztosító legalapvetőbb lelki folyamatok integritásának megóvása az efféle kirívóan durva belső környezetszennyezéstől? A kérdés nem kimondottan költői, inkább közjogi természetű. Szó sincs tehát itt a szinglik mint emberek felelősségre vonásáról vagy hibáztatásáról, hiszen nem utolsó sorban azért fontos betegségként felismernünk a szindrómát, hogy kvázi egészséges önkritikával magukat okolva helyzetükért, bevallott vagy bevallatlan bűntudatukkal ne hajszolják magukat egyre kiúttalanabb magányba, és e társadalmi probléma súlyosbodásával ne válhassanak bizonyos kirekesztő csoportok politikai boszorkányüldözésének áldozatává, amire sajnos már láthattunk példát. Természetesen fokozott empátiával kellene viszonyulnunk a szinglihez mint emberhez, de ez csak akkor lehetséges, ha a szenvedélybetegekhez hasonlóan nem hunyunk szemet függőségi betegsége fölött, hanem segítünk szembesülni vele. Ehhez - főleg a betegséggel való első szembenézésnél - kemény szavakra is szükség lehet.

Hogyan lehetséges, hogy egy ennyire nyilvánvaló és ennyire súlyosan patológiás folyamat szinte észrevétlen marad mint betegség? Ennek egyik fő oka a fogyasztói társadalmat "működtető" hatalmas képmutatási rendszer tehetetlenségi nyomatéka, mely számtalan egészségre káros tömegtermékről folyamatosan azt hiteti el velünk, hogy milyen jó az nekünk. Közben álproblémák körüli hisztériakeltéssel vezeti le a felhalmozódó feszültségeket, aminek iskolapéldája a madárhisztéria. Ha hónapokon át sakkban lehet tartani a közvéleményt egy notóriusan nem létező humán pandémia hipotetikus veszélyével, akkor ugyanezzel az erővel és ugyanezzel a köztudat-módosító mechanizmussal egy valóban járványként terjedő lelki és társadalmi betegségről prímán fenn lehet tartani azt a látszatot a közvéleményben, hogy az tulajdonképpen nem is létezik. Különösen akkor, ha a szaktudósok csak az aktuális kutatási programjaikkal és szakterületük legújabb eredményeivel, meg a hatalom akut madárszérum-igényeinek kielégítésével vannak elfoglalva, ahelyett hogy orvosi esküjüknek és tudósi, illetve emberi lelkiismeretüknek megfelelően felismernék azt, ami elsősorban rájuk tartozik és az ő társadalmi felelősségük. Valóban a közegészség megóvása a tét a szingli-szindróma esetében.

Szinte már hallom a lusta ellenvetést, hogy ha tényleg ekkora baj lenne, a nyugati szakirodalom már megírta volna. Egyrészt, ha nagyon keresnénk, biztosan írt már róla ezt-azt, másrészt nem lenne baj, ha nem hagynánk kis hazánkban is odáig fajulni a dolgot, ahol most tart a szinglisedésben kétségtelenül élenjáró országokban. Végül, de nem utolsó sorban, ideje lenne felnőni a feladathoz, önállóan gondolkodva és cselekedve minden lehető tekintetben, így szingliügyben is, anélkül hogy szervilis és infantilis módon folyton arról a nyugati civilizációról vennénk példát, amelyik szemlátomást történelmében példátlan globális értékválságban van.

Egy közírónak vagy a köz dolgairól (res publica) gondolkodó embernek nem feladata, hogy részletekbe menően leírja és diagnosztizálja az új betegségeket. Ezt tényleg a szakemberekre kellene bízni. Dolga viszont, hogy felhívja a figyelmet, ha a rendszer ilyen gyatrán működik, és az emberi, illetve tudósi felelősséget felváltotta benne a tudományos program-menedzsment, mely iparágának kiszolgáltatott közönséges technikussá degradálja a tudóst (géntechnikussá, szívtechnikussá, biokémikus-technikussá, lélektechnikussá, stb. az illető specializálódása szerint), ami alig különbözik a többi értelmiségi pályán általánosan tapasztalt szakbarbarizálódástól. Persze mindez az ipari társadalom "logikáját" követő iparosítási-technicizálási folyamat eredménye, de nem hallgathatjuk el, hova jutott a külső ökoszisztémában éppúgy, mint lelki-szellemi életünk belső ökoszisztémájában, mely szennyezettségben és fenyegetettségben a látványosabb külső ökoszisztéma előtt jár. Amikor már visszafordíthatatlan folyamatokat tapasztalunk, tenni kell valamit. Éppen ez a patológiás folyamatok ismérve, hogy az élő rendszerek életfolyamatai helyébe egy ponton olyan folyamatok kerülnek, melyek a halál és az organizmus szétesése felé visznek. Pontosan ilyen lelki-társadalmi folyamat a szinglisedés. Természetesen nem mindenki szenved súlyosan pszichotizáló magánybetegségben, akit ma laikus módon szinglinek mondunk, és feltehetőleg olyan sokféle szinglibetegséget különböztethetnénk meg, ahányféle rákos megbetegedést ismerünk, de pontosan ezért lenne szükség a betegség kritériumainak tudományos alaposságú leírására, hogy tudjuk, mikor válik valóban veszélyessé és mikor tekinthető még visszafordíthatónak a folyamat, egyéni és társadalmi szempontból egyaránt.

Az autózás fétise mint a szinglivilág modellje

Egy egészen konkrét és mindenki számára saját tapasztalatai alapján könnyen ellenőrizhető példa jól érzékelteti azt, hogyan működik egy tömegpszichózis egyre inkább tömeges pszichózisként, ami civilizációnk észrevétlen pszichotizálódását mutatja. Amikor valaki konyhakéssel rohangál az utcán, az illetőt mindenki ön- és közveszélyes őrültnek tartja, de ha egy szolárbarna szingli a legújabb sportautóval száguldozik ugyanott, akkor "de jól megy", "király", meg "jól nyomja" - pedig az utóbbi az egyénre és a társadalomra nézve sokkal veszélyesebb, nem is beszélve az ökoszisztémáról, amire nézve a konyhakés szinte semmilyen veszélyt nem jelent, az autót üzemeltető globális rendszer és az egomán autósmentalitás azonban a földi élet számára talán a legveszélyesebb. Egyszóval, a marketing tudatmódosító hatása révén jófejségnek minősül egy jellegzetesen pszichotikus viselkedésminta.

Közben túlbuzgón figyelmeztetnek minket a köz javáért ezúttal különösen aggódó hatóságok az ittas vezetés veszélyeire, látványosan megfeledkezve arról, hogy az autózás mint olyan legalább olyan veszélyes üzem, mint az ivás. Pedig éppen az ittas vezetés példája mutat rá erre egészen nyilvánvaló módon az in vino veritas szellemében feltárva előttünk viselkedésünk és személyiségünk igazi mivoltát. Ha például a szociálisan, lelkileg és egészségünkre nézve is régóta közismerten jótékony hatású baráti borozgatással vetjük össze, akkor az autózás mindhárom szempontból egyértelműen károsabb és veszélyesebb. Persze a baráti borozgatás kevésbé szolgálja az ipari társadalom marketingérdekeit, és - úgy tűnik - ez a döntő szempont, még közjogilag is. Az autózás fétise azért kiemelt tabu, mert csak akkor tudnánk megszabadulni tőle, ha példáján egész civilizációnk fenntarthatatlan egomániáját belátnánk, ahelyett hogy átadnánk magunkat az autós egókomfort tömegmarketing által gerjesztett élvezetének. Pedig egy adott ponton választani kell az önkényes kényelem illúziója és életünk valósága között, amit már aligha lehet sokáig halogatni. Ugyanez a probléma szingliügyben is, és az autó a szingli vezető tárgyiasulási szimbóluma, olyannyira, hogy a két jelenség mint fogyasztói fetisizációs modell gyakorlatilag a felcserélhetőségig átfedi egymást. Ezért kell itt behatóbban elemezni a szinglijelenségnek tükröt tartó paradigmatikus példaként.

Mivel az autó ennek a civilizációnak kiemelt státusszimbóluma, minden egyes autóbaleset kicsiben annak jelképes drámája, és arra hívja fel a figyelmet, ami nagyban az egész autós társadalommal és gazdasággal történik: még dübörögnek a cseppet sem telivér lóerők, még "szabadon" száguldunk, szingliként "pörgünk", és élvezzük a vélt kényelmet, de akármennyire próbálunk is nem tudomást venni erről, bármikor becsődölhet az egész, bármikor nekiütközhetünk valami nagyobbnak, erősebbnek és szükségszerűbbnek. Ha épp nem egymásnak, illetve önmagunknak megyünk, mert a rendszer szükségképp úgy működik, hogy végül önmagának megy, és az autózás minősített esete, az autóbaleset kicsiben ökokatasztrófa-modellnek bizonyul. Persze ezen a ponton az olvasók közül sokan - az autót jelképeként bálványozó civilizáció kényelem-illúziójához végsőkig ragaszkodva - inkább bolondnak tartják a szerzőt, csak ne kelljen szembenézniük azzal, milyen katasztrofális következményekkel jár az általuk követett autó- és egocentrikus életstratégia. Azért gondolják meg, milyen árat fizetünk az autós szinglikényelem téveszméjéért! Valóságérzékünk, sőt végső soron valóságunk elvesztése az ár, mint az elmebetegek esetében. Tényleg megéri?

Az ember mint fogyasztás tárgyát képező termék: szinglipartner netkatalógusból

A szinglisedés fő gazdasági oka a magánélet agresszív piacosítása és totális kiszolgáltatása a fogyasztói társadalmi alapsémának, melyben mindenhez, így a másik emberhez is alapvetően fogyasztóként viszonyulunk, mint valami termékhez. Eszerint a fogyasztói séma szerint ismerkedik a szingli mint e társadalom ideáltípusa, aki a piacon legjobb vagy számára megszerezhető legjobb termékhez akar hozzájutni, mikor partnert keres. Különösen egyértelmű ez a szinglisedéssel együtt megjelenő és rohamosan terjedő internetes társkeresés esetében, ahol mintegy katalógusból lehet partnert választani, ahogyan autót vagy bármi mást, megadott kritériumok szerint. Ha pedig nem válik be, eldobják, és másikat keresnek. Pontosan úgy, mint bármilyen termék esetében. Az ember persze nem termék és sosem válhat azzá, vagy ha mégis, azt rabszolgaságnak hívják, ami virtuális formában sem válhatna szalonképessé.

Nem mintha megfeledkeznénk arról, hogy a házasság hagyományosan adásvételi szerződés volt, azonban itt egészen másról van szó. Mert a szemérmesen globalizációnak nevezett agresszíven ideologikus tömegmarketing a hagyományos piaci viszonyokat ugyanúgy megerőszakolja a magánélet piacosításában, mint minden más területen, a művészet, a kultúra és a kereskedelem minden területén. Hiszen a piacolás valaha emberi viszonyokat, emberek kapcsolatát jelentette, mígnem a marketing fel nem váltotta egyre embertelenebb tömegviszonyokkal. A netkatalógusból termékként választott szinglipartnerek rendszere pontosan ugyanolyan dehumanizáltan működik, mint a neten többnyire szintén munka-alkoholista szinglik által rendelt egyéb termékek kereskedelme vagy az embert kiváltó automatizáció irányába "fejlődő" hiper- és szupermarketek. Ebből következően a szinglibetegség a fogyasztói társadalom szisztémikus betegsége, és igazán eredményes oki kezelése csak a globális fogyasztói társadalomban eluralkodott gazdasági-társadalmi viszonyok, valamint az uralkodó globális ideológia gyökeres megváltoztatásával valósítható meg.

Legyen szabad két gondolattal kiegészíteni és általánosabb perspektívába helyezni a szingli-szindrómát. Az első egy személyes megfigyelés: az embereket valóban közérdekű ügyek érdekében már úgyszólván lehetetlen lelkesítőleg cselekvésre késztetni, mert a multimarketing folyamatosan mobilizálja őket nem közérdekű dolgokkal, s ennek nyilván a közügyeket termékmenedzselő politikai marketing is meghatározó része. Így az emberek már maguk is érzik, hogy vágyaik egyre döntőbb hányada mesterségesen generált marketingvágy, ezért saját vágyaiktól, életüktől is egyre inkább elidegenednek, és a föld vagy közösségük sorsa már csak azért sem érdekli igazán őket, mert egy ponton túl immár saját sorsuk sem igazán érdekli őket. Az ekként lobotomizált tömegek pedig "multikatonákként" nemcsak a multimarketing békésebb céljai érdekében mobilizálhatók tetszés szerint, hanem adott történelmi szituációban kifejezetten háborús célokra is könnyen mobilizálhatóvá válnak. Ennek veszélyeiről ma aligha kell többet mondani.

A másik gondolat ehhez kapcsolódik. Megfigyelhetjük, hogy hiába mondjuk el valakinek mindazt, amit "lelke mélyén" tulajdonképpen már tud vagy érez valamiképpen, például, hogy a multitápok és a multiitalok éppúgy tönkreteszik testi egészségét, ahogy a globális multieszmék lelki-szellemi életét, utána ugyanúgy él tovább, ugyanúgy megveszi betevő kóláit és tudatmódosító szép-új-világ-szómáit, folyamatosan bekapcsolva tartja a butítógépeket otthonában, mintha mi sem történt volna. Eszerint a marketingmátrix társadalmában a gondolkodás és a tudatosság szférája teljességgel disszociálódott a cselekvéstől, ami nyilván azok érdekeit szolgálja elsősorban, akik igénytelen tömegtermékeiket csak totálisan igénytelenné és önálló cselekvésre úgyszólván képtelenné idiotizált fogyasztóknak tudják eladni.

A fogyasztói idiotizáció kulcsfigurája az ennek ideáljaként megjelenő szingli - már maga a szingli szó is a görög idiótész anglolatin megfelelője. Totálisan magán(y)emberré idiotizált és minden lehető faji, nemzeti, nemi, családi vagy kulturális közösségből végleg kiszakított csúcsfogyasztó. "Véleményformálónak" csúfolt véleményformatált mátrix-ember. Pedig a homo sapiens ismérve valaha az volt, hogy cselekvését gondolkodása irányította, de ez a folyamat mára a normális szocializációs folyamatokkal együtt olyannyira megfordult, hogy a modern ipari evolúció végtermékeként megjelent a marketingimpulzusokat gépiesen követő-majmoló android, a humán evolúció utolsó embere - a szingli. És ezzel nem az a baj, hogy pár futóbolondnak tartott értelmiséginek nem tetszik, hanem az, hogy profitostul-multistul, utódostul, bolygóstul, mindenestül belegebedünk, ha így megy tovább. Egy vészfék pedig arra való, mint az írás, hogy szükség esetén meghúzzuk. Például így. Csak egy ilyen tematizálási katarzison átmenve, a szingli-szindrómát betegségként felismerve tudunk kellően megalapozott empátiával és a szingli kimondhatatlan szenvedését kellő mélységben megértő, komplexitását tiszteletben tartó segítő distanciával viszonyulni a szinglikhez mint emberekhez. Hiszen a napnál világosabb, hogy ez a döntő mozzanat. Azonban esély sincs arra, hogy az emberlét testi-lelki kálváriájának e komplex és a történelemben példátlannak mondható jelenségével érdemben foglalkozzunk, amíg nincs bennünk kellő lélekjelenlét, erő és bátorság, hogy betegségként ismerjük fel akár önmagunk, akár mások esetében. Pedig, különösen a pszichoszomatikus betegségeknél, köztudottan ez a sikeres terápia és a gyógyulás első és legfontosabb feltétele.

Post Scriptum: Ez a tanulmány a 2006-os tavaszi választások kulminálását megelőzően készült, már csak ezért sem reflektál arra, hogy meglehetősen nemtelen és a társadalmi probléma súlyához méltatlan módon kampánytémává vált a szinglikérdés. Ha most a hazai értelmiség prominens tagjai e súlyos társadalmi kérdést készek egy politikai PR-akció alapján bulvárszintre degradálni, az egyrészt a kérdéses manipuláció sikerét bizonyítja, másrészt az értelmiség magatartását, szakmai és társadalmi felelősségtudatát minősíti, de nyilván semmilyen érdemi kapcsolatban nincs magával a szinglikérdéssel, sőt, annak kellő felvetését, illetve megoldását is eleve ellehetetlenítené. Ezért elengedhetetlen a kérdésről szabadon és mindenféle részrehajlás nélkül beszélni, abból kiindulva, hogy semmi lényeges nem hangzott el a kérdésben. Ami sajnos nagyon is valós helyzet.

A szerző Kardos Gábor filozófus

Publikálás dátuma: 2006.05.04.