Demokrácia

Fenntartható-e a demokrácia?

A démosz örökletes törzsi rendszer volt és a demokrácia népuralom helyett kezdettől a démosz-elit nép feletti uralmát jelentette. Törzsi rendszere máig megmaradt.

Szinte érthetetlen, hogy kapitalizmusnak, vagyis tőkés rendszernek nevezzük a legfőbb természeti és kulturális tőkéjét felélő rendszert. Ökológiailag modern nyugati civilizációnk a primitív és a bennszülötteké a fenntartható. Megoldás lehet-e a demokrácia fenntarthatóvá tétele és vajon hogyan?

I. A demokrácia torzulásának okai és ökopolitikai megoldásuk lehetősége

Bármilyen nehéznek tűnik több ezer év illúzióitól és előítéleteitől megválni, bizonyos szükséghelyzetekben az embernek egész világfelfogását gyökeresen át kell értékelnie és a globális ökológiai válság éppen ilyen szükséghelyzet. A nyugati civilizáció sok száz éve beváltnak hitt normái most kivétel nélkül megmérettetnek a fenntarthatóság mérlegén és jó okunk van eleve kételkedni hatékonyságukban, ha egyszer ilyen alapos válsághoz vezettek. Az egyetemes politikai rendszernormaként elfogadott demokráciát is a fenntarthatóság mérlegére kell helyeznünk. Vajon könnyűnek találtatik?

Persze mindenki tapasztalja a modern demokrácia torzulásait, a választási ígéretek valótlanságát, a tömegek manipulációját és a népképviseleti rendszer kisajátítását egy gazdasági-társadalmi "elit" által. Nem világos azonban, miért alakult így és miért torzul gyakorlatilag minden nyugati demokrácia hasonlóképpen, illetve miért tűnik sokkal demokratikusabbnak a svájci vagy a dán demokrácia modellje? A válasz a demokrácia történetéből logikusan következik és csupán azért nem világos mindenki számára, mert - akarva, akaratlanul - számos ideológia homályosítja el róla alkotott képünket. Pedig a globális ökológiai válságban egészen új kihívásokkal szembenézni kényszerülő demokrácia döntő kérdéseit aligha tehetjük fel, amíg fogalmát sem tisztáztuk, illetve számos előítélet fogságában marad.

Általában utalunk arra, hogy a demokrácia eredetileg a démosz uralmát jelentette a görög poliszokban, azonban ezt tévesen népuralomnak fordítjuk. A démosz ugyanis örökletes törzsi rendszer volt, a nép pedig eleve másra utal. A nép általában valamilyen törzsi hovatartozását elvesztett vagy attól megfosztott tömeg, melynek nemzeti ideológiája legfeljebb a törzsi hovatartozás véres illúzióját adhatja meg. Főként más nemzetek elleni háborúkban, vagy más, háborút imitáló versenyhelyzetekben, például sportmérkőzéseken vagy gazdasági, esetleg kulturális vetélkedés formájában.
A népuralommá torzított demokráciákban valamilyen "elit" szintén egyfajta démoszként uralkodik - a nép felett. Ahogyan Athén szabad polgárai uralkodtak népük (rabszolgáik, asszonyaik, a gyerekek és a "vendégmunkás" metoikoszok) felett. Kérdés persze, miért mindig valamilyen elit uralkodik? A demokráciában és minden politikai rendszerben döntő mozzanat a kritikus tömeg. Ennek meghatározása viszonylag egyszerű: azok köre, akiket legalább látásból ismerünk vagy ismerhetnénk. Leginkább pár száz, esetleg néhány ezer ember. Mint a klasszikus görög demokráciák városállamaiban. Ott ugyanis a démosz, a szabad emberek elitje ehhez hasonló nagyságrendű közösségből állt és a demokratikus rend azonnal megdőlt volna a rabszolgák tömegeinek bevonásával.
Viszonylag könnyen és logikusan beláthatjuk, hogy a történelem minden politikai rendszere a törzsi rendszerre épül és annak továbbvitele. A királyság és a feudális rendszerek szintén egyfajta törzsként működő démosz-elit uralmát teremtették újjá a nemesség létrehozásával. Az arisztokrácia a feudális démosz. A polgárságban ezt a pénzarisztokrácia váltotta fel és a törzsi elituralom látszólagos népuralomként folytatódott. A demokrácia mint népuralom azonban már kezdettől a démosz-elit nép feletti uralmát jelentette és nem a nép tömegeinek tényleges uralmát. Máig így van és a hatalom gyakorlatában nem is lehet másként. A modern demokráciákban azonban a démosz-tagság már nemcsak örökletes lehet, mint a klasszikus görög demokráciákban vagy a feudális rendben, így a kritikus tömeg forradalmakban újítja meg a démoszt.
A választások rendszere nagyrészt illuzórikus megújulás, hiszen a generációk óta "jól működő" polgári demokráciákban a pénzarisztokrácia is alapvetően öröklődik, így békeidőben az uralkodó elit köre leginkább a beházasulókkal bővülhet. Radikális változást e tekintetben csak a forradalmak jelentenek, de ezeket a népuralom illúzióját fenntartó és viszonylag gyakran megújító választási rendszer révén sikerül hosszabb ideje elkerülni.
Döntő jelentősége van, hogy különbséget tudjunk tenni a demokratikus választási rendszer és a demokrácia uralmi rendszere között, ezeket ugyanis manipulatív módon összemossák, mintha a választások képeznék magát a rendszert. Eredetileg a görög poliszokban kialakult választási rendszerben azért nem vált el olyan drámaian a kettő, mert a mai városokhoz képest inkább nagyobb falvaknak tekinthető görög városállamok szabad emberei olyan léptékű politikai közösségeket alkottak, melyekben a szabad választások valóban az ő választásukat jelentették: ők maguk választottak vezetőket maguk közül. Ténylegesen ők voltak az uralkodó elit, mely a rabszolganép felett uralkodott. A modern demokráciákban viszont a nép nem saját tagjai, hanem az elit jelöltjei közül választ képviselőket, vagyis megkapja annak illúzióját, hogy ő választotta urait. Valójában a jelöltállító elitrendszer választja ki a választható jelölteket, akik uralmának folytonosságát képviselik. Hogyan válhatott ilyen megtévesztővé a görögök által kialakított választási rendszer? Egyszerűen azáltal, hogy a démosz uralmára kifejlesztett és azt hűen tükröző szavazás-technikákat egészen más célok szolgálatába állították és lényeges elemeiket alaposan eltorzították. A görög poliszokban például döntő szerepe volt a sorshúzásnak, mely egyrészt garantálta, hogy valóban bárki lehet vezető, másrészt mindenfajta választási propaganda révén történő manipulációnak eleve elejét vette. A demokrácia tehát nem összetévesztendő a görögök által kifejlesztett választási rendszerrel, pláne nem ennek végletesen eltorzított modern "népképviseleti" rendszerével, mert így - megint egyszer - az eszköz válik céllá, illetve az eredetitől elidegenedő célok kiszolgálójává. Persze ez is csupán részben igaz, hiszen a görög demokrácia sem népuralom volt, hanem a démosz uralma a szolganépen. Ők legalább nem hitték azt, hogy demokráciájuk lényege a választási rendszer és nem állították, hogy a népszuverenitás vagy az egyetemes szabadság rendszere lett volna... A demokrácia modern látszata, mint az egyetemes szabadság hazugsága nyilván nem fenntartható és csupán tényleges törzsuralmi gyakorlatának vállalása jelenthet megoldást. Erre még az önkormányzatiság kapcsán vissza kell térni.

Na mármost a svájci demokrácia azért működik sokkal "demokratikusabban", mert a göröghöz hasonlóan viszonylag kis méretű városállamok laza föderációjára, a kantonok önkormányzatiságára és közvetlen választási rendszerre épül, melyben döntő szerepet kap a népszavazás. A dán rendszer is az önkormányzatiságra épül és a vikingek törzsi rendszeréből megmaradt szigorú egyenlőségi elvet jelentő morális alaptörvényére, mely a dán társadalom máig meghatározó szervező elve. Mindkét országban a törzsi demokrácia némileg modernizált továbbélése biztosítja a rendszer példaértékű demokratikusságát, a hagyomány lehető legarchaikusabb megőrzésével. Magasabb politikai kultúrájuk történelmi alapja nem az ország gazdagsága, hanem a törzsi demokrácia hagyományainak megőrzése.

Kimondhatjuk tehát több évezred máig érvényes történelmi tapasztalata alapján, hogy minden politikai rendszer alapjában és lényegét tekintve törzsuralom - a kérdés csupán az, milyen formában történik mindez. A politikai rendszerek látszólag nagy történelmi változásai tehát a törzsuralmi rendszer átalakulásai. A királyságban például a törzsfőnök abszolutizált uralma révén uralkodik a törzs, illetve az udvari elit, valamilyen arisztokrácia révén, mint törzsi elit. Illetve a rendek választanak királyt tagjaik közül.

Aligha véletlen, hogy a francia forradalom fő ideológusának kikiáltott Rousseau is határozottan állította: a demokrácia csak olyan kisebb országokban lehet megfelelő rendszer mint Svájc - a klasszikus görög demokráciához hasonló feltételek mellett. Minél kisebb közösségekre bontjuk, annál jobban érvényesülhet. A központi hatalomtól távoli tanyavilágban és "Isten háta mögötti" falvakban is többnyire egyfajta törzsi demokrácia érvényesült, bár a központot képviselő erőszakszervek miatt ez nem abszolutizálódhatott.

Ha tehát az a kérdés, hogyan lehet "demokratikusabbá" tenni a modern politikai rendszereket, akkor a válasz rendkívül egyszerű: azzal, hogy minél kisebb politikai egységekre bontjuk a közhatalmi rendszert és ezeknek minél nagyobb önállóságot adunk. A civil demokrácia alapelve épp ezért az önkormányzatiság. Ma is az önkormányzatok gyakorolják a szó eredeti értelmében vett politikai funkciókat, vagyis a polisz ügyeinek intézését. A föléjük helyezett közhatalmak leginkább illuzórikus politikai funkciókat gyakorolnak, illetve a közhatalom mint népuralom és nemzeti önrendelkezés látszatát tartják fenn. Valójában károsak tehát és a demokratikus önrendelkezés eltorzítását szolgálják. A kritikus tömeg feletti politikai integrációk mesterséges és erőszakos fenntartása ráadásul nemcsak a demokratikus önrendelkezést torzította el és idegenítette el eredendő értelmétől, hanem megteremtette egy példátlan méretű környezetpusztítás politikai feltételeit is.

II. AZ ÖKO-DEMOKRÁCIA ÚJ TÁRSADALMI SZERZŐDÉSE
döntő ökopolitikai fordulat a demokrácia történetében

Ma már nem csupán az eltorzított és elidegenített demokrácia helyreállításáról van szó, hanem elsősorban a földi élet alapvető feltételeit fenyegető politikai monstrum-rendszerek mielőbbi felszámolása válik a legsürgetőbb feladattá. Aligha véletlen, hogy a sokáig "primitívnek" nevezett törzsi rendszerek képviselik a környező világgal leginkább összhangban élő és ezért máig egyedül fenntarthatónak tekinthető rendszert. Rousseau-t az éppen katasztrofális világhódító útjára induló polgárság még megmosolyoghatta, amiért a "vissza a természetbe" szerinte azt jelentené, hogy ismét négykézláb kéne közlekednünk és úgy kéne élnünk mint az indiánoknak, de ma már aligha tudunk igazán jóízűen nevetni ezen. A fele se tréfa.
Az ökokrízis minden korábbinál radikálisabb forradalmi átalakulást tesz szükségessé a törzsuralmat jelentő demokráciákban, melynek során meg kéne kímélnünk magunkat és a föld élővilágát attól, hogy újabb újításokkal és még modernebb globális környezet-átalakítással tegyük még inkább pokollá a földi életet, miközben máig fennmaradt az ősi és nyilvánvalóan fenntartható törzsi rendszer. Elég lenne belátnunk, hogy ökológiailag (a világ és a földi élet magasabb szempontjából) a mi modern nyugati civilizációnk a primitív és a bennszülötteké sokkal fejlettebb. Ezzel egyúttal ökológiailag kiterjesztenénk a demokrácia bázisát minden földi életre és bizonyos értelemben az egész természetre. A világszabadság eszméje ugyanis szánalmas hazugság, ha csupán valamilyen globalizált elit zsarnokoskodása egy egész bolygó felett és nem a világot alkotó lények tényleges szabadságát biztosító önrendelkezési rendszer. E nélkül ugyanis a leghumánusabbnak látszó demokratikus rendszer is érző lények sanyarú rabszolgasorban tartására, vak és kegyetlen kizsákmányolására épül. Lesz idő, remélhetőleg nem sokára, mikor olyan érthetetlennek tűnik majd a mai, magát modernnek és civilizáltnak tartó ember ökológiai barbársága és öko-rabszolgatartó "demokráciája", mint ahogyan ma értetlenül állunk a művelt görögök példája előtt, akiknek legnagyobbjai is látszólag természetesnek vették, hogy a rabszolgák (valamint a nők és a gyerekek) nem szabadok, kvázi nem is emberek és lélekkel sem rendelkeznek. Ugyanilyen "evidens" illúzió, hogy egyetemes szabadság volna az emberek ökológiai önkényuralma a Földön. A humanista világszabadság mit ér, ha a világ rabigába hajtását jelenti? Valójában semmilyen szabadság nem eredhet zsarnoki uralomból, így a modern demokrácia bolygófogyasztói "szabadsága" is önkényuralmi illúzió és az emberiség globális "elitjének" ökológiai rémuralmát fenntartó ideológiaként lepleződik le a mi időnkben. A széplelkű humanizmus pedig humánsovinizmus, mely megfeledkezik a humanizmus végső eredetéről és rendeltetéséről. Arról, hogy az ember maga (latinul homo, héberül Adam) is a földből (humus, adama) ered és oda tér vissza. A világszabadság csak akkor jelentheti valóban a világ szabadságát, ha ökológiailag radikálisan új társadalmi szerződést tud kötni az emberiség az egész ökoszisztémával, ha az emberi jogok mintájára elismerjük és tiszteletben tartjuk minden más földi lény jogait, felismerve végre, hogy egy öko-társadalomban élünk. Az emberi és polgári jogok jelentős lépést tettek ebben az irányban, de a polgári társadalom a feudális privilégiumokat úgy törölte el, hogy lényegében magának sajátította ki és még elvileg sem próbált túllépni ezen. Ahelyett, hogy minden zsarnokságot eltörölt volna, egyetemes emberi joggá tette a világ kizsákmányolását és az öko-despotizmust. Épp ezért szükséges ma minden zsarnokságot végképp eltörlendő kiadni a Világ egyetemes jogainak nyilatkozatát (Déclaration universelle des droits du monde), mely immár a világ minden lénye számára biztosít bizonyos alapjogokat. Ezek megsértése pedig az emberiség elleni bűntetthez hasonló világ elleni bűnnek minősülhet. A jogelvek biztosítása és a társadalmi szerződés radikális ökológiai megújítása szükséges, de nem elegendő.

A megoldás politikai alapelve rém egyszerű: minden hatalmat az önkormányzatoknak! A földi élet példáját követő önszerveződés az egyetlen természetelvű és a természet rendjét követő politikai rendszer. Az önszerveződés kulcskérdése azonban a kritikus tömeg, vagyis az a pont, melyet elérve az integráció már (ön)pusztító méretűvé válik és szembefordul eredendő értelmével. A mennyiség nemhogy nem csap át minőségbe, de a megfelelő mértéket meghaladva önnön eredendő minőségét is ellentétébe fordítja.

Sokáig gondolkoztam azon, miért vágyik a magát legcivilizáltabbnak és legszabadabbnak kikiáltó modern nyugati ember Keletre, illetve leginkább egy déltengeri szigetre, ahol egy kis halászfaluban vagy amellett élhetne, végre boldogan. Keletre azért vágyik, mert tudja vagy legalább érzi, hogy a világgyarmatosító, világ felett uralkodni akaró nyugati út zsákutca. Ezzel szemben a Kelet eredendően az önuralom kultúrája. A világgal is úgy kerülhetünk harmóniába, ha megtanulunk magunkon uralkodni a másokon uralkodás illúziója és vágyálmai helyett. Ehhez pedig le kell győzni a mások feletti uralkodás vágyát magunkban. Ez a Kelet tanítása, mely az ökokrízis szempontjából döntőbbnek bizonyul mint valaha. Ma már nem csupán a múltból megmaradt és mára "meghaladott" szép morális tanítás, hanem a túlélés feltétele. Immár gazdaságilag is - nem véletlen, hogy ma már nemcsak kulturális a Kelet fölénye a Nyugattal szemben, hanem gazdaságilag is megnyilvánul.

Ugyanakkor ideje lenne belátni, hogy - minden kulturális nagysága ellenére - civilizációként a Kelet is ökológiai zsákutcát jelent. A természet rendjét megtörő kritikus tömeg meghaladásával a Kelet is ökopolitikai zsákutcát kínál csupán. Ezért bizonyul egyedül fenntartható igazán demokratikus önszerveződési rendszernek és önrendelkezési formának a távoli kis szigetek halászfalvainak közössége. Mert mindenfajta felhalmozás és tömegesítő integráció, amikor a természetes önszerveződés mértékét (vagyis nagyjából a falut és a "mindenkit legalább látásból ismerünk" méretű poliszt) meghaladja, egyre öncélúbb erőszakszervezetté válik. Pusztán azért, mert a rendszer működtetéséhez, puszta inerciájának fenntartásához olyan mértékű agresszió szükséges, ami ökológiailag és minden értelmes szempontból eleve káros.
Ha tehát azt kérdezzük, hogy a mai nyugati civilizáció fogyasztói társadalmát hogyan lehetne fenntartani és igazságossá tenni, akkor a válasz egyszerű: sehogyan, - és nem is szabad. Mert a kérdés pont olyan abszurd, mintha azt kérdeznénk, hogyan lehet forgalmas utcán úgy közlekedni, hogy mindenkinél működő lángszóró van. Sehogy. Még nem működő lángszóróval sem tanácsos, hátha néhányan mégis bekapcsolnák... Hiába keresnénk olyan közlekedési szabályrendszert, melyben egyre több autó összeütközése nem növekedne exponenciálisan, mert nem ez a fő gond, hanem az, hogy a belsőégésű motorok globális rendszerének egész működése mint olyan állandó összeütközésben van az ökoszisztémával. Számos balesetet látszólag elkerülhetünk, de az alapvető és legkatasztrofálisabb ütközésről mintha nem vennénk tudomást, mert még most is csak okozatáról, a globális felmelegedésről beszélnek és csupán tüneti kezelést keresnek. Az autók gyártása, eladása (az autózás révén a világ elleni ego-agressziót idiótán istenítő reklámok) és használatuk, a kőolaj-kitermelés az érte vívott háborúkkal olyan globális rendszer, melynek egész működése a külső és az emberi természet elleni agresszió. És Gaia óvjon meg minket a bioetanol üzemű autóktól, melyekkel az ökológiai pusztítást tovább lehet fokozni!
A megoldást nem a rendszer hatékonyabb működtetésében, hanem mielőbbi leállításában és lebontásában kell keresni. Ma a "fenntartható fejlődés" propagátorai lényegében azt keresik, hogyan lehet ezt a bolygófogyasztói rendszert fenntartani, vagyis még további és még nagyobb ökológiai kárt okozni, amit "hatékonyságnak" vélnek. Pedig a rendszer kvázi természetes fejlődése vezetett ahhoz a globális ökológiai válsághoz, mely az egyetlen természetes megoldást jelzi: a globális bolygófogyasztói rendszer teljes leállítását.
Ilyen energiapazarlással, ilyen felesleges és káros mértékben tömegesített közlekedéssel, ilyen kulturálisan és lélektanilag is káros túlfogyasztással akkor sem szabadna élnünk, ha netán meg tudnánk teremteni a technikai feltételeit. Ez önmagában és ránk nézve is káros - a külső környezet elpusztításától függetlenül is.
Csupán egy példát vegyünk: az építkezést. Az iparosított és tömegesített építkezés folyamatos környezetrombolást jelent. Nemcsak a másfél évtized után lebontásra ítélt betonlakótelepek esetében, hanem bármilyen "modern" épületnél, mely az alapozástól a tetőszigetelésig szinte kizárólag csúcstechnológiának csúfolt energiapazarló és környezetkárosító anyagok legyártását, ezek energiapazarló szállítását és tájidegen beépítését jelenti. A modern épület átadása pillanatában is már környezetszennyezés, az adott helytől idegen anyagok energiapazarló odahalmozása - egy rakás tetszetősen odarakott öko-sitt. Közben évezredek óta ismert volt az, hogy a legjobb, legolcsóbb és legkörnyezetbarátabb építőanyagok már eleve ott vannak a helyszínen- sem legyártani, sem odaszállítani nem kell. Ezért építkeztek az emberek ősidőktől földből és fából, a fedést pedig zsúppal vagy náddal oldották meg, melyek máig felveszik a versenyt a legdrágább "csúcstechnológiás" ipari anyagokkal. Ráadásul a kalákában építkezők a helyi közösséget is építik a ház építésével, míg a központosított-iparosított tömegtermelés építési rendszere inkább rombolja a helyi közösségeket. Elképesztő, hogy sikerült elhitetni az emberek tömegeivel: a multik reklámkiadványaiban propagált tetszetősen csillogó-villogó ipari környezetpusztítás jelenti a "komfortot". A nádtetős vályogház nemcsak azért szebb és jobb az építőiparinál, mert régi és ma már ritka, hanem legfőként azért, mert beleillik a tájba, sőt: úgyszólván a tájból nő ki. Ha pedig idővel esetleg elhagyják és a nádtető megroggyanásával visszamossa az eső a falakat a földbe, tulajdonképpen úgy olvad vissza környezetébe a ház, ahogyan kiemelkedett belőle: egészen természetes módon. Ismét csak föld, fa és nád lesz a tájban. Nem mellékes dologról van szó: naponta sok millió megatonna szemetet gyártunk és építünk be "otthonteremtés" címén, sőt: ebben a környezetpusztításban lakunk. Ez a házunk. A környezetrombolás. Erre rendezkedett be egész civilizációnk. Elég lenne csupán ezt alaposan végiggondolnunk, hogy mindenen gyökeresen változtassunk.

Az elavult ipari modernizáció helyett ökológiai perennizáció

A "modern" építőipar szimbolikus példája annak, hogy a gazdaság és a társadalom tömegesítését jelentő ipari "modernizáció" hogyan pusztítja önmagát és környezetét. Hasonlóan nyilvánvaló példa lehet a tömegközlekedés (a szánalmasan priorizált városi busz vagy vonat éppúgy mint az autó) és minden egyéb iparág, beleértve az iparilag működtetett mezőgazdaságot, a turizmust és a kultúrát magába foglaló szolgáltatóipart is, mely alapjában és lényege szerint szintén bolygófogyasztói komfortot "szolgáltat". Egyszóval nem ez vagy az a része, ilyen vagy olyan tekintetben, hanem az egész tömegtermelésre és öncélú profithalmozásra épülő rendszer káros - az egész "ipari társadalom" úgy, ahogy van.

A globális ökológiai válság nemcsak az ipari társadalom és a tömeges iparosítást jelentő modernizáció csődjét jelenti, hanem egyben megmutatja az alternatíva szükségességét. Az ipari modernizáció ellentétét, a perennizációt vagyis a rendszerek fenntarthatóvá tételét. A modernizáció ma már meghaladott, ökológiailag káros és retrográd eszme, melyet a túlélés érdekében a perennizációnak kell felváltania. Az építőipar példája jól mutathatja, mit jelent a perennizáció a modernizáció ellenében, illetve annak alternatívájaként.

III. A KAPITALIZMUS ILLÚZIÓJA ÉS A GAZDASÁG ÖKOLÓGIAI FORDULATA

Szinte érthetetlen, hogy kapitalizmusnak, vagyis tőkés rendszernek nevezzük a legfőbb természeti és kulturális tőkéjét felélő rendszert. A tőke (das Kapital) kifejezés a latin caput (fő, fej) szóból ered. A kapitalista rendszer globális ökológiai válsága megmutatta, hogy fő dolga nem más mint legfőbb tőkéjének felélése, természeti erőforrásainak elfogyasztása, vagyis a kapitalizmusnak nevezett globális rendszer valójában sokkal inkább antikapitalista - ahogy egyébként globalizációnak nevezett képződménye is inkább glóbuszellenes vagyis antiglobalista... A marketing pedig - szintén nevével ellentétes módon - a szabad piaci verseny helyére kerül és lényege szerint nem más, mint a spontán piaci folyamatok tudatos manipulációja. Erőből és lehetőleg tartós (piacvezető) erőfölényt biztosítva. Egyszóval, ha van piacellenes dolog és attitűd az a névleg piacosítást jelentő marketing.
A kritikus tömeg meghaladásával minden ellentétébe fordul. A kapitalizmus mint eredeti tőkefelhalmozás a legfőbb tőkénk felélésévé, a globalizáció glóbuszunk, a Föld nevű bolygó tönkretételévé válik - önnön karikatúrájává válik a demokrácia és szabad versenyes piacgazdaságnak mondják a multimarketing piacdiktatúráját.
Kár is lenne vitatkozni azon, hogy minden értéktöbblet és mindenfajta "gazdasági növekedés" vagy akármilyen gazdasági teljesítmény végső alapját természeti erőforrásaink képezik. Ugyanis a humán erőforrás is (belső) természeti erőforrás, amiről globális kizsákmányolása közben többnyire megfeledkezünk. A természet kizsákmányolása mint világgyarmatosítás nem békés vagy szükséges agresszió, hanem kifejezetten világ elleni háború. Amit ma szerényen globalizációnak nevezünk, ökológiailag a világ elleni globális háború.

Itt jutunk el a politikai rendszerek végső kérdéseihez: a háború és a béke kérdéséhez. A kritikus tömeg mindenfajta gazdasági, politikai vagy akár kulturális integrációban és felhalmozásban azért döntő, mert a kritikus tömeg elérésével csap át a békés felhalmozás háborús erőkoncentrációba. A háború nem a fegyveres harc kirobbanásával kezdődik, hanem az erők koncentrálásával. Ez pedig szintén nem a csapatösszevonásra korlátozódik, hanem a hadigépezet és az egész gazdaság felpörgésével kezdődik. Az egyedüli logikus következtetés ennek alapján az, hogy mindenfajta koncentráció szükségképp háborúhoz vezet, sőt: lényegét tekintve már önmagában háborút jelent, mint a természetes rendet és a békés önszerveződés fenntartható kereteit megbontó kritikus tömeg kialakulása.

Tovább követve a gondolatmenet logikáját, kiderül miért tartjuk ideálisnak a távoli kis sziget falutársadalmát: mert semmit nem halmoz fel a kritikus tömeget meghaladó mértékben - sem gazdasági, sem politikai hatalmat, sem természeti, sem kulturális erőforrásokat nem mobilizál olyan tömegben, hogy az elszabadulva, mintegy önálló életre kelve ellene fordulhatna és háborút eredményezne. A régi kínai bölcsek által áhított örök béke egyszerű alapfeltétele mindenfajta kritikus tömegű felhalmozás elkerülése. Nem azért, mert a túlzott gazdagság morálisan káros lenne, hanem mert az egy ponton nem gazdagít, hanem szegényít minket. Ellentétébe fordul és a tőkefelhalmozó kapitalizmus eredeti tőkénk feléléséhez vezet. Ahogyan a túlsúlyos emberek is valósággal éheznek, nem csupán lelkileg, hanem fiziológiailag is kimutatható módon - a fogyasztói "jólét" is példátlan mértékű tömeges magányt, rossz közérzetet és depressziót eredményez.

A bolygófogyasztói "jólétben" élők apokaliptikusan rossz közérzete nem csupán a lelkiismeret műve. Egyszerűen a sors megnyilvánulása, hogy a kritikus tömeg nem boldogít - épp ellenkezőleg. A politikai reformokban vagy forradalmakban megváltást kereső és ezzel nagy nevet szerző kultúrhéroszok számos verzióban próbáltak válaszolni arra a kérdésre, hogy a megtermelt javakat hogyan lehet igazságosan elosztani. A globális ökológiai válság ezt a kérdést is gyökeresen átértelmezi. Mert hogyan lehetne igazságosan elosztani azt, amit igazságtalanul vettünk el és amit "közjavaknak" nevezni enyhén szólva megtévesztő, ha egyszer ökológailag lényegében lopott holmi.
Őseink legalább áldozatot mutattak be, amikor az aratással vagy más formában elvették a természettől a megélhetésükhöz szükségesnek tartott javakat. Nem azért mutattak be áldozatot, mert naivak és primitívek voltak, hanem mert nem akarták közönségesen ellopni a természettől azt, amin megosztoztak. Ezért volt szükségük a természet erőit megszemélyesítő istenekkel való áldozati osztozkodásra, hogy legalább jelképesen adjanak valamit cserébe a természettől elvett javakért. Ehhez képest sokkal naivabb és primitívebb a modern ember rablógazdálkodása és vak ökológiai önzése, mely nyers erővel ragad el a természettől a korábbinál sokszor többet és cserébe esze ágában sincs ökológiai áldozatokat hozni - legfeljebb kizsákmányoló rendszere tökéletesítéséért és "fenntarthatóbbá" tételéért hajlandó merőben egocentrikus áldozatokat hozni. Azt is csak módjával.

Ősi törvény, a világgal egyidős, hogy a lopott holmin nem lehet igazságosan megosztozni, sőt: sohasem lehet igazán a miénk. Ennek ezernyi megnyilvánulását figyelhetjük meg a nyugati fogyasztói társadalmakban, ahol a természettől elvett "javak" elfogyasztása éppen hogy nem válik az emberek javára. Sohasem lesz igazán a miénk, amit a természettől eloroztunk. A globálfogyasztói barbárság térhódításával ezért tűnik el fokozatosan minden kultúra, mint a természeti javakkal élni tudó ember önuralmának és a természeti javak elsajátításának kultúrája. A rablógazdálkodó "civilizált ember" pedig egyre lustább és a mesterségekben, bármilyen tettekre lefordítható dologban egyre tudatlanabb és tehetetlenebb lesz. Eladdig, hogy a központi szolgáltatórendszerek összeomlása esetén a nagyvárosokban szinte senki nem tudna megcsinálni semmit, ami netán elromlik - helyi kézműipar híján pedig hosszabb távon lehetetlen lenne az elmaradó kínai iparcikkszállítmányok pótlása a használati tárgyak helyi előállításával. A "modern" ipari társadalomban már szinte senki nem tanul mesterséget, az iparosok is csak a globális termékek beépítéséhez és cseréjéhez többé-kevésbé értő szolgáltató technikusok, de csinálni már gyakorlatilag senki nem tud semmit. A fogyasztói társadalom a totális passzivitás és tehetetlenség társadalma. Olyan mint egy lusta, elkényeztetett kölyök, aki egzisztenciális frusztrációját és tehetetlenségét legfeljebb rombolás formájában fordítja tettekre.

A kritikus tömeget messze meghaladó mértékű ipari termelés példátlan méretű városokat és példátlan mérvű urbanizációt eredményezett, a természetellenes tömegben és természetellenes módon koncentrált populációkat pedig súlyosan környezetterhelő tömegtermeléssel kellett táplálni. Az ipari forradalom "fejlődése" klasszikus példája az ördögi körnek: az iparosítással megteremti irreálisan nagy tömegek táplálásának, elszállásolásának, dolgoztatásának és szórakoztatásának ipari feltételeit és egyúttal ennek irreális "igényeit" is. Nemcsak a gyáripart termelte ki, hanem a prolinegyedeket a bennük lakó prolik millióival együtt. Ne felejtsük, hogy az ökokatasztrófa meghatározó tényezőjeként az ipari forradalom biztosította ki bolygónk demográfiai bombáját!
A modern nagyvárosokkal együtt kitermelték a modern városi lét egyre virtuálisabb ideálját, mely a tömegtermelés és tömeges fogyasztás természetellenes "igényeire" épült. Ugyanakkor kezdettől érződött, hogy valami nem stimmel, amikor szennyvízcsatornává váltak a folyók. A nagyvárosi zajban és koszban, az agresszivitást végletekig fokozó tömegkoncentrációban kezdettől érződött az egész globális folyamat vészterhessége. Éppen ezért kellett létrehozni a médiát mint külön iparágat, mint a rendszerpropaganda hazugságiparát, mely a látszat fenntartásával elterelte a tömegek figyelmét az ökológiailag egyre katasztrofálisabb lényegről. Az ipari "fejlődés" illúzióját így a XX. század végéig sikerült fenntartani és csupán a harmadik évezred kezdetével omlott végleg össze.

Igazságosan szétosztani csak az igazságosan előállított javakat lehet, a természettől elragadott ökológiai zsákmányt viszont közjavaknak tekinteni is rendkívül káros. Megoldást csak a természetes önszerveződés példáját követő demokrácia jelenthet, mely a globalizáció teljes dezintegrációja után az ősi kultúrákhoz hasonlóan magától megteremtheti a környezetével összhangban élő létformákban ismét természetessé váló elosztást, gazdaságilag éppúgy, mint a közhatalmat illetően. Ennek elsődleges feltétele, hogy a gazdasági felhalmozás és a politikai integráció sehol se haladja meg a kritikus tömeget. A klasszikus görög demokrácia démoszának és az óceániai szigetek faluközösségeinek irányadó mérete pedig, aligha meglepő módon az a közösség, melynek tagjai legalább látásból ismerhetik egymást. A megoldás sokkal egyszerűbb mint mi magunk - így a bonyodalmak oka sem a külvilágban vagy másokban keresendő, hanem magunkban. Ahogyan a megoldás is.

Kiegészítő megjegyzések:

A média nem ex nihilo gyárt virtuális világot, hanem a közben elfogyasztott valódi helyett, aminek nyilvánvaló funkciója, hogy elterelje a figyelmet a képzelt fejlődés és a vélt komfort valódi áráról. Nehogy véletlenül az alaposan függővé tett fogyasztóknak diszkomfort érzést okozzon a realitás, ami helyett a lakásokban folyamatosan működő tévék és az internet házhoz szállítják a legkomfortosabb más-világot. A képernyők hideg gagyi-tüzének hamis világa és mátrix-melege tölti be a tömegek otthonait.
A tévé és a mozi egyértelműen a vallás bálványai és ikonjai helyére került. Az internettel együtt minden korábbi vallásnál hatékonyabban hitetik el, hogy az ő ikonjaik mutatják az igazibb, boldogabb világot, illetve a reklámok fogyasztói túlvilágába vezető utat, míg a természet világa csak árnyékvilág. A média mint hazugságipar minden korábbi vallásnál inkább vált a népek ópiumává és minden korábbi rendszerpropagandánál hatékonyabban manipulál, leginkább éppen azáltal, hogy már észre sem vesszük propaganda-funkcióját. Mindez lényegét tekintve egyáltalán nem új jelenség: a vallások a kornak megfelelő éppen legmodernebb eszközök alkalmazásával alapvetően ugyanígy hitették el a tömegekkel évezredek óta, hogy az igazi világ az ő virtuális világuk, azaz valamilyen túlvilág és nem a természeti világ. A globális média (tévék, mozi, internet, rádiók és nyomtatott sajtó) így a globalizáció vallásaként funkcionál. Nem valláspótlék, hanem világpótlék. A közben elfogyasztott valódi helyett.
Ugyanakkor semmi sem természetesebb mint, hogy minden ember, sőt: feltehetőleg minden lény teljes világtapasztalattal bír. Bármilyen érdemi médiademokrácia ennek felismerésével és következetes tiszteletben tartásával kezdődne. Ehelyett a modern média létének értelme, hogy úgy tegyen, mintha mi mind alulinformált bárgyú idióták volnánk (amivé általa válunk!) és persze neki kellene kinyitni a csipánkat, mindenről megfelelően informálni minket és megmutatni az igazi világot. Mely, mint ismeretes, a virtuális. A média világa. Sosem volt nagyobb hazugság a földön, de az is igaz, hogy sosem volt ilyen nagy szükség a valós bolygófogyasztói folyamatok elleplezésére.
Hogy akkor a média miért kezdett annyit beszélni az ökológiai válságról? Hogy megint ő beszéljen róla és csakis tőle tudjuk meg helyzetünket, a világhelyzetet! Őáltala, ővele és őbenne - ismert liturgikus fordulattal szólva. A legprofibb hazugság, mikor magát az igazságot sikerül hazugsággá transzformálni azzal, ahogy, aki és amiért mondja. Mint amikor a diktátor némi bűnbánatot tart, hogy megtarthassa hatalmát.
A média nagy transzfigurációja profánabb változatban lényegében ugyanaz, mint amit a római katolikus vallás legfőbb misztériumának és a hit szent titkának nevez: az átváltozás, mely a világteremtő lényeget feltárja és megmutatja az igazi világot, illetve annak kapuját. Na pont ez a tévé, az internet a mozi és minden reklám: kapu a fogyasztói túlvilágba, mely egyben igazi világunkat is megmutatni hivatott. És persze egyedül ő mutatja meg. Csakis ő.
Közben pedig senkinek sem lenne szüksége arra, hogy valamilyen média vagy más guruk megmutassák és megmondják neki milyen a világ, hiszen pontosan ez az, amit természettől mindenki tapasztal, amit igazán tud. Egészen addig, amíg le nem hazudja valamilyen vallás vagy média a feje fölül a csillagokat (hogy gagyi sztárokkal helyettesítse) és amíg el nem térítik attól, hogy szívére hallgasson és ne valamilyen rátukmált morálra... ami egyszóval a külső és belső természettől való elidegenedés. Na így lehetséges, hogy a természetközeli létben élő és dolgozó emberek ("józan paraszti ésszel") sokszor jobban átlátják a világ "nagy összefüggéseit" és a politikai intrikák mögötti valót, mint azok, akik a média megmondócskáiktól próbálják megtudni és gyorsan tovább pletykálni az épp aktuális tutit.

Az, hogy a demokrácia kezdettől törzsi rendszer és máig valamilyen démosz-elit uralma a nép felett, nem csupán azt tárja fel, hogy a vélt fejlődés mennyiben virtuális (képzelt) fejlődés, hanem általánosabb érvénnyel is bír. Kiderül belőle, hogy az emberi történelem egész folyamatának minden hatalmi harcában, átalakulásában és háborújában felismerhetjük a törzsi rendszer továbbélését és törzsi háborúkként érthetjük meg... Az internacionalista ideológiák mögött például valamilyen birodalmat építő dinasztia nemzetek fölötti uralmat célzó törekvéseit ismerhetjük fel, ahogyan egy domináns törzsi elit uralkodik más törzsek felett. Ilyen törzsi szövetség a globalizáció angolszász impériuma, melynek popzenéje, mily meglepő az angol folklórra épül. A törzsi dominancia talán legárulkodóbb megnyilvánulása, hogy milyen nyelvet beszélnek az adott országban. A nyíltan és archaikusan törzsi világban, pl Afrikában láthatjuk, hogy az önálló törzsek saját nyelvet beszélnek. Minden nyelv törzsi nyelv, de az alávetett törzsek átvehetik a domináns törzsi nyelvet. Régebben a görögöt vagy latint, ma az angolt, holnap a mandarint.
Mindenhol valamilyen törzsi elit uralkodik tehát. Amikor pedig azt mondják, hogy legyen Irakban vagy Kelet-Európában is demokrácia, ez törzsi uralmuk kiterjesztését és saját dominánsnak tartott kultúrájuk uralomra juttatását jelenti az adott törzsek területein. Nem is lenne ez olyan nagy baj, ha egészen nyíltan vagy csupán erőből történne (mint a modern kor előtt) és nem azzal a hazugsággal, hogy így valósulna meg a világszabadság, a lehetséges világok legjobbika.
Először körülbelül olyan furcsának tűnhet a világtörténelem újraolvasása eredendően törzsi logikája szerint, mint a freudi álomfejtés, de nem kevésbé tanulságos...