Időkarma

Nézzük meg közelebbről, mivel foglalkoznak azok, akik sose érnek rá semmire, mert "olyan elfoglaltak". Meetingeken ülnek és próbálnak koncentrálni vagy jópofiznak, hogy kibírják valahogy, egyébként meg az irodában ülnek a képernyő előtt és levelezgetnek, iwiweznek-facebookolnak, telefonálgatnak, smseznek, szkájpolnak, időpontokat egyeztetnek vagy mondanak épp le, ja és persze meetingről meetingre járva dugókban időznek, vagy némi lelkifurdalással lógnak a városban "munkaidőben", de csinálni közben szinte semmit sem szoktak. Úgy értem: semmi teremtőt, semmi valódit és kreatívat. Viszonylag könnyen el tudod dönteni, hogy aktuális életfázisodban a bizalom szabadsága vagy kényszerek félelmei dominálnak, egyszerűen abból, hogy éppen mennyi időd van, pontosabban: alapélményed szerint táguló időhorizontban élsz-e vagy szűkülőben. Ez alapvetően szubjektív és az életeddel, sorsoddal kapcsolatos "bizalmi index" határozza meg. Akár naponta változhat. Lehet rengeteg teendő közben, hiperaktívan is úgy érezni, hogy mennyi mindenre jut időm, viszont a semmittevés egyáltalán nem táguló időhorizont, sokkal inkább azért kelt szorongást, mert a tudat beszűkül és bénító időzavarba kerülünk. Akinek semmihez nincs kedve, annak ideje sem lesz semmire. Pontosan azon lehet lemérni, hogy az állandó időzavarra, meg "rohanó világra" hivatkozók sokasága mennyire nem csinál semmi érdemlegeset, semmi kiteljesítőt vagy kreatívat, hogy "nincs idejük semmire". Vagyis semmi valódira, semmi olyanra, ami értelmet ad és kedvet a létezéshez, ami egyben az időhorizont megnyílását is jelentené. Elég egy pillanatra meggondolnunk, hogy minden olyan tevékenység, amiről egészen biztosan tudjuk, hogy jó, milyen felszabadító élmény számunkra. Bármi másról megfeledkezünk közben, annyira magával ragad és éppen ez a megnyíló időhorizont élménye. Amikor van egy új szenvedélyünk, mindent szívesebben csinálunk, mert arra gondolunk közben, hogy ezzel is valahogy közelebb juthatunk ahhoz, hogy szenvedélyünknek éljünk. Erre a legjellemzőbb példa persze a szerelem. Mindig megnyílást hoz és azt az elhatalmasodó élményt, hogy végre lehet időnk. A romantikusan örökkévalóságnak hazudott pillanatok nem az idő megszűnését jelentik, hanem sokkal inkább kinyílását, a monoton semmiből, az akárhogy múló bármiből egyszerre átjutunk az élet-időbe, mely telik és nem múlik, létrejön és nem eltűnik, mindenné lesz és nem semmivé. Egyszóval nem az időből jutunk át valami örökkévalóságba, hanem bizonyos értelemben éppen fordítva: az öröknek tűnő unalomból vagy közönyből jutunk át az élet-időbe. Nézzük meg közelebbről, mivel foglalkoznak azok, akik sose érnek rá semmire, mert "olyan elfoglaltak". Meetingeken ülnek és próbálnak koncentrálni vagy jópofiznak, hogy kibírják valahogy, egyébként meg az irodában ülnek a képernyő előtt és levelezgetnek, iwiweznek-facebookolnak, telefonálgatnak, smseznek, szkájpolnak, időpontokat egyeztetnek vagy mondanak épp le, ja és persze meetingről meetingre járva dugókban időznek, vagy némi lelkifurdalással lógnak a városban "munkaidőben", de csinálni közben szinte semmit sem szoktak. Úgy értem: semmi teremtőt, semmi valódit és kreatívat, mert attól menten úgy éreznék: végre van idejük valamire (vagyis egyáltalán VAN idejük), amiről azt szokták mondani és hinni, hogy nincs. Ha idáig eljutottunk, nézzük meg a miértjét is: milyen munka lehet olyan tartalmatlan, hogy ilyen üres és félrevezető formaságokban fejeződik ki. A munkamánia egyfajta kollektív szuggesztiója a nem vállalt, illetve nem teljességgel élt életükből valami másba menekülőknek. Nem utolsó sorban a párkapcsolatban vagy szinglilétben elhatalmasodó magány elől menekülnek így a munkába és a munka révén kialakítható kváziközösségekbe, illetve kváziidőtöltésekbe. Félreértés ne essék: a dologtalanság, a léhaság és semmittevés kifejezetten rossz dolog és a munka érdemlegességének megkérdőjelezésével éppenséggel szó sincs ezek népszerűsítéséről. Épp ellenkezőleg: azt állítom, hogy pontosan a fogyasztói társadalomra jellemző munkába menekülés a dologtalanság, a léhaság és a semmittevés paradigmája. A világfogyasztás mátrixa, melynek az időfogyasztás is része, ami - logikus módon - oda vezet, hogy elfogy az időnk. Talán még szokatlan és meglepő erre így gondolni, de az idő is egyfajta természeti erőforrás, mellyel éppúgy lehetne és kellene fenntartható módon gazdálkodni a rablógazdálkodás helyett. Nagyon kifejező szó az "elfoglaltság". Bár nem szívesen nézünk szembe a nyelvi ténnyel, hogy aki elfoglalt, azt idegen erők uralják, mintegy megszállva tartják. Idegen hatások megszállottja az elfoglalt ember. Ezért az elfoglaltság nem egyfajta tevékenység, hanem pontosan az aktivitás ellentétére utal - arra, hogy idegen erőknek kiszolgáltatottan, lényegében passzívan elszenvedünk valamit. Ami a fogyasztói lét alapképlete, hiszen a fogyasztás mindig passzív. Egészen biztosan mindenki tudja, vagy legalább érzi, hogy így van. Az időzavar jelzi, ha más nem. Azt jelzi, hogy nem vagyunk a helyünkön. Igen, az időélményünk jelzi leginkább, hogy a helyünkön vagyunk-e. A természeti népek és a hagyományos társadalmak nem is ismerik azt az élményt, hogy nincs időnk, vagyis pontosabban nincs saját életünk. Valami mást élünk, nem az életünket. Elfoglaltak vagyunk. Miért nem ismerik ezt az érzést? Mert a dologtalanságot sem ismerik, ahogy a szabadidőt és a szórakozást sem. Viszont egész életük tevékeny. A meditáció is tevékenység, ha nem abban a kétségbeesésben próbálják végezni, hogy most max. másfél órám van (illetve LENNE) jógázni, aztán rohanok angolra, vezetni, teniszezni, úszni, vagy bármi. Pontosabban nem aztán rohanok, hanem már most. Jógázás helyett. Minden helyett. Ez pedig semmi mást nem jelent, mint hogy kényszerpályákon mozgok, félelmek irányítanak a bizalom helyett és nem a saját életemet élem, hanem valami mást. És akkor sajna tökmindegy, hogy azért a másért hányan irigyelnek, hogy hány emberrel sikerül elhitetnem mennyire elfoglalt, sikeres és igényes vagyok. Mert nem az én életem. Mert az egóm nem én vagyok.  A munka és a szórakozás alternatívája, az ezek vonzásában gravitáló életforma (ha egy pillanatra kicsit is komolyan tudjuk venni a kérdést) spirituálisan, azaz pontosabban energetikailag a legnegatívabb, a legdestruktívabb, amit csak elképzelhet az ember. A meditáció, vagy bármilyen kreatívan kiteljesítő tevékenység sosem munka vagy szórakozás, mert ezek éppen az ellenkezőjét jelentik, az életfókusz és a sorskoncentráció elvesztését, illetve menekülést ezek tudatától, vagy görcsös törekvést megszerzésükre, megragadásukra. Más szóval: hiányukat. Ha tartósan és strukturálisan tönkre akarunk tenni embereket és közösségeket spirituálisan avagy energetikailag, akkor legcélravezetőbb, ha belekényszerítjük őket a munka-szórakozás alternatívába. Ez esetben ugyanis se a munkában, se a szórakozott szabadidőben nem tudnak majd koncentrálni életükre mint sorsra és minél inkább belehajszolják magukat, annál képtelenebbek lesznek rá. Viszont ideális fogyasztókká alakulnak: egyre telhetetlenebbé, irány és erény híján egyre tehetetlenebbé és magányossá válnak. Neurotizálódnak. A drogfüggők ilyenkor szoktak arra hivatkozni, hogy de hát ők mekkorákat "utaznak", milyen különleges élményekre tesznek szert és ezek jelentős része kifejezetten közösségi volna, merugye körbeadják a jointot, fórumoznak-fészbúkolnak arról, hogy milyen volt a koncert, stb. Ugyanígy lehetne sorolni a munka- szórakozás fogyasztói életforma függésrendszerének "pozitívként" promotált vonatkozásait, de minek. Hogy igazoljuk az alapjaiban igazolhatatlant? A fogyasztói függések globális rendszeréből kilépni bizonyos értelemben végtelenül egyszerű: csak el kell kezdeni valódi dolgokat csinálni. Úgyszólván bármit, csak tényleg csináljuk. Ne azért, mert akkor majd elhiszik (és mi magunk is elhisszük), hogy milyen fontosak, jófejek vagy bármik vagyunk, hanem önmagáért. Ne demóként csináljuk mint valami projektet, hanem tényleg. Ahogyan kézműves készít asztalt, bort, verset, szobrot, házat vagy hajót. Világot. Az otthon is lehet ilyen konkrét, valódi dolog, ha tényleg csinálják és nem csak szeretnék, meg tervezik, meg próbaházasság, satöbbi. Ökológiai szempontból, ami a nyugati típusú fogyasztói társadalmakban elismert és busásan megfizetett munkának számít, az lényegében kifejezetten káros. A bolygófogyasztást szolgálja. Ezért fizetnek olyan sokat a multik. Mindannyian sokat fizetünk ténykedésükért. Nézzük meg közelebbről egy tetszőlegesen kiválasztott ipari termeléssel, kereskedelemmel vagy szolgáltatással foglalkozó cég tevékenységét. Mit is csinálnak a benne dolgozók? Átrendezik a természet rendjét, vagyis lényegében ellene dolgoznak. Kitermelnek ezt-azt, hogy átalakítsák és ezáltal jelentős szemetet gyártsanak, illetve átszervezik-átrendezik, innen-oda viszik a meglevő dolgokat, növényeket, állatokat és embereket. A programszervezés is egyfajta logisztika: a bolygó átrendezése a természeti rend megbontásával, helyette mesterséges rendet "teremtve". Hogy hol itt a probléma? Minél erőszakosabban akarjuk átrendezni a bolygót, annál inkább utunkba kerül a többi átrendezéssel foglalkozó ember és tevékenység, egyre nagyobb logisztikai és közlekedési problémákat, káoszt okozva. Ezt hívják többek között nagyvárosnak. A megoldást jellemző módon egy még nagyobb átrendezésben keressük, újabb és fenntarthatóbbnak álmodott (öko-bio) átrendezési programok kezdeményezésében, ami persze csak fokozza a logisztikai problémát. Ha ezt a lázas világátrendezést nevezzük munkának, akkor a valóban fenntartható megoldást az jelentené, ha máról holnapra minden ilyennel leállunk. Saját hagyományunk konkrét történelmi példájánál maradva: a zsidóság ezt hívja a teremtés ünnepének, amiről szombaton emlékezik meg, illetve ezt tekintik messiási békének, melyet az egész világ üdvössége eljöveteleként várnak, egyfajta egyetemes szombati megnyugvásként. A természeti népek lényegében ilyen "szombatos" világban élnek, melyben a természet rendjéhez igazodnak és a lehető legkevésbé sértik meg azt, illetve minden természeti rendet sértő eseményt szent borzadállyal figyelnek, engesztelő áldozatot mutatnak be miatta és mindenképpen tisztában vannak drámaiságával. Amit a nyugati típusú bolygófogyasztói társadalom a legbanálisabb mindennapi tevékenységnek, busásan megfizetendő, sőt - horribile dictu - megbecsülendő munkának, illetve megérdemelt fogyasztásnak (szórakozásnak) tart, az a természeti embert szent borzadállyal tölti el, mert a világrend megrendítését látja benne. Még mielőtt valami illuzórikus hősiességgel ruháznánk fel a dolgot és ezzel igazolnánk, érdemes megjegyezni, hogy a természeti rend megbontása alapjában mindig pótcselekvés, kétségbeesett próbálkozása a magányos és otthontalan embereknek, hogy valamivel kitöltsék az élet helyére kerülő egyre nagyobb hiányt, mely a fogyasztói életforma alapja és a hiány kitöltését célzó ténykedéssel csak egyre növekvő hiányt szokott eredményezni. Pedig bárhol és bármikor vissza lehet jutni a természeti rend elveszettnek mondott édenébe. Csak csinálni kell. Majdnem bármit. Tényleg.

Időkarma - a munka és a szabadidő mint pótcselekvés
szerző: Kardos Gábor /2010/