Patkányok lázadása
Az ember háza ott állt a dombon és uralkodott. Uralkodott
a kerten, fákon, bokrokon és veteményeken. Uralkodott a szántóföldeken, réteken
és legelőkön, és uralkodott az erdőn is, amelyik a domb mögött kezdődött, és
felnyúlt egészen a hegyekig.
A fák gyümölcsöt teremtek, a gyümölcsöt leszedte az ember, aki a házban élt, és
eltette télire. Összegyűjtötte a veteményt, és a pincébe rakta, hogy ne érhesse
a fagy. A szántóföldekről begyűjtötte a gabonát, a rétekről a szénát és az
erdőből a tüzelőfát. Tél kezdetén beterelte állatait a legelőről, meleg
istállókban adott szállást nekik, és gondoskodott róluk.
Így élt az ember. Még tudni kell azt is, hogy a ház kéményén tavasztól őszig
gólyák álldogáltak, s az eresz alatt egy fecskepár fészkelt. Tudni kell, hogy
tavasszal rügyező nyírfák illata vette körül a házat, s nyáron madárdal és sok
virág. A háznak nagy vaskos falai voltak, s az ember évente egyszer fehérre
meszelte őket, kivéve ott, ahol a vadrózsa kúszott reá. Ez a vadrózsa június
derekán virágzott, s olyankor a szélesre tárt ablakon keresztül az illat
beömlött a szobákba.
Így élt a ház és benne az ember, sokáig. Egy borús őszi napon, mikor az eső
zsinóron lógott az égből, valahonnan két kis ázott patkány érkezett. Messzirõl
jöttek, fáztak, éhesek voltak. Meglátták a házat, besurrantak a nyitva hagyott
ajtón és elrejtőztek a pincében. Ennivalót bőven találtak, jóllaktak, és
hamarosan hízni kezdtek. Télen már fiaik voltak s tavaszra megint. A fiatal
patkányok, akik ott nőttek fel, már otthonuknak érezték a házat, és úgy
futkostak a pincében, mintha övék lett volna.
Az ember eleinte meg sem látta őket. Később észrevette ugyan, hogy valami eszi a
veteményt, de nem törődött vele. Volt elég. Jutott belőle annak, aki éhes.
Egyszer aztán meglátott egy fal mellett elszaladó patkányt. - Milyen apró, és
milyen félénk - gondolta. - Éljen hát ő is, ha akar.
És telt az idő, és a patkányok szaporodtak.
Először feltúrták a pincét. Aztán ásni kezdték a falakat. Kanyargós, mély
lyukakat fúrtak belé, keresztül-kasul, és itt-ott már a szobákba is eljutottak.
Az ember csóválta a fejét, mikor szobájában az első patkánylyukat meglátta. És
mert nem szerette a rendetlenséget: betömte, és bemeszelte a nyílást. Másnap
reggelre újra ott volt. Az ember háromszor egymás után tömte be, és a patkányok
háromszor egymás után fúrták ki megint. Akkor az ember legyintett, és azt
gondolta: - Ők is kell, hogy éljenek. S ha nekik csak így jó, hát legyen. És
attól kezdve nem tömte be többé a lyukakat. A patkányok pedig rohamosan
szaporodtak tovább, és szaporodtak a lyukak a ház falában is. Már nemcsak a
pincében, hanem a kamarában, a padláson, sőt éjszakánként a szobákba is
besurrantak, és megrágtak minden megrághatót.
Egyszer aztán, amikor az ünneplő csizmáját kezdték rágni, az ember
megharagudott, és odasújtott botjával. Az egyik patkányt fejbe találta éppen, s
a patkány kimúlt.
Vérig sértve röffentek össze erre a patkányok, és azonnal kihirdették, hogy az
ember ellenség, aki nem hagyja õket élni, szabadságukat korlátozza, jogaikat
mellőzi, gyilkos, gonosz és önző. - Nem leszünk a rabszolgái tovább! - visította
a főpatkány egy zsírosbödön tetejérõl. - Követeljük a szabadságunkat és a
jogainkat!
És a patkányok elhatározták, hogy harcot kezdenek az ember ellen.
Az ember minderről nem tudott semmit. Haragját hamar elfeledte, vett más ünneplő
csizmát magának, és nem törődött a patkányokkal tovább. Pedig akkor már rengeteg
sokan voltak. Megették a pincében az összes veteményt, a kamarában az összes
lisztet és az összes sajtot, sőt már a szalonnát is rágni kezdték, pedig tudták,
hogy az az ember legféltettebb kincse, amiből még a kutyájának sem ad.
Az ember, mikor ezt észrevette, fogta a megmaradt szalonnát, rúdra kötözte, s a
rudat a dróttal fölakasztotta a gerendára. Ebből lett csak az igazán nagy
felháborodás a patkányok között. - Szemtelenség, gyalázat! - kiabálták, mikor
rájöttek, hogy nem férkőzhetnek hozzá. - Elrabolja az élelmünket, kifoszt,
kizsákmányol! Nem tűrjük tovább!
És föllázadtak. - Mienk a ház - hirdették ki maguk között -, mienk is volt
örökké, csak megtűrtük benne az embert, amíg jól viselte magát! De most elég!
S egy éjszaka, amikor aludt, rárohantak az emberre, összeharapták, kikergették a
házból, messzire elüldözték, s aztán büszkén kihirdették a kertnek, fáknak, az
állatoknak és a madaraknak - még a virágoknak is -, hogy a ház nem ember-ország
többé, hanem patkány-ország, jog és törvény szerint. S azzal uralkodni kezdtek
patkánymódra.
Mindent felfaltak, ami ehető volt, és mindent megrágtak, ami nem volt ehető, de
szemük elé került. Kiürült rendre a pince, a kamara és a gabonás. Elköltöztek a
madarak, elpusztultak a virágok, a ház fala omlani kezdett és megfeketedett, fák
és virágok illatát bűz váltotta föl. A vetemény ott pusztult a földben, mert nem
szedte ki senki. A gyümölcs megérett, lehullt, és elrohadt. A gabona aratatlan
maradt, kimosta az esõ, kicsépelte a szél.
És eljött a tél, és a patkányok addigra már megettek mindent, ami ehető volt,
megrágtak mindent, ami rágható volt. És akkor éhezni kezdtek, mert nem volt egy
szem gabona több, és az ajtók hasadékain, meg a falak odvain besüvített a szél,
a megrongált tetőn behullott a hó, és nem tudtak segíteni magukon.
Elõször veszekedni kezdtek, marták és ölték egymást, rágták és ették egymást, de
végül is nem tehettek egyebet: fölkerekedtek és otthagyták a tönkretett
birodalmat.
Az ember pedig tavaszra szépen visszajött megint, rendbe hozta a tetőt,
kitakarította a házat, a falakat megigazította, kimeszelte, a földet
felszántotta, vetett és ültetett, s mire megjött a nyár, újra virágillat és
madárdal vette körül a házat. Őszire ismét megtelt a pince, a kamara és a
gabonás, és mire megjött a tél, olyan volt már minden, mintha semmi sem történt
volna.
Azonban elrejtőzve maradt mégis néhány patkány a falakban, vagy a pince
gödreiben. És amikor az ember észrevette, hogy újra szaporodni kezdenek,
hosszasan elgondolkodott, hogy mit is tegyen velük.
Ti is gondolkodjatok, s aszerint cselekedjetek!
Elérhetőség a következő címen: pungorgy kukac freemail pont hu