A funtineli boszorkány
Mert tudod, valahogy így van ez: az ember jár-kel a világban, mint valami nyugtalan vadállat, és valamit keres. De alighogy megtalálja, már hasznot akar belőle, és ezzel el is rontja a dolgokat. Mert a világ nem arra való, hogy hasznot hozzon valakinek. A világ arra való, hogy szép legyen, békés legyen, jó legyen. Hogy élni lehessen benne, fáradsággal, de haszon nélkül. Mert az élet értelme a szép. És a haszon a leghaszontalanabb szó, amit az ember valaha is kitalált. Pedig ma már annyira van vele, hogy ha valami szépet meglát, nyomban arra gondol: mi hasznom lehetne ebből? S ezért van az, hogy amit ilyen céllal fölépít, az hamarosan le is dől. Legtöbbször egy másik ember dönti le, aki irigyli a hasznot, és a helyén nem marad más, csak egy folt csalán: az ember örök nyoma.
Én azt hiszem, hogy bent az emberben, ott bent, ahova az olyanok, mint Marja meg te be tudtok látni, már minden előre el van rendezve. Csak az ember nem tud róla. Próbál ezt és azt. De a végén mégis minden úgy történik, ahogyan az ott bent már előre megvolt. Talán olyan ez, mint egy lánc, mint egy olyan boronalánc, ahol az egyik szemhez igazodik a másik szem, az egyik foghoz a másik fog, és ez az igazodás a törvény. Az egyik ember adja tovább a másiknak, apák fiúknak, és így tovább; és mert a nagyapa vagy a dédapa ezt meg ezt csinálta, hát az unokával vagy a dédunokával csak így és így történhet. Mint a láncborona, tudod. Mint amikor az egyik fog beleütközik egy göröngybe, és fölemelkedik, vagy belesüllyed egy gödörbe, és betüremlik, és valamennyi utána következő láncszemmel meg foggal emiatt történik valami. És ezt nem lehet elkerülni. Ez ellen nem lehet tenni semmit. Hiába akar kiugrani a sorból, így vagy úgy. Nem lehet. Mert a törvény ellen nem lehet tenni semmit. A törvény összekötözi a borona láncszemeit és a fogakat, és azoknak követniök kell egymás mozdulatait. Valahogy így.
- Idehallgass - mondotta azután komolyan -, idehallgass,
mert ezt tudnod kell, ha gyermeket akarsz fölnevelni. Ésszel. Embernek. Nemcsak
olyan hányd-ide, vesd-odának, hanem embernek.
- Ujját magyarázólag emelte föl. - Amennyi az éjtszaka, annyi a nappal. Amennyi
az öröm, annyi a bánat. Minden nappalhoz szükséges egy éjtszaka, és minden
éjtszakához szükséges egy nappal. Minden éjtszaka sok-sok gyermeket csinálnak
ezen a világon, hogy legyen mért dolgozzanak és éljenek nappal az emberek.
Minden bánattól megnő az ember itt bent egy kicsit, itt bent - ujjával
néhányszor rákopogtatott keszeg mellére -, itt bent, érted. Megnő az ember,
meglombosodik, mint a fa. Megtanul valamit. Mint a fa, a lombja által. Több
napfényt magába szívni, ameddig süt a nap, és félretenni belőle valamit a
levelekbe... érted? Jobban örvendeni az örömnek, érted? És félretenni belőle
valamit. Ehhez kell értsen az ember. És erre való a bánat, hogy megtanítsa.
Éppen annyi van belőle, mint az örömből. Éppen annyi. Úgy, mint a nappal s az éjtszaka. A különbség csak az, hogy a nappal s az éjtszaka dolgát elrendezte az
Isten. De az öröm s a bánat dolgát nem rendezte el. Azt csak kiporciózta éppen,
mint ahogy a juhoknak a szénát kiporciózza az ember. Hogy ennyi jut ebből, s
ennyi abból. Ez a kommenció. Az öröm. Meg amit fizetni kell érte. A bánat. Ennyi
jár. Akár tetszik, akár nem. Ennyi jár, s ez elől nem lehet megszökni. Mármost,
aki nem egyformán osztja be, hanem előbb végez az örömmel, annak a végin csak a
bánat marad. Így van ez. Meg kell enni! Ezt is, azt is. A puliszkát is, a túrót
is. Aki nem keveri össze ésszel a kettőt, hanem előbb fölnyalogatja a túrót,
annak a végire üresen marad a puliszka...!
Nagy hangon, szinte kiabálva mondta az utolsó mondatokat, de a szeme még így is
kifényesedett tőlük. Aztán lehajtotta a fejét, inge ujját végighúzta az orrán,
és fölállt. Fölmarkolta kalapját is a padról.
- Na, én megyek.
Az asszony elkomorodva állt a bölcső mellett, és nézte Birtalant.
- De ha az ember - szólalt meg lassan -, de ha az ember mindég csak puliszkát
eszik, puliszkát és puliszkát... és a túró szagával is megelégszik... míg mások
meg, más asszonyok azalatt csak túrót esznek, puliszka nélkül... akkor mi lesz
azzal a túróval, amit elmulasztott megenni az ember...? Megmarad az a
gyermeknek?
Birtalan már fejére tette a kalapot, a puskát is a vállára vette, úgy állt ott.
Nézte az asszonyt.
- Aki mindég csak puliszkát eszik - felelte lassan, elgondolkodva, óvatosan -,
mindég csak puliszkát, akarattal... s a túrót félreteszi... annak vigyáznia
kell, nehogy végül is a túró megromoljék... Ami pedig másokat illet - legyintett
hirtelen, és furcsán elmosolyodott, szomorúan is, gúnyosan is -, nem kell
irigyelni azt, aki mind csak pusztán eszi a túrót. A puliszkát, tudod, azt
mindenkinek meg kell ennie! Én tudom ezt, én... nekem elhiheted. A puliszka, az
nem romlik el. Az nem.
Indult. Az asszony nem szólt utána. Nehány lépés után visszafordult még egyszer.
Azt, bizony, meg kell ennyi, mind egy szemig. Ha öregen is, ha kutya-fáradtan,
kutya-magányosan is. Azt meg kell enni. Nincs meghalás addig, míg az utolsó
keserű morzsát is föl nem szedte az ember. Az így van.
/Wass Albert: A funtineli boszorkány - részletek, kedvcsinálónak a könyvhöz/
Elérhetőség a következő címen: pungorgy kukac freemail pont hu