Változások 2026

Ez az év mindenképpen a nagy változások éve lesz, valószínűleg minden szempontból. Vagy pedig nem.

Bemelegítések
Kerékpározás tekintetében talán kevésbé. A városban egész évben szinte mindig kerékpárral közlekedek, de az csak a helyváltoztatást szolgálja és cseppet sem intenzív. Az idei (2026-os) túrázást nagyon későn, március közepén kezdtem csak el, egy Táplán' - Tanakajd - Vép körrel. Erős szél fújt, az is meglehetősen összevissza irányból, ennek köszönhetően még ezen a kis távon is elfáradtam. De ez nem rossz, hanem egy jóleső fáradtság volt.
De miért is jó elfáradni?
Az intenzív testmozgás utáni jó érzés összetett jelenség, amely nemcsak annyiból áll, hogy egyszerűen elfáradunk. A test ilyenkor egyfajta biokémiai tűzijátékot rendez, amelynek célja hogy helyreállítson, jutalmazzon, motiváljon. Hogy ilyenkor pontosan milyen anyagok termelődnek, az különösebben nem érdekel, de ezeknek köszönhető, hogy egyfajta eufórikus, könnyed és boldogabb állapot lép fel, amelyet futómámornak is neveznek. Ez általában olyan tartós, ritmikus, közepes-magas intenzitású mozgásformáknál jelentkezik, mint például a futás, úszás, evezés, vagy a kerékpározás. Mi most maradunk az utóbbinál.
Ez a jó érzés nem mindig és mindenkinél jelentkezik egyformán. Ha nem jó az edzettségi szint, akkor a test inkább a stresszre reagál. Esetünkben, a mai napon kb. 20+ kilométert tekertem az elfáradásig, sokkal több már nem is esett volna jól, míg tavaly volt 200 kilométer feletti napi távom is.
A jó állapot akkor jelenik meg, amikor ritmikus, de kellően intenzív a mozgás, ilyenkor kikapcsol a gondolkozás, az agy alapjáratra vált, a gondolatok elcsendesednek, a test és az elme összehangolódik, a figyelem befelé fordul. Ezt az érzést nem lehet keresni, csak hagyni kell hogy megtörténjen, de ha a test fáradalmai elvonják a figyelmet, akkor nem fog.
Ha minden jól működik akkor megszűnik az időérzék, eltűnnek a zavaró gondolatok, csak a mozgás marad és ez az állapot már önmagában is jutalmazó. Ebben az állapotban előtérbe kerül a kreatív gondolkozás is, új gondolatok, intuitív felismerések aktiválódnak. Ezt az érzést futómámornak is nevezik, de ez kerékpározás közben jobban működik mint a futásnál, mert a bringázás egyenletesebb, folytonosabb és automatizált mozgással jár, biomechanikailag sokkal kíméletesebb, a ritmus stabilabb, kevesebb a fizikai diszkomfort érzet, nem mellesleg sokáig, elfáradásig futni elég kevesen tudnak, hosszú ideig kerékpározni meg majdnem mindenki.

Nagyszombaton végre kicsit jobbnak tűnő idő lett, ezért megdupláztam a távot, Vasszécseny, Csempesz', Meggyeskovácsi, Ikervár, Vép, ezek voltak az útba ejtett falvak. A meteorológia bonyolult tudomány lehet, sajnos megint nem sikerült eltalálniuk hogy milyen idő várható, ezért egy kicsit megáztam. Vállalható volt a tempó és a sebesség is, az állóképességgel sem volt gond, de azért van még rajta stabilizálni való. Helyenként tragikus az utak és a kerékpárutak állapota.
Húsvéthétfőn egy tízessel kevesebbet mentem, Torony, Narda, Felsőcsatár, Pornóapáti, Nárai volt az út, ez egy 42 kilométeres kör. Mint egy Maraton, de nekem több időmbe került letekerni, mint egy olimpiai bajnoknak lefutni lett volna. Igaz, én egyszer pihenni is megálltam. Bármi volt is a menetirányom, a szél szinte mindig szemből fújt.

Szülinap
Május elseje. Régen ez volt a felvonulás napja. Manapság is sokan járnak ilyenkor különböző szabadtéri sör-virslis rendezvényekre. Mi biciklizni indultunk Ausztriába két barátommal. Lövőig vonattal mentünk, majd megnéztük a sopronhorpácsi templomot, aztán a helyi étterembe kávéztunk. A határ előtt, de még magyar oldalon nagy határőr akció volt, de a magyar és osztrák határőrök nem foglakoztak velünk, a három ártatlannak tűnő, barátságos kerékpárossal. Lutzmannsburgban feltekertünk a falu felett magasodó dombra, arra, amelyen egy templom, egy temető és temetőpark is található, valaha itt állt a ma már nyomokban sem fellelhető ispánsági vár. A templomdombról legurulva indultunk tovább Oberpullendorf irányába a Stoober patak mentén, de csak egy Kleinmutschen közelében található, direkt erre az alkalomra feldíszített kerékpáros pihenőig jutottunk el, ahol egy komplett baráti társaság várt bennünket, azzal a határozott céllal, hogy meglepetést okozva megünnepelje a születésnapomat. Minden tökéletesen elő volt készítve, a meglepetés mégis elmaradt, mert én tudtam és hát szerintem valahol ők is tudták, hogy én tudom. Hát így esett, hogy ha meglepetést nem is, de örömet annál nagyobbat okoztak az én kedves barátaim és gyermekeim.
Miután véget ért a kis szülinapi buli, már nem mentünk tovább az eredetileg tervezett útvonalon Oberpullendorf irányába, hanem hazafelé, Kőszegnek vettük az irányt. Gencsapátinál jól megtéptük a pedálokat, itt örömmel konstatáltam, hogy az erőnlétem eléggé rendben van, még ebben a - most már - magas korban is ...
A csodás napot egy mindössze háromfős mini esti osztálytalálkozóval zártuk a "Ferencesben", ami szintén emlékezetesre sikerült, de nagyon.

Gotthárd (Szent)
Kerékpározás tekintetében mindig az indulás a legnehezebb, mert annyi, de annyi - akár valós kifogást is - lehet találni, hogy miért ne. De ha már elindultál, akkor minden rendben van. Pünkösd szombatján, azaz vigíliáján van a székelység nagy ünnepe, a csíksomlyói búcsú. Barátommal ezen a napon egy kímélő jellegű szentgotthárdi kerékpártúrát tettünk meg. Napsütéses, inkább hátszeles, kellemesen kánikulamentes májusi idő volt, az útvonal a többször bejárt Szentpéterfa, Csákánydoroszló, Gasztony falvakon keresztül haladt. A szentgotthárdi Rodeo vendéglőben pizza jellegű, egyébként finom ételt fogyasztottunk, majd miután barátom megdicsérte az ott elfogyasztott olasz söröket, egy palackot kaptunk ajándékba elvitelre is - ez kellemes meglepetés volt a vendéglátóktól. Hazafelé már vonattal mentünk, sokan választották ezt a megoldást, szembetűnő volt, milyen sok kerékpár volt a vonaton.

Június közepén lett volna egy kis kétnapos kerékpártúra, amely sajnos mégsem lett, ezért az elmaradt túra első napján, csütörtökön, kissé szeles időben kimentem egyet tekerni Ausztriába. Majd vasárnap este hirtelen felindulásból próbáltam letekerni az általam megtehetőnek vélt egy órás szintidőn belül a Vép-Tanakajd kört, de ez csak hatvanhárom perc sikerült. Összehasonlítva útjainkat az osztrák utakkal, ha jelzőt kellene rájuk találnom a miénkre, a tragikus, a katasztrofális, vagy a balkáni lennének a megfelelő szavak útjaink és kerékpárútjaink jellemzésére. A viszonylag új, néhány éves kerékpárutak széttöredeznek, felpúposodnak, karbantartásukra nincs figyelem, pénz, de lehet, hogy egyik sem.

Kőszegi hegység, Írottkő csúcs
Az első nagyobb idei kihívás. Ide majdnem minden évben felmegyek, tavaly mondjuk nem voltam. Erre a júniusi szombati napra hőségriasztást adtak ki, azért már reggel nyolckor elindultam. Mindig Rohonc felől megyek, mert ugyan az egy hosszú, de legalább egyenletes emelkedő, amely kitartással és türelemmel szépen leküzdhető, míg Léka felől néhol nagyon keményen emelkedik és azt nem tudom, hogy bírnám. A hőség miatt a szokásosnál többször kellett megállnom ivószünetet tartani és törölközni. A kilátóhoz vezető kavicsos, poros bekötő út már árnyas fák alatt húzódik, amely az emelkedés ellenére szinte kellemes volt a forró aszfalthoz képest.


Biciklim az Írottkő kilátójánál

A kilátó megtekintése után Lékára villámgyorsan leértem, a város főterén szusszantam pár percet és aggódva néztem a kialakulni látszó felhőket. De végül is nem lett belőlük eső és jótékony hatásúak voltak, mert eltakarták a napot, ha nem lettek volna, a hazautam sokkal nehezebb lett volna. Így viszont egészen konszolidált állapotban és a teljesítménytől magamat jól érezve értem haza a 80 kilométer után.

Kedvenc városom, Győr
Június végén extrém nagy meleg tört Európára és hazánkra is, emiatt hőségriadó és piros figyelmeztetés volt érvényben. Mivel külső körülményekkel nem nagyon szoktunk foglalkozni, természetesen biciklizni indultunk. Vonatjaink két különböző irányból, de percre pontosan érkeztek Győr állomásra, ahonnan szintén vonattal Mosonmagyaróvárra mentünk tovább. Itt egy kis belváros-nézés következett, ekkor már mindenhol nagyon meleg volt, árnyékban is, ezért hamarosan elindultunk Győr irányába. Nagyon meglepő volt, hogy ezen a tájon milyen sokan bicikliznek, de nem csak úgy, hanem kb. hozzánk hasonlóan, túrázás céljából. Ez nagyjából a lipóti elágazóig volt így (Lipóton egy fürdő is van), Győr felé már valamivel kevesebb bringással találkoztunk. Nagyon jó minőségű, végig szinte hibátlan volt a bringaút, a mi környékünkön ez nagyon nem így van, fájó is volt ez az összehasonlítás. A nagy melegben való biciklizés abszolút kezelhető, de nagyon tudatosan kell kötelező pihenőket és ivószünetet tartani. Győrben "mekiztünk" egyet és ittunk egy finom sört a Limában, majd kimentünk a vasútállomásra. Itt kezdődtek a gondok, ugyanis Tatabányán - talán a meleg miatt - meghibásodott egy biztosítóberendezés, emiatt teljesen szétesett a vasúti menetrend, először úgy volt, hogy Pest irányába nem is indítanak vonatot, illetve nem tudták megmondani, hogy mikor. A Szombathelyre menő vonat két órát késett, ezért én azzal a vonattal jöttem haza különösebb gond nélkül, amelyiknek már majdnem Szombathelyen kellett volna lennie, amikor én kiértem a győri állomásra. Aki Budapesttől jött, több mint négy és fél órát utazott, szóval nem tűnt nagyon boldognak az utazóközönség. Mi végül is mindketten szerencsésen hazaértünk erről az érdekes túráról.

Dráva
Nagyon régóta szerettem volna már megszervezni egy Dráva menti kerékpártúrát, de valahogy sohasem jön össze - persze ha már Dráva, akkor elsősorban a folyó felső szakasza melletti utazásra gondolok. Ehhez legközelebb 2023-ban álltunk, de az akkori nagy árvíz meghiúsította terveinket. Manapság nem annyira könnyű már összehozni egy vállalkozó szellemű csapatot, régen ez valahogy sokkal könnyebben ment. De feladni azért továbbra sem fogom és próbálkozom.
Ezúttal valami azért sikerült, egy talán kevésbé látványos, de hasonlóan izgalmas, a folyó alsó szakasza melletti túrát sikerült aktiválnunk, ez leginkább Sz. határozottságának és lelkesedésének volt köszönhető.
Az előző napi szülinapi mulatság fáradalmait próbáltuk figyelmen kívül hagyni, így indultunk neki hárman ennek az útnak, de az előzőleg tervezettnél egy órával később, ezért délután négy óra előtt szálltunk le a szombathelyi vonatról és kezdtünk el tekerni. Én az út magyar szakaszán (Csörötnek, Kondorfa, Őriszentpéter, Bajánsenye, Magyarszombatfa) már sokszor jártam, de az út szlovén része számomra is különleges és érdekes volt, hiszen a határt átlépve nemcsak a táj változik, de a miliő is. Ezek az aprófalvas szlovén települések láthatólag nem dúskálnak anyagi javakban, de a rendezettségük figyelemre és tiszteletre méltó. A Bukovnica és Dobronak közötti tó szép, mint a tavak általában, de sok szebbet láttam már és az ott található energiamezőkből sem sikerült erőt nyernünk. Dobronakban sikerült kialkudnunk egy meleg vacsorát, majd elfoglaltuk a közeli szőlődombon lévő, nem mindenben tekintetben praktikus, de különleges ízléssel berendezett extra szállásunkat, ahol egy farok nélküli, agresszívan barátságos cica társaságában elfogyasztottunk egy palack ajándék szlovén bort is. A szlovén szállások színvonala és szolgáltatásai szinte kivétel nélkül lenyűgözőek.
Másnap indultuk utunk elvileg legnehezebb szakaszára. Reggel még szinte felhős-borús idő volt, de később már a napsütés dominált. Srednja Bistrica után léptük át a Mura folyót, amely eléggé vízhiányosnak tűnt, amikor három éve láttam, nagyon haragos volt, most békés és csendes. Razkrizje-ben, egy bárnak nevezett kocsmában megálltunk inni valamit, majd elkezdtük a Mura és Dráva közti dombvidék megmászását. Hogy ez kemény meló vagy sem, erőnlét kérdése, de tudnivaló, hogy ezen a tájon nem ritkák a 10% körüli, viszonylag hosszú emelkedők és eléggé meleg is lett. Az út a Dráva előtt kiegyenesedik, a dombok eltűnnek, a folyó völgye már teljesen sík vidék. Varasd után két nagyobb víztározó is van, amelyek vízerőművek számára duzzasztják fel a folyót, de árvízvédelmi célokat nem igazán szolgálnak, ehhez túl kicsi a tározók mérete. Mivel úgy tűnt, hogy nem tilos, az egyiknek felkapaszkodtunk a betonnal fedett szélére, amely így útként funkcionált és azon haladtunk célunk felé.


Dráva-gát

A három nagy horvát vízerőmű elég jelentősnek tűnik, de hármuk összteljesítménye is csak a fele Paks egyetlen blokkjának. Félúton ebéd- és a vacsoraidő között étkeztünk egy Trattoria Rossa nevű vendéglőben, egy Prelog nevű városkában. Ez jó ötlet volt, mert mint később kiderült, este már nem lett volna rendes vacsoránk. Ezen a környéken kevésbé látványos a Dráva, mert vagy víztározó, vagy az erőmű üzemvíz csatornája mellett haladunk, az élő Dráva mellett nincs kerékpárút, sőt, semmilyen út sincs, mert az egy árterület. Kavicsos utakon, mezőgazdasági területeken tekertünk, itt a kukorica néhol a három méteres magasságot is eléri. Légrádi szállásunk is nagyon igényes volt, de az étterem már nem volt nyitva, viszont találtunk egy estig nyitva tartó boltot. Lefekvés előtt még sétáltunk egyet a panzió melletti templomparkban.
Másnap reggeli az étteremben, a felszolgáló hölgy kedves, de nem tolakodó igyekezettel gondoskodott jólétünkről. Légrád település leginkább arról nevezetes, hogy itt találkozik a tájegység két nagy folyója, a Mura és a Dráva. Hogy ez a találkozás hol figyelhető meg legjobban, azt nem tudom, de egészen biztosan nem Légrád felől. Itt is van azonban egy elég érdekes és szépséges kirándulóhely a falutól nem messze a parton, ott, ahol egy elhagyott düledező halászcsárda is található.
Az alábbi képek a halászcsárda falán láthatók, de várhatóan nemsokára az enyészeté lesznek (kattintásra nagyíthatóak).

   
       

Semmiképpen sem szerettem volna kihagyni a Légrádtól harminc kilométerre található Cingi-Lingit. Cingi-Lingi három, valamikori kavicsbányából keletkezett tó mellett lévő üdülőfalucska, én azt gondoltam, itt fogunk majd ebédelni. A tavak szépek, a vizeik kristálytiszták, itt fürödtünk és pihentünk egy kicsit, de semmiféle vendéglátó egység nincs ezen a jobb sorsra érdemes helyen. Ha ez az ára, hogy nem túlságosan felkapott hely, magam részéről cseppet sem bántam.
Mivel úgy sejtettem, hogy a következő szállásunkon szintén nem lesz étterem, sem étkezési lehetőség, ezért a környék legnagyobb városába, Durdevacba mentünk. Itt minden volt, de ennek a városkának jelentős történelme ellenére sincs valódi hangulata. Minden szépen meg van csinálva, minden rendezett, de nem túl érdekes város. Igaz, a fő látnivalókat - a várat és a horvát Szaharát - kellő energia híján nem tekintettük meg, de azokkal együtt sincs itt túl sok látnivaló, ezért inkább praktikus szempontokat figyelembe véve bevásároltunk a helyi Konzum áruházban.
A városból kifelé vezető út nagyon gáz, itt található a Stiska negyed, ahol a város legnagyobb roma közössége él. Valószínűleg súlyos helyi probléma lehet az integráció és a felzárkóztatás, például a cigók az út mellett égetik el a szemetjüket, és a kutyafalkák, ha talán nem is kifejezetten veszélyesek, de nagyon is ijesztőek lehetnek az ott nem autóval elhaladók számára.
A célunk Podravske Sesteve, szó szerint magyarra fordítva Drávamenti Mindenszentek nevű falu volt, amely egy kicsit jobban néz ki, mint a környékbeli települések, itt szépen rendezett házak, működő vállalkozások találhatók. Meg a szállásunk, a Mézeskalácsházikó. Ez egy olyan gondossággal és odafigyeléssel épített/készített szállás, amelyből csak kevés van. Az egész épület és a fafaragások szinte művészi igényességűek. Odamész és csak ámulsz és bámulsz, hogy ilyen is van.

   
   
Csodaházikónk

Házigazdánk, aki kizárólag horvát nyelvtudással rendelkezik, tejjel ugyan nem, de mézzel igen, sőt friss tojással és sörrel fogadott bennünk. A fent látható fényképek azért talán valamennyire érzékeltetik, hogy mennyire szép volt ez a ház.
Utolsó nap. Nem volt hosszú ez a túra, csak négy napos. Az utolsó nap mindig kicsit szomorú, de kicsit megnyugvás is, mert hazamenni jó. Ismét Cingi-Lingi felé vettük az irányt, de természetesen nem a kellemetlen emlékű Durdevac felé, hanem attól északra, a Drávához közelebb. Különös volt ez a táj, kevesebb volt a határozott falu, az út mentén szinte folyamatosan voltak házak, amelyek jelentős része már nem volt lakott. Horvátország demográfiai helyzete még a miénknél is rosszabb, ez egy erősen öregedő társadalom, ahol csökken a születésszám, viszont jelentős a kivándorlás. Ha valahol, akkor ez pont ezen a vidéken látszik a legszembetűnőbben. Ha itt kerékpározol, néha lehet egy kis skanzen-érzésed.

   
Kukoricagórék

Viszont meglepően jó az utak állapota, kátyúk gyakorlatilag nincsenek, az útpadka sehol sem veszélyes és sehol nincs leszakadva, néha van csak egy-egy apróbb úthiba, de ez sehol nem számottevő, inkább kivétel. A táj szép. Kerékpáros túratársakkal nem találkoztunk sehol sem, azért ennek is van egy hangulata, vagy még inkább üzenete.
Következő köztes célunk a répási híd volt. A híd előtt pihentünk, azon a helyen, ahol néhány kisebb nyaraló jellegű épület is található. A folyó, itt már a Murával egyesülve is nagyon vízhiányos, de a parton hagyott régi homokzsákok maradványai mutatják, hogy itt ennél azért akár 6-8 méterrel is magasabb vízállás is lehetséges. A golai határátkelőn megittuk utolsó horvát sörünket, és átgurultunk Magyarországra. A táj a nem a Dráván, hanem határon átkelve változik meg jelentősen, a kisparcellás földművelést felváltja a nyilvánvalóan sokkal gazdaságosabb nagyüzemi növénytermesztés. A berzencei út kiváló minőségű és nem is forgalmas. A berzencei állomásra érve várakoztunk másfél órát a fél órát késő vonatunkra. Ez a várakozás nem telt haszontalanul, kicsit beszélgettünk az állomásfőnök úrral, illetve megszemléltük a Pécs és Szombathely közötti fővonal sínjei alól teljesen kirohadt talpfákat, szinte hihetetlen, de ezeken a síneken akár 66 tonnás mozdonyok közlekednek nap mint nap.


Talpfák, talán még a múlt évezredből

   
Petúnia egy elhagyott vágányon
és kirohadt talpfa a fővonalon

Átmentünk néhány horvát vasúti kereszteződésen is, a különbség abszolút látható, pedig ők csak néhány éve vannak az Unióban. Az útjaik is sokkal jobbak és ez nagyon bántó. Azt gondolom, hogy a 16 évig tartó régi rendszer egy romokban heverő országot hagyott maga után, ennek a leglátványosabb része az utak, vasutak állapota. A közművek állapota kevésbé látványos, de az valószínűleg még fájdalmasabb és ott még több pénzbe kerül majd a helyreállítás és korszerűsítés.
Jó volt ez a túra nagyon, nekem további motivációt adott a résztvevők lelkesedése és öröme, ezért, ha úgy alakul, szívesen folytatom velük és más, hasonlóan pozitív emberekkel!

Győr újratöltve
Megint egy újabb különleges összetételű csapat állt össze egy tekerés erejéig - négyen négy különböző településről jöttünk - és való igaz hogy mekkora hülyeség már, 200 kilométert vonatozni 40 kilométer kerékpározás kedvéért? De a történet nem erről szól, hanem hogy jó együtt lenni barátokkal, akiket szeretsz - valami ilyesmiket gondoltam és aztán írtam - a túra előtti nap estéjén.
Magyarországon vonatozni nem kerül sokba, viszont a szolgáltatás színvonala is ennek megfelelő, vonatunk már az induláskor is késett vagy fél órát valamilyen műszaki hiba miatt. De elindultunk és mivel több késést nem szedtünk össze, ennyivel később értünk Győrbe. Tötyörgős indulás után pár perc múlva még Győrön (Győrben, Győrött) megálltunk egyet kávézni és valami folyadékot felvenni, majd viszonylag jó tempóban, határozottan jó minőségű kerékpárutakon jutottunk el Nyúlba, Nyúlra, vagy inkább Nyúl nevű községbe, ahol a folyadékpótlást sörrel oldottuk meg. Célunk Pannonhalma volt, amely Győrtől mindössze 22 kilométerre található, szóval nem ez volt életünk kalandja. A faluban, ami egyébként 2000 óta már város, megálltunk egy parkban, és felnéztünk a felettünk magasodó apátsági épületre ...


"Mi Atyánk, ki vagy a mennyekbe' "

... majd a csapatból hárman úgy döntöttünk, hogy fel fogunk tekerni oda. Ez nem volt könnyű a 10 %-os szerpentines emelkedőn 33 fokban és tűző napsütésben, de voltak már ennél sokkal nehezebb kihívások is életünkben. Pár ott elkészített fotó után visszagurultunk a parkba, majd az Izsóp étteremben megebédeltünk, ez jó döntés volt, a belső udvar, ahová a bicikliket is bevihettük, nagyon kellemes, a személyzet közvetlen és barátságos, az ételek és italok minősége pedig kifogástalan volt, csak a sör hőmérsékletével kapcsolatban akadtak némi fenntartásaink.
A Győrbe visszafelé vezető úton hoztam egy rossz döntést, talán jobb lett volna a már bevált szuper bicikliúton visszamenni a városba, de még a legjobb vezető is hibázhat, hát még én. A már szinte törzshelyünknek számító Lima sörözőben töltöttük a vonat indulásáig hátralévő időt, majd le akartunk menni a Mosoni-Dunához is, de a Győrben ritkán látható méretű embertömeg meghátrálásra késztetett és emiatt inkább az állomás felé vettük az irányt. A hazafelé menő vonatok már pontosan voltak és a kevés kilométer ellenére is fárasztó nap után szerintem mindenki jóleső érzésekkel aludt el.

Írottkő újratöltve
Július utolsó napjai nem a jó hírekről szóltak. Kánikula, csapadékhiány, folyók kiszáradása, paksi atomerőmű teljesítménycsökkentés, leállítás. Kánikula. Ja, ezt már mondtam. De mit tehet ilyenkor egy kerékpáros? Na mit? Hát persze hogy kerékpározik. Keres egy komoly erőfeszítést igénylő kihívást. Július utolsó napján mi ezt az Írottkő megmászásában találtuk meg. A körülmények nem voltak igazán ideálisak, mert harmadfokú hőségriadó és vörös riasztás volt érvényben, de sajnos csak ez az egyetlen nap jöhetett szóba, más nem. Én már sokszor voltam fenn biciklivel, míg társam csak egyszer, régebben, de neki arról a túráról nem voltak jó emlékei. Én viszont pontosan tudom, hogyan lehet feljutni az Írottkőre, valamint hogy ki alkalmas rá és milyen technikával. A vállalkozás most is sikerrel járt. Szombathelyről indultunk, megnéztük a rohonci tavat, majd néhány, itatásos pihenővel feljutottunk a csúcsra. Érdekes, hogy a kilátónál mindig van fenn valaki, most is többen voltak, még a kánikula sem rettentette el az elkötelezett túrázókat. Léka irányába mentünk le a hegyről és ez is elég érdekes volt, mert mivel csak gurultunk és ezért nem kellett erőlködni, volt alkalmunk megfigyelni, hogy néha mennyire meleg levegőtömbökön haladunk át. A Gyöngyös patak már Lékánál is súlyosan vízhiányos volt, de úgy tűnt, hogy Kőszegnél sincs kevesebb víz a mederben, szerintem a "sógorok" nem lopják a vizet. Ellenben Szombathelyen a napokban több helyen láttam már búvárszivattyút a Gyöngyös patakban. Mintha nálunk az egyéni érdek a kollektív érdek elé helyezkedne. Kőszegen fagyi, jegeskávé. Az égető napsütésre való tekintettel felvetettem a hazavonatozás lehetőségét, de társam ezt nem fogadta el, így hát hazatekertünk Szombathelyre. Az erőnlétem elképesztően jó volt, szinte olyan, mintha beépített napelemekkel működnék. Idén annyira jól alkalmazkodtam a nagy melegekhez, hogy azt gondolom, az emberi szervezet akklimatizációs képességének szinte nincs is határa.

Lopom a napot! (a 2026 augusztus 12-i napfogyatkozás napja)
Nem én, és egyáltalán nem lopom. Ez egy őriszentpéteri Hétrétországos koncert címe volt. Utolsó pillanatig dilemmában voltam, hogy elmenjek-e rá, de tudtam, ha nem megyek el, sajnálni fogom, ezért elmentem és kicsit sajnáltam, hogy elmentem, de akkor is így volt jó. Mindig úgy jó, ahogy van, meg amúgy sem lehet másként.
Azért a biciklitúrás leírások között írok erről, mert félig-meddig biciklivel mentem, a legvégsőkig mindent megteszek zöld elveimért. A Phanatic-kal Csákánydoroszlóig vonatoztunk, onnan kényelmes egy órányi kerékpárút Őriszentpéter.
A koncert este hétkor kezdődött ... volna, de éppen aznap volt a napfogyatkozás, ezért a szervezők úgy gondolták, hogy minekünk azt látnunk kell. Na ez az, aminek nagyjából semmi értelme nem volt, mert a lenyugvó napot és az azt kitakaró holdat félig eltakarták a fák és az egész egészen kicsinek és jelentéktelennek tűnt. Az 1999-es napfogyatkozásnak ez a látvány a nyomába sem ért. A koncert így valamivel több mint egy órás késéssel kezdődött, így nyilvánvaló volt, hogy vagy haza kell tekernem Szombathelyre, vagy nem tudom megvárni a koncert végét. Én az utóbbi mellett döntöttem és az előadás alatt határozottan erősödött az érzés, hogy ez jó döntés volt. Én leginkább az egy évvel ezelőtt megismert Szirtes Edina Mókus miatt mentem, csak másodsorban Huzella Péter miatt, előző évben mindketten számomra maradandót alkottak. Ezen a koncerten látszott, hogy Mókus nagyszerű zenész, de sem Péter, sem a többi, számomra ismeretlen zenész, talán a műsor kissé jellegtelen volta miatt is (vagy sem) nem tudott nagyot alkotni. Mindenképpen meg kell említenem, hogy bántóan kevesen voltak kíváncsiak az előadásra, kicsit olyan volt, mintha Sülyi Péter baráti társasága gyűlt volna össze. Talán a távolmaradt közönség is érezte, hogy ezen a napon csoda (a napfogyatkozás kívül) nem nagyon várható.
Tehát leléptem az előadás vége előtt, hogy elérjem a 22.51-kor induló csákánydoroszlói vonatot. Az út egészen különleges volt. Mivel a Hold a Nappal együtt tűnt el a látóhatár mögött, csak a csillagok fényei világítottak. Meg a kerékpárlámpáim. Mivel meglehetősen nagy sebességgel kellett haladnom a sötétben, különösen kellett figyelnem a kis hazánkban mindig jelen lévő úthibákra, valamint a vadakra, amelyek ezen a környéken nagy számban fordulnak elő. A csörtetésük elég sokszor hallatszott az út mellett levő erdőkből. Ezen az éjszakán egy másik csillagászati jelenség is jelen volt, a Föld-bolygó találkozása a Perseidák nevű meteor-rajjal. Szerettem volna megfigyelni ezt az égi jelenséget, de a fentiek okán ez egyáltalán nem volt lehetséges. Egyszer tűnt csak fel egy különösen fényes hullócsillag.
Csákánydoroszlóra egészen jó időben értem, de mindig jobb, ha én várok egy kicsit többet a vonatra, mert a vonat nem fog várni rám. A Szentgotthárd - Szombathely járat az ország egyik legjobb vasútja szerintem.


Biciklim a Pajta Színház vörös lámpái alatt

Aztán hazaértem. Különös, egyben különleges nap volt, mindenekkel együtt kár lett volna kihagyni.

A négy munkaszünetes augusztus 20-i napokra eredetileg nagyobb túraterveim voltak, de ezek nem valósultak meg, mert a fülledt melegben egyszerűen nem volt kedvem elindulni hosszabb útra. Huszadikán kimentem a Parkerdőbe - az odavezető út továbbra is elképesztően elhanyagolt állapotban van - majd az erdőn keresztül próbáltam a toronyi TV-adó toronyhoz eljutni. Régebben ez puszta megérzéssel többször is sikerült, most csak GPS-szel és még úgy sem a legrövidebb utat sikerült megtalálnom, sajnos jól érezhetően romlik a valamikori csodás tájékozódási képességem. A falu melletti erdős rész olyan, mint egy szeméttelep, a hulladék valószínűleg a szomszédos településről került ide, eléggé valószínűtlen, hogy mások hordanák messziről erre a nehezen megközelíthető helyre. Számomra felfoghatatlan ésszel, hogy miért csinálnak ilyen szörnyűséget emberek a hazájukkal, a szűkebb környezetükkel.
Következő nap egy kisebb gyalogtúrán voltam, majd 22-én ismét biciklire pattantam, az éjjeli eső után viszonylag kellemes időben Oberpullendorfig és vissza tekertem, ez kicsit több, mint 80 kilométer lett. Megnéztem az emlékezetes májusi szülinapi kerékpáros pihenőhelyet és vettem pár doboz osztrák sört a helyi diszkontokban. Az egész utat "lerendeztem" nagyjából fél liter folyadékkal, hazaérve azért éreztem, hogy ez nem volt elég.

Augusztus utolsó szombatján egy rövidebb osztrák utat néztem ki a határ mellett. Pornóapátinál mentem ki Ausztriába. Az átkelő előtti magyar terület nagyon lehangoló, az alábbi látványosságok búcsúztattak: egy bezárt, dutty free shop jellegű nemzeti dohánybolt, egy falusi futballpálya, amelyet szebb időkben még villanyvilágítással is felszereltek, de ma már a focikapuk sem voltak meg, valamint egy kastély, amely tető nélkül várta az idő múlását, a felső szintjéről fák nőttek ki, a kerítésen egy tábla hirdette, hogy eladó. A határon átlépve mindenen látszik az igyekezet és a törekvés, meg persze a nagyobb anyagi lehetőségek. Most jöhetnének a szokásos sirámaim, hogy jobbak az útjaik, de van egy másik dolog, amiért irigylem őket, az osztrákok vigyáznak az országukra, érződik, hogy magukénak érzik. Nálunk, ha egy palackon nincs az ötven forintos betétdíj, hamar az árokban köt ki, egyéb szemetekről nem beszélve. Nardánál jöttem vissza. A bucsui határtól Toronyig nemrégiben egy új kerékpárút épült, amelyet nemrégiben adhattak át, így az állapota is kifogástalan. Én elvileg minden méter kerékpárútnak örülök, ezt azonban eléggé felesleges beruházásnak tartom, hiszen amióta megépült a gyorsforgalmi út, a régi 89-es úton szinte nincs is autó, nem is értem, miért éppen ide építettek kerékpárutat, számtalan más helyen esetenként égető szükség lenne rá, de itt pont nem, ez a magyar hülyeség és ostobaság újabb példája.

Szeptember első vasárnapján Balogunyom, az ide vezető kerékpárút szombathelyi szakasza minden kritikán túlmenően gyalázatos állapotban van, hétköznapi kerékpárosok számára nemcsak nehezen járhatónak, de balesetveszélyesnek minősítem. Barátommal Unyomból tettünk egy 42 kilométeres körtúrát Ják, Nárai, Pornóapáti, Szentpéterfa útvonalon. Az idő egészen kellemes volt, talán ennek is köszönhetően a szokásosnál több kerékpárossal találkoztunk, de sajnos autóssal is. A 86-os úton döbbenetes mennyiségű autó közlekedett, a nagyjából 700 forintos árú üzemanyagár nem igazi visszatartó erő, ha autózásról van szó.

Szeptember egyik szombatján barátommal Győrbe készültünk, sajnos a terv meghiúsult, az így szabaddá vált szombatra egy Fertő-tó kerülést ütemeztem be. Sajnos egyre nehezebben veszem rá magam valódi kihívásokra, de ez most sikerült. Ahogy előző évben, most is vonattal mentem Nagycenkig, hét óra negyvenkor már indítottam is a kört. Reggel meglepően hűvös idő volt, elég nehezen sikerült felvennem az üzemi hőmérsékletet. Szombat lévén nagyon sokan voltak az utakon, amiatt a haladás nagyobb figyelmet igényelt, viszont nagyon jó volt a túra hangulata a sok színes kerékpárosnak is köszönhetően. Az út első szakaszán egyáltalán nem találkoztam fejvédő nélküli biciklissel, emiatt majdnemhogy lelkiismeret-furdalással küzdő kívülálló különcnek éreztem magam. Barátaimmal való beszélgetéseink alkalmával utóbbi időben többször volt téma a fejvédő használata, ennek viselését én is helyeslem, de jómagam mégsem hordok efféle szerkezetet. Annyira jó volt a tempóm, hogy csak országútis, vagy gravel biciklis "versenyzők" előztek meg, viszont én nagyon sok, mostanában abszolút elterjedt akkumulátoros rásegítős biciklist előztem meg, mivel ők elméletileg 25 km/óránál gyorsabban nem nagyon tudnak haladni. Soha nincs két ugyanolyan Fertő-tó kerülés, mert az egyébként precíz osztrákok nem igazán jelzik egyértelműen a kerékpáros főutat, viszont nagyon eltévedni sem lehet, mert hát tájékozódási pontnak ott van a tó, de azért bosszantó ez a trehányság, főleg amikor kint marad a biciklis a főúton. Egy kisebb hajrával, de sikerült elérnem az előző évinél egy órával korábbi nagycenki vonatot, így a 130 kilométert 8 óra alatt teljesítettem, az én biciklimmel, az én koromban ez szerintem teljesen elfogadható teljesítmény. A vonaton egy barátommal is találkoztam, így a hazafelé vezető út is beszélgetős lett, nem pedig fáradt punnyadás.


Rust, meseváros

Következő hét szerdán ismét egy kis győri kerékpározás következett, reggel a biciklim alig fért fel a vonatra, mert egy nyugdíjas csapatnak is hasonló tervei voltak. A mi terveink nem voltak nagyok, egy kis győr-belvárosi kerékpározás után eltekertünk Pannonhalmára, majd visszafelé menet egy kis kerülővel meglátogattuk a győrújbaráti Vaskakas sörfőzdét, ahol ittunk két sört, mármint hogy ketten összesen annyit. A hazaúton a vonaton még a reggelinél is több bicikli volt, gyakorlatilag nem is lehetett tőlük átmenni egyik vagonból a másikba, a reggelről már ismert nyugdíjas csapat önmagában is nyolc fő, plusz nyolc bicikliből állt, még szerencse, hogy reggel megvettem a kerékpárjegyet.

Október elején ismét egy kis oberpullendorfi biciklis shoppingra támadt kedvem, az őszi napnak már nem volt igazán ereje, visszafelé úgy éreztem, hogy nekem sincs, ezért, bár egyébként nem szokásom útjaim során dőzsölni, most mégis megálltam Kőszegen Biego-nál egy kebabos pitára és ettől, meg az "osztrákban" vett Red Bulltól új erőre - vagy szárnyra kapva? - nagy lendülettel érkeztem vissza Szombathelyre. Úgy tudom, hogy a magyar Red Bullban nincs taurin, ez kicsit olyan, mintha a magyar sörökben nem lehetne alkohol, szóval pont a fő hatóanyagot vonatták ki belőle valamiféle adó-, vagy egyéb jogszabályok segítségével.