Deszkavarázslat

a színházi előadás mint olyan egy majdnem egyszeri és majdnem megismételhetetlen attrakció amely legyen bármennyire is jó vagy akár bármennyire rossz a véges agyi kapacitásokkal rendelkező színházlátogató emberfia idővel elfelejti hogy azokban a fontos pillanatokban mi történt a deszkákon pont ezért már egy ideje érlelődik a gondolat hogy rögzítenem kellene színházi élményeimet azt nem gondolom magamról hogy vérprofi kritikus lennék azt viszont igen hogy érzékeny és színházat szerető ember vagyok ezek az írások nem mélyreható elemzések lesznek azokat meghagyom másoknak az értőknek inkább a szubjektív mini emlékekeimet szeretném ide leírni főleg magamnak de kedves előfizetőimnek is

Pirandello: Hat szereplő szerzőt keres
Weöres Sándor Színház, Szombathely, 2024., rendezte Kondákor A. Panka
Mindjárt kezdésként egy iszonyatosan nehéz, bonyolult és megosztó színdarab, ami nem is valódi színház, inkább valamiféle performansz, nagy bátorságra vall egy ilyet egy egyszerű(?) vidéki "vármegyeszékhely" színházában bemutatni, hiszen ez a darab története során, bármikor és bárhol bemutatva mindig is nagy vitákat szült és itt sem történt másként. Szomszédjaim, a festett körmű, sokgyűrűs, 70 pluszos nénikék az előadás közben folyamatosan nemtetszésüknek adtak hangot, majd a darab végén nem-tapsolással fejezték ki érzéseiket, amit maximálisan megértettem. Mert ehhez a darabhoz hallatlan empátia kell és én tudomásul vettem, hogy bennük ez nem volt meg. Én sem nézném meg még egyszer ezt az előadást, mondjuk azért, hogy jobban megértsem, de ezen az estén elég jól tudtam kapcsolódni hozzá és pont ezért tetszett is.

Molière: A fösvény
Weöres Sándor Színház, Szombathely, 2024., rendezte Telihay Péter
Két nappal később, egy klasszikus darab, újszerű formátumban, ami akár jó is lehetne, én általában nagyon szeretem a kísérletező kreativitást. A főszerepben Harpagonként Németh Juditot láthattuk, sajnos a koncepció már itt megbukott, mert Judit egy annyira igazi és valódi nő, hogy ezt, bármenyire jó színész is, sehogy sem tudja feledtetni. Én még emlékszem arra, hogy ugyanezen a színpadon Jordán Tamás mennyire gyűlölhetően, egyben szánalomra méltóan tudott fösvény lenni. Ebben az előadásban semmi jó nem volt, nem működtek az ötletek, nem működtek a dalbetétek, egyfajta hiteltelenség szőtte át az egészet.

Sean O'Casey - Horváth János Antal: A kezdet/vége
Weöres Sándor Színház, a Loupe Színházi Társulás vendégelőadása 2024., rendezte Horváth János Antal
Ez ám a kemény meló, egy nap, két előadás, egyik teltházas és másik is majdnem.
A címben szereplő mű egy háromszereplős darab, aminek a történetisége kevésbé érdekes, viszont az előadásmódja és a mondanivalója annál inkább. Az előadók megérdemlik, hogy név szerint említsem őket. Molnár Áron, a szabad Magyarország partizánja, Földes Eszter, aki régi nagy "szerelmem", Lovasi, te annyira hülye vagy, hogy nem tudsz jobban vigyázni egy ilyen csajra és Mohai Tamás, na őt eddig nem ismertem, de mostantól jegyzem az ő a nevét is, Mohai egy ultra laza srác, vagyis kívülről annak tűnik, ha tényleg így van, pontosan az én ellentétem, lehet, hogy ezért bírtam annyira? Az eddigiekből talán lejött, hogy ez a darab tetszett nekem. Mit tetszett, lenyűgözött, egy valódi ötletkavalkád volt. Létező párkapcsolati problémákat elemzett a humor és a szórakoztatás módszereivel, de all-in-one módon, volt itt minden, akrobatikus és táncelemek, érzelem, valódi és álnaiv humor és ez az egész egy hosszan tartó katarzisban csúcsosodott ki. Az előadás nemcsak engem varázsolt el, hiszen a közönség is felállva tapsolt, nálam ez az abszolút tetszésnyilvánítás mércéje. A nem NER-kompatibilis társulat állami támogatás nélkül működik, így nagyon meg kell dolgozniuk a sikerért és ezt ők megteszik, a két előadás között lehetett fényképezkedni a színészekkel és azt is mosollyal csinálták végig. Egy nagy köszönet nekik a fantasztikus délutánért!

Baka István kisregényének adaptációja: Én a vámpír
Mesebolt Bábszínház, Szombathely, 2024. december, rendezte Fábián Péter
Ritkán játszott, különös, kisregényből készült színdarab. Azt gondoltam, hogy legalább félig bábelőadás lesz, a Mesebolt gyakran készít ilyeneket, de nem, ez egy teljesen élőszereplős színház volt. A közönség két, fizikailag is elkülönült csoportból tevődött össze, középiskolás fiatalokból és középkorú felnőttekből. Ez egy vámpíros rémtörténet, de definiáltan az, ezért a tizennégy éves korhatár kissé alacsonynak tűnik, a darabot megnézve meg különösen. Aki nem szeretne többet látni benne, az megnézi az előadást, tapsol és hazamegy. Azonban az előadás után volt egy irányított, kérdezős, véleménykikérős beszélgetés, ami eléggé érdekes volt, mert mindenkinek, már akinek volt, meghallgatták a véleményét, ezek után én még vártam volna valami felsőtudatos, nagyonokos darabmegmagyarázást, ilyet azonban nem kaptunk.
A darabon túl:
Baka István ezt a kisregényét a Kádár-korszak végén írta és először 1988-ban jelent meg és egy későbbi, képzeletbeli pesszimista jövőt ábrázol, amiben nagyon vastagon benne van Baka István, tehát a szerző korabeli én- és világképe és borúlátása. Sok fájdalmas kép (a kép nem jó szó ide...) mellett a legszomorúbb, hogy ha akkor az volt, akkor manapság még mindig, sőt még annál is inkább mennyire aktuálisak ezek a képek. Az is simán elképzelhető, hogy a vámpírhistória nem más, mint a nagyon erős társadalomkritika fedő sztorija.
Ha valakit ez az egész ennél is jobban érdekel, a kisregény jelenleg a bakaistvan.hu oldalon ingyenesen olvasható.
Jó volt ez az előadás, azt nem mondom, hogy életem meghatározó darabja volt, de a maga szűk (ez a költségvetésére is értendő) és provinciális keretei között a lehető legjobban volt megcsinálva.

Fehér Gáspár, Fehér Boldizsár, Litkai Gergely, Vinnai András: Irodai patkányok
Weöres Sándor Színház, 2025. január, rendezte Kocsis Gergely
A Duma Színház, a Füge és az Orlai Produkció közös vendégjátéka a szombathelyi Weöres Sándor Színházban. Elöljáróban egy mindenki által ismerős szó: Hakni. Nem tudom mit vártam az előadástól, már a cím sem volt túl bizalomgerjesztő, de a vidéki ingerszegény színházi környezetben szinte mindenre vevő vagyok, oszt' vagy bejön, vagy nem. Hát most nem jött be. Eltávoztamban fél szavakat hallottam a közönség soraiból: "Legalább kimozdultunk". Hát, ez a legtöbb, ami erről az előadásról elmondható. Nem akarom bántani a színészeket, ők ebből az előadásból kihozták a maximumot. De! A trágárság nem humor. Ha nincs mondanivaló, akkor a hallgatás minden beszédnél többet ér. Igazságtalan lennék, ha elhallgatnám, tényleg volt néhány mosolyt fakasztó jelenet is a darabban. De ez ettől még nem színház. Magam részéről sajnálom, hogy a WSSZ beengedett egy ilyen, nívót romboló előadást. Mégis, csak az nem hibázik aki dolgozik, meg ugye, a hibákból lehet igazán tanulni. Remélem, legközelebb jobb lesz.

Tracy Letts: Augusztus Oklahomában
Weöres Sándor Színház, 2025. január, rendezte Alföldi Róbert
Ez egy sokat játszott, híres és sikeres színmű, ugyanilyen címen egy díjakat nyert amerikai film is készült belőle, a siker oka talán a rendkívül kiélezett dramaturgia, ebbe a szerző beletett apait-anyait, ilyesfajta élethelyzetek egy normális család életében, hogy úgy mondjam, ritkák.
E darab rendezője az általam is tisztelt Alföldi Róbert, a szereplőgárda többsége személyes kedvencem, ez az előadás barátaimnak, akik már látták, tetszett. Tehát elméletileg minden összeállt, hogy egy nagyszerű színházi élményben legyen részem, de amint az előbbi mondatból valamennyire talán levezethető volt, nem lett és nem értem az okát, de próbálom kitalálni. Elsőnek arra gondoltam, hogy talán túlságosan távol áll tőlem egy amerikai családi szituációs dráma, ami akár igaz is lehetne, de más amerikai drámák meg pont megfogtak, szóval ezt kilőttem, mint okot. Számomra nehezebben feldolgozható volt, hogy legtöbb szereplő egyben főszereplő is, ezért nincs igazán kihez kapcsolódni, szinte mindenkinek vannak igazságai, sérelmei, de bűnei is, csakhogy ez a leosztás más esetekben működik, így ez sem jó ok a nemtetszésre.
Más aspektusból, ez egy dráma, amiben a feszültségek enyhítésére vannak poénok is, de azok is inkább fájdalmasak és nem olyanok, amelyeken vihorászunk. A közönség sok esetben mégis ezt tette. Emiatt nem ítélném el őket, mert sokan sokféleképpen szocializálódunk, de ez a jelenség mégis zavaró volt.
Pozitívumok is voltak persze, a kifejezetten jó színészi játékok, a nagy drámai szituációk és azt gondolom, hogy a rendezés és vérprofi volt és ezeket az erényeket a közönség hosszan tartó vastapssal honorálta, amiben én is tevékenyen részt vettem, de azért bennem mégis maradt némi hiányérzet. Azt gondolom, az ugyanilyen című filmet is meg fogom nézni hamarosan, ha másért nem, hát az összehasonlítás kedvéért. 

Patrick Ness-Siobhan Dowd: Szólít a szörny - traumajáték
Mesebolt Bábszínház, 2025. január, rendezte Vidovszky György
A Mesebolt Bábszínház félig élőszereplős darabja, amelyet nemrégiben Major Erik főszereplésével még a Weöres Sándor Színház játszott. Ugyanez a mű változtatás nélkül került át a Meseboltba, csak a főszereplő lett más, György Zoltán Dávid. Én mindkét változatot láttam és hihetetlennek találom, hogy egy szereplő személyisége mennyire meg tudja formálni és határozni a darab karakterisztikáját és még csak objektíven sem lehetne állítani, hogy ez, vagy az lett volna a jobb, mert e tekintetben a nézők véleményei megosztottak voltak, nekem például a "majorerikes" sokkal jobban tetszett, másnak meg más volt a véleménye. Major Erik sokkal gyermekibb volt, sérülékenyebb és érzékenyebb, míg György Zoltán Dávid harcosabb, erősebb, küzdőbb. A "traumajáték", mint meghatározás, nagyon illik a műre, amit ennél jobban jellemezni sem lehetne. A téma olyan, ami a legtöbb embert mélyen megérinti és nagyon elgondolkoztatja, ez az előadás az, amelyet semmiképpen nem lehet közömbösen nézni, emiatt nem lenne jó rá az a jellemzés, hogy szórakoztató, viszont annál inkább, hogy emocionálisan megterhelő lehet, egy valódi érzelmi utazás. A bábok és az emberek összjátéka csodálatosan harmonikus és kidolgozott. Készült belőle film is, ezek után kíváncsi vagyok rá, hogyan sikerült ott feldolgozni ezt témát.
A Mesebolt egy nagyszerű társulat és ez az egyik legjobb előadásuk. A másik a már régebben látott Baltasar Espinosa utolsó üdülése és üdvözülése című passiójáték, amely egy teljesen más stílusú, de hasonlóan emlékezetes darab volt.

Gogol: Egy őrült naplója
Weöres Sándor Színház, 2025. február, Keresztes Tamás (Katona József Színház) monodrámája, rendezte Bodó Viktor
Ez a darab 2016 óta van műsoron és három éve, 2022. februárjában volt a kétszázadik előadás. Most 2025 februárját írjuk, azaz kilenc év kellett, hogy hozzánk is eljusson. De eljutott, havi három-négy előadással számolva (becslés!) háromszáznál is többnél járunk. Több dolog is elmondható róla, egy igazi klasszikus, mindenféle értelemben. Számtalan kiváló kritika, mélyelemzés, zseniális leírás született az előadásról, ezekkel ha akarnék sem tudnék versenyezni, meg hát én amúgy is csak egy laikus színházrajongó vagyok. Ez nemcsak egy "egyszerű" monodráma, de Keresztes Tamás és a looper-szintetizátor" közreműködésének köszönhetően egy univerzális performansz. Meggyőződésem, hogy sem a darab, sem pedig Keresztes Tamás nem fáradt el az eltelt hosszú idő alatt, Gogol üzenete nemcsak hogy máig aktuális, de eléggé sokféleképp értelmezhető is. Figyeltem a közönség reakcióit is, nekem nem volt indíttatásom "felkacagni" egy voltaképpeni őrült őrült megnyilvánulásain, még ha időnként mégannyira mulatságosak voltak is, de a közönség bizonyos részének igen és ezt nem elítélően írom, egyszerűen tudomásul veszem, hogy mindannyian mások vagyunk. Összességében a darab nem volt annyira megterhelő, mint amennyire egy más felfogásban akár lehetett is volna, viszont modern momentumai ellenére remekül adta vissza vissza az eredeti hangulatot, Gogol boldog lenne ha élne és látná e darabot, hiszen tényleg fantasztikus előadás született a művéből.

Dennis Kelly: Lányok, fiúk
Vaskakas Bábszínház, Győr, a Loupe Színházi Társulás vendégelőadása, 2025 február, rendezte Horváth János Antal
Egy újabb monodráma a héten, amit ezúttal Lovas Rozi adott elő és amelyben a Loupe ismét feszegette a határokat, ezúttal annyira "sikeresen", hogy egy néző egy valóban erős jelenet következményeképpen elájult és amiatt az előadás mintegy tíz percre félbeszakadt. Hogy érthető legyen a szituáció: nem volt semennyi díszlet, sem kellék, sem segédeszköz, a puszta szavak és a színésznő alakítása elegendőek voltak ehhez a valóban drámai hatáshoz. Dennis Kelly darabja a szerelem, házasság és családi erőszak történetét meséli egy nő szemszögéből, kezdetben komikusan, sokszor könnyedén, vagy romantikusan, de a történetnek némileg váratlanul megrázó és sötét befejezése lesz. Kelly és a Loupe ezekre a kétségkívül meglévő jelenségekre, a családi erőszakra és az úgynevezett mérgező férfiasságra kívánja felhívni a figyelmet, amelyek létező, velünk élő és borzalmas dolgok, azonban teljesen figyelmen kívül hagy mindenféle férfiszempontot, tehát még egyszer: egy nő szemszögéből és kizárólag abból mutatja be a történéseket.
A Loupe olyan darabokat visz színpadra, amelyek valószínűleg a világ más részein is sikeresek, nem is csoda, hogy lefordítva, újra rendezve és megfelelő minőségű színészek tolmácsolásában előadva nálunk is azok.
Azt gondolom, hogy a színházlátogatást nem egy ilyen darabbal kell kezdeni, megvannak erre a klasszikusok, amelyek megadják a stabil alapot a színház megszeretéséhez. Ha ezek megvannak és aztán sok minden más is, akkor és csak akkor jöhetnek az ilyen "megviselős" keményebb előadások.
Lovas Rozi pedig fantasztikus volt és neki (is) köszönhetően ez a nap valóban tartalmasra sikerült és nem csak egy volt az értelmetlenül töltött napok közül.

Flóra - Kétes létben a bizonyosság
Weöres Sándor Színház, 2025. február, rendezte Sipos László Márk
A darab közben egyáltalán nem, csak utána jutott eszembe egy nemrégiben látott Nyári Krisztián-előadás, amelyben híres művészek szerelmi életét az említett előadó bulvárszerű köntösben tárta a hallgatóság elé. Ez a történet József Attila, Illyés Gyula és Kozmutza Flóra története. A párhuzam minimális és talán nem is jogos, mert itt a keretek nagyon mások voltak. Egyrészt a mű főként Illyés Gyuláné (Flóra) visszaemlékezéseiből készült, ami már eleve legálissá teszi a történetet. Másfelől a rendezés nagy tisztelettel bánik a szerelmi háromszög (már ha egyáltalán beszélhetünk ilyenről) minden szereplőjével. Izgalmasan váltakoznak versrészletek és a szereplők által közölt prózai mondanivalók. Én József Attilát kicsit máshogy képzeltem el, Flóra jó és hiteles volt, viszont Illyés Gyula szerepében Domokos Zsolt egészen zseniális. A történeties kezdő és középső szakasz után a vége emocionálisan nagyon megérintős lett, a hosszan tartó vastaps teljesen megérdemelt volt.

Dennis Kelly: Árvák
Nagy László Művelődési Központ, Ajka, a Loupe Színházi Társulás vendégelőadása, 2025. március, rendezte Horváth János Antal
Egy Loupe-előadásra bármikor elmegyek, akár Ajkára is mert még pont vállalható távolságra van és nem is bántam meg, hogy elmentem, bár ez a darab az eddigieknél kevésbé fogott meg. Sok mindenről szólt, egy krimiszerű történeten keresztül például az erőszakról és következményeiről. Meg arról, hogy meddig mehetünk el, hogy megvédjük szeretteinket? Vajon az erkölcs, vagy az igazság fontosabb? Szólt társadalmi kirekesztettségről, diszkriminációról, előítéletekről. Talán túl sok mindenről is egyszerre, ennek ellenére kerek egész lett a meglepetéseket is hozó történet. A színészek egészen kiválóak voltak, közülük Lovas Rozi személyes kedvencem. Elfogult is vagyok a Loupe-val szemben, de mivel korrekt is szeretnék lenni, meg kell állapítanom, hogy most nem volt meg az a nagy érzelmi áttörés, mint az eddigiekben, az eddig látott darabjaik jobban tetszettek, azokat bármikor újra nézném, ezt, egy nappal az előadás után úgy érzem, lehet, hogy nem.

Amy Herzog: Jaj, nagyi!
Weöres Sándor Színház, 2025. április, rendezte Szabó Máté, az Orlai Produkció vendégelőadása
A címben szereplő Nagyi szerepében Molnár Piroska látható. Húzónév, szóval nagyjából emiatt mentünk el az előadásra, a színésznőt a közönség is imádta, már a színpadra lépésekor tapsot kapott, ami a szeretet kétségbevonhatatlan jele és az is kétségbevonhatatlan, hogy Molnár Piroska nagyon megérdemli ezt a szeretetet. Játéka már nem hibátlan, de ezt idős korára való tekintettel elnézzük neki, mert ha valaki, akkor ő őszintén játszik. Őszintén és szerethetően. Maga a darab úgy gondolom, nem egy nagy szám, nincs akkora mondanivalója, mint amit előtte gondoltam, hogy lesz, de legalább szórakoztató és könnyed, jól nézhető, vasárnap esti szórakozásnak egészen kiváló.

James Fritz: 4:12
Batthyány Örökségközpont és Színházterem, Körmend, a Loupe Színházi Társulás vendégelőadása, 2025. április, rendezte Horváth János Antal
Ismét egy remek darab kedvenc színtársulatom előadásában, amelynek a cselekménye egy olyan videó körül forog, amelynek sosem szabadott volna elkészülnie, azonban nemcsak hogy elkészült, de kikerült az online térbe is, innentől a történések nem irányíthatóak, a következmények nem beláthatók, valamint egyre furcsább dolgok derülnek ki, tulajdonképpen mindenkiről. Jól megoldások már nincsenek, sőt olyanok sem, amik mindenki számára elfogadhatóak. Itt mindenki csak veszíthet. Sokat.
A Loupe egy olyan újabb témát dolgoz fel, amely talán csak keveseket érint, bár a digitalizálódó világunkban ez az érintettség egyre szélesedhet. Számomra ez nem volt annyira "megérintős" darab, ellenben nagyon szórakoztató volt és elgondolkoztató is egyben. Lengyel Tamás nagyot alakított, még sosem láttam ennyire jónak. Gryllus Dorkát nagyon jó nézni, végtelenül szimpatikus jelenség, a fiataloknak most kevesebb szerep jutott.
A Loupe népszerűsége nem a véletlen műve, azt hiszem, iszonyúan sok munkát tesznek bele a projektbe és látszik, hogy ennek van értelme, szerintem most ők az ország legizgalmasabb színházi csapata, számomra legalábbis mindenképpen.

Halász Rita: Mély levegő
Weöres Sándor Színház, 2025. május, dramaturg: Zsigó Anna, az Orlai Produkció vendégelőadása
Utóbbi időben több monodrámát is láttam, de nem azért, mert rákattantam a monodrámákra, puszta véletlen, hogy ez így alakult. Egy monodráma iszonyúan megterhelő lehet az előadó számára, hiszen nemcsak hogy másfél órán át egyedül van a színpadon, ahol minimális célként fenn kell tartania a közönség figyelmét és még ez is édeskevés ahhoz, hogy a nézők jó érzéssel menjenek haza. A valódi cél, alkotni valami nagyot. Ez a darabot Pálos Hanna, a budapesti Katona József színház színésznője adta elő, a témája egy bántalmazott nő és válásának, vagy inkább szétesett életének a története, ez a történet, valamint a körülmények éppúgy tekinthetők átlagosnak, mint különlegesnek. Az előadásnak különös íve volt, először szoknom kellett a színésznőt, mondhatni meg kellett barátkoznom vele és ez nem ment könnyen. De ahogy egymás után vetette le a ruháit, először a ballonkabátját, aztán a ..., ja ne gondolj semmi rosszra, nem olyan volt egyáltalán. De ahogy a ruháktól szabadult, úgy egyre inkább kitárulkozott és egyre jobb, már iszonyú erős jelenetek voltak a darabban. Nagyon jó, nehezen felejthető előadás volt, örültem, hogy ott lehettem.

Vesztegzár a Grand Hotelben
Rejtő Jenő azonos című regénye nyomán írta Darvas Benedek, Varró Dániel, Hamvai Kornél
Weöres Sándor Színház, 2025. május, rendezte: Halasi Dániel
Egy kicsit tartottam ettől a darabtól, de mivel azt hallottam, hogy jó, elmentem megnézni mégis. Az első néhány percben beigazolódni látszódtak a félelmeim, miszerint Rejtő igazából csak könyvben jó, ezt alátámasztja az is, hogy a legtöbb kísérlet, ami mást, vagy többet akar, már megbukott. Vagy meg fog. De az előadás hamar magához tért, egy könnyed, zeneileg is élvezhető, humorosnak mondható színpadot láttam. A zeneszövegek kifejezetten tetszettek, csak később tudatosult, hogy ezek valószínűleg Varró Dani munkái. Nem ez volt életem nagy színházi élménye, de egyvalamire rádöbbentett, tudniillik arra, hogy miért is szeretem annyira a színházat. A színpad is egy emberi világ, de mégis más, mint a gyakran álságos hétköznapi élet. Figyeltem az arcokat (a színészekét természetesen), vannak akiket közülük jobban szeretek, vannak, akiket kevésbé, de a színpadon egy csapatként játszanak és jó volt nézni őket.

Mikszáth Kálmán, Gyarmati Kata: A Noszty fiú esete Tóth Marival
Weöres Sándor Színház, 2025. május, rendezte: Horváth Csaba
Mikszáth regényének szatirikus, vagy inkább groteszk feldolgozása, amely nem jön be mindenkinek, az idősebb, konzervatívabb korosztály kevésbé nyitott az ilyesféle, maximális nyitottságot igénylő átdolgozásokra, ezt az előadás után kivonuló nézők beszélgetéseiből szűrtem le. Az előadás két felvonásos volt, a történet regénybe illően hosszú és bonyolult, ugyanakkor egyszerű is. A rendező ugyanaz, aki Móricz Zsigmond Kivilágos kivirradtig című előadását is rendezte, szerintem a két rendezés ugyanarra a kaptafára készült, de ami a Móricz-darabban elképesztően jól működött, az itt valahogy kevésbé, de ez nem a színészeken múlott, ők mindent megtettek a siker érdekében és egytől egyig nagyon szerethetőek voltak és itt meg kell jegyeznem, Sipos László Márk maszkja elképesztően jó volt, fel sem ismertem, csak a tapsrend alatt.
 

Cordelia O'Neill: Bármi lehetséges, ha elég erősen gondolsz rá
Vaskakas Bábszínház, Győr, a Loupe Színházi Társulás vendégelőadása, 2025 január, rendezte Horváth János Antal
Alex és Rupert kapcsolata egy kilöttyintett kávéval egy metrómegállóban indul és a történetük egy gyereket váró család mindennapjaival folytatódik, viták babanevekről, gyerekszoba színeiről, pénzügyekről. De amikor a babájuk halva születik, a világuk összeomlik és ők a bánat legmélyén és az őrület szélén találják magukat. A darab arra keresi a választ, hogyan lehet innen visszajönni, vagy hogy lehet-e egyáltalán. De bármennyire megrázó is a történet, lépten-nyomon ott van benne a sok mindent feloldó humor. Felmerül a kérdés, miért megy el az ember ILYEN előadásra, amikor van egy csomó kacagtató és szórakoztató vígjáték, amely arra a pár percre elfeledteti a hétköznapok szürkeségét vagy akár nyomorúságát? Sok válasz van, az egyik talán az, hogy itt tudod igazán megélni, hogy érző ember vagy. Ezek a darabok fejtik ki a legmélyebb érzelmi hatásokat, katartikus élményt és megtisztulást adnak, erősítik az empátia és a megértés képességét. Valamint a hatásuk hosszan tartó, ellentétben egy vígjátékéval. Ez egy fantasztikus színdarab volt, Sodró Eliza és Rusznák András alakítása pedig felejthetetlen.
Frissítés, miután a darabot egy másik alkalommal, másik színházban (WSSZ), másik barátommal megtekintettem. Vannak olyan előadások, amelyek másodszor megnézve már nem olyan jók, és ennek az ellenkezője is igaz, az igazán jó előadások - vagy filmek is - többedszer nézve még jobbak és a "Bármi lehetséges ..."  az utóbbiak közé tartozik. Feltűnő volt, hogy a nézőtéren milyen sok ember küzdött a könnyeivel, ez a darab empatikus emberből igen erős érzelmi reakciókat vált ki, utána nehéz megszólalni, le kell ülni és várni kicsit, míg múlik a hatás. Érzékelhető hasonlatnak találom, mert jobbat nem tudok, ez a darab úgy tisztítja a lelket, ahogy egy forró szauna a testet.

Hajdu Szabolcs: Legközelebbi ember
Weöres Sándor Színház, 2025. június, a Radnóti Színház vendégjátéka
Hajdu Szabolcsot elsősorban filmjeiből ismertem - eddig. Ezekben színészként és rendezőként is elnyerte tetszésemet és kivívta elismerésemet és nagyrabecsülésemet. Mondják - vagy csak én gondolom? - hogy ő a hétköznapi történetek mesélésének egyik nagy mestere. Ez a történet is eléggé hétköznapinak tűnik, vagyis történet szinte nincs is, csak párbeszédek. Meg kérdések. Ki is itt a legközelebbi ember? Ez persze nem egy direkt kérdés, csak a címből adódó. A darab nagyon érdekes másfajta kérdéseket is feltesz, amelyekre talán nincsenek is válaszok, vagy ha vannak, azok a sírásig nagyon tudnak fájni, eközben folyamatosan annyira vicces minden, hogy a közönség hangosan nevet. Nem is nevet, röhög. Sodró Elizát másodszor láttam a héten, itt egészen más arcát mutatja, pontosan olyan, mint ahogy egy helyen leírják hogy milyen. Nem főszereplő, mert itt senki sem az. Öt, teljesen egyenrangú ember játssza ezt az előadást. Már a nézőtéren is gondolkoztam azon, miért is szeretem jobban a színházat a filmnél. A színházban minden előttem történik, valós időben, pont akkor és pont úgy, ahogy látom. Itt nincs "bocsi elrontottam", meg hogy  "nem jó így, vegyük fel újra!" Imádom a színházat, mindennél jobban és ez az elképesztően vicces, egyben elképesztően komoly és végtelenül izgalmas darab csak megerősített ebben a "hitemben".

Neil Simon: Furcsa pár
Weöres Sándor Színház, 2025. szeptember, rendezte: Béres Attila
Ennek a színműnek a megtekintése után megerősödött bennem egy, vagy inkább több érzés is. Eszerint, mi van, ha a magát értőnek gondoló nézőnek, azaz jelen esetben nekem, nem igazán tetszik darab, viszont a közönség túlnyomó többségének láthatóan nagyon is. Akkor ez most olyan, mint rossz irányban haladni az autópályán? Vagy csak másképp szocializálódtam, mint a nézők túlnyomó része? Vagy csak túl fáradt voltam a befogadáshoz? Lehet, hogy mindben van egy csöppje az igazságnak, de valójában és nagyon erősen úgy gondolom, hogy ez a darab nélkülöz mindenféle értéket. Műfaja szerint vígjáték, de csak elvétve tudtam néhány poénon elmosolyodni és akkor is inkább szeretett színészeim nagyszerű játéka volt a mosoly oka. Az első felvonásba majdnem belealudtam, a második szerencsére valamivel élvezhetőbb volt. De összességében még mindig jobban szórakoztam, mint az eredeti színdarabból készült filmen, amit végig sem bírtam nézni, annyira fárasztó volt a két valamikori komikus és színészóriás, Matthau és Lemmon ma már ripacskodásnak tűnő játéka, amely nem annyira rezonál a mai modernebb és megváltozott nézői érzékenységgel.
Miután aludtam egyet erre a nem túl magas szintű élményre, voltak gondolataim, amelyek finomították az előző napi eléggé lesújtó kritikát, valamint többféle asszociációm is keletkezett a sztorival kapcsolatban, de az összkép alapvetően nem sokat javult.

Pokorny Lia: A majdnem tökéletes boldogság receptje
Kőszegi Várszínház, 2025. pünkösd vasárnapja
Ez egy különleges előadás volt minden szempontból, kis csapatunk csak az előadás kezdete előtt egy órával véglegesült. Az időjárás a kegyeibe fogadott, a szemerkélő eső a kezdésre elállt, az előadás közben néha ugyan csöpögött kicsit, de a tapsig megkegyelmezett az ég, utána viszont eleredt az eső. Olybá tűnt, mintha az égiek is kíváncsiak lettek volna a csodálatos Pokorny Liára! A sokadik egyszemélyes monodrámát láttam az utóbbi időben, de mind közül ez volt az egyik legjobb. Az elöl ülő nézők közül többen be lettek vonva az előadásba, ami azt jelentette, hogy nekik fel is kellett menniük a színpadra, de Lia természetes kedvességét nem lehetett visszautasítani. Ez a darab Pokorny Lia munkája, azaz ő írta. Nyilvánvalóan benne van a saját élete is, de azt gondolom, kaphatott külső segítséget (pszichiáter, motivációs tréner, coach, barátok) ez azonban nem von le semmit az értékéből, sőt hozzátesz. A néző nem külső szemlélőként tekint a darabra - nem hiszem, hogy lett volna olyan néző, aki ne találta volna meg benne önnön magát, családját, barátait, vagy a környezetét. A cím szerint ez egy recept, a majdnem tökéletes boldogságé. Recept, de nem tudod eszerint úgy elkészíteni az életedet, hogy boldog légy, de még majdnem boldog sem. Megoldást sem kínál. Viszont telis tele van közhelyes és nem közhelyes életbölcsességgel, tanulsággal. Olyanokkal, amiket te már tudsz, meg olyanokkal, amiket nem, mondjuk azért, mert esetleg még túl fiatal vagy hozzá. De így, Lia által elmondva teljesen más minden. Megtudod belőle, hogy csak úgy tudsz valamit jól csinálni, ha először százféleképpen rosszul csinálod. De hiszen ezt is sok ember tudja már, csakhogy a legfontosabb a megfelelő megfogalmazás és ebben Pokorny Lia a legjobbak közé tartozik. Kifejező játékstílusa, természetes, vagy néha pont hogy nem természetes gesztusai, lágy, mégis dinamikus hanghordozása végtelenül szerethetővé teszi az egész lényét, a szereplőt is, akit előad és a színészt is, aki mindezt előadja. Ez egy olyan előadás volt, amikor tényleg majdnem tökéletesen boldog volt az Értő Néző, ha csak arra a néhány percre is.

frissítés:
Bük, Művelődési Ház és Könyvtár, udvar, 2025. szeptember
Ez az előadás annyira tetszett, hogy amikor Lia Bükre is elhozta, nem is volt kérdés, hogy megnézzem-e újra. Ezúttal négy csajjal mentem, ez alapvetően inkább csajos darab, de mivel nem bonyolult, talán, sőt bizonyosan mindenki megérti. Technikai okokból most csak az első sorban ülő nézők lettek szereplőként bevonva az előadásba. Az első néhány perc annyira ismerős volt, hogy kicsit meg is ijedtem, hogy talán unni fogom, de aztán nagyon nem így történt. Lia egy varázslatos személyiség, az előadás pedig szép lassan beszippantott. A humor és az érzelmek olyan ötvözetét láthattuk ismét, amit nagyon nehéz elfeledni, én biztosan sokáig nem tudom. Azt hiszem, mindenki talál benne valamilyen kapcsolódási pontot, a hazaúton történő beszélgetés során úgy éreztem, nem csak bennem hagyott mély nyomot ez a történet.

Háy János: Utánképzés ittas vezetőknek
Weöres Sándor Színház, 2025. október, rendezte: Szikszai Rémusz
Háy János írásaiban általában emberi sorsokat, társadalmi kérdéseket, belső vívódásokat ábrázol, vagy dolgoz fel, gyakran provokatívan, könnyen érthető és értelmezhető stílusban, de amire mégsem lehet azt mondani a szó klasszikus értelmében hogy szórakoztató, pedig egyébként az. Ebben a drámában nehezebben fedeztem fel az általam eddig ismert Háy Jánost, de ezt most cseppet sem bántam. Ez egy kicsit könnyed, kicsit meg mégis nehéz, groteszk humorral teli történet, amely nem nélkülözi napjaink aktualitásait sem (Krisztus után 2025. évben járunk). A majdnem kétórás, ámde egyfelvonásos darab végig magas fokon tudja tartani a néző érdeklődését. Egyáltalán nincs főszereplő, a 11 színész hierarchia szerint teljesen egyenrangú, itt mindenki sorsa érdekes, gyakran vicces, de valahol a mélyben, a humor alatt meghúzódva fájdalmas és tragikus is. Mint néha az élet. A dráma nem túl beleéléses, viszont rendkívül szórakoztató, ebben a tekintetben szerintem az utóbbi idők egyik legjobbika.

Závada Péter, Mikó Csaba: Takarásban
Weöres Sándor Színház, 2025. október, rendezte: Nagy Péter István
A darab rendezője Nagy Péter István és nem tudom, hogy ő, vagy a szerzők a felelősek ezért a szörnyű tettért, esetleg mindhárman. Pedig nem indul rosszul a történet, egy színház, a rendező és a színészek munkáját, kapcsolatát, magánéleti válságait, egy színdarab születését és a mindezekkel járó konfliktusokat ismerhetjük meg. Az előadás előtt volt egy rövid interjú a rendezővel, amelyben a színdarab egyik jellemzőjeként azt állította, hogy az szórakoztató. Ez kétségkívül így is van. A darab nagyobbik első része izgalmas, meglepő és humoros is, majd szép lassan átmegy egy olyan, meglehetősen perverz ez nem jó szó világlátásba, amely sokaknál, így nálam is kiveri a képzeletbeli biztosítékot. Én azt gondolom magamról, hogy tényleg nyitott vagyok tényleg sok mindenre. De az öncélú, vagy céltalan, szerintem a színészeket is megalázó rendezésre nem. Azt is gondolom, hogy kellő lelki finomsággal bármit, akár a legdurvább dolgokat is nagyon érzékletesen lehet ábrázolni. Egy színházban akár a nyelvi, vagy vizuális obcenitásnak is lehet helye, ha leginkább azzal, vagy pedig csak azzal lehet elmondani valamit. Itt a végkifejlet a végletekig eldurvul, mint egy kábszeres buliban. Nem gondolom, hogy jót tesz a Weöres Sándor Színháznak egy ilyen darab, mondom ezt én, aki egyáltalán nem tartom prűdnek magam. Nemtetszésem egy nem-tapsolással tudtam csak kifejezni, no meg ezzel írással.

Pintér Béla: Réka és az oltatlanok
Agora Sportház, Szombathely, 2025. október
Nem ez volt az első Pintér Béla-darab amit láttam, de ez az első, amelyről írok. Izgalmasan nyüzsgő fővárosunktól meglehetősen távoli helyen élek - ha ennek előnye van, az a nyugalom, amit csak ritkán bolygat meg például egy-egy Pintér-vendégjáték. Pintér Béla egy olyan fajta végletekig érzékeny és gondolkodó ember, amilyet a jelenlegi hatalom nagyon nem szeret és teljességgel megértem, hogy miért nem. A Réka, mint színdarab, nem igazán jó. Nincs története, nincs, (vagy van?) drámaisága. Egy végtelenségig groteszk katyvasz. Néha vicces. Néha aktuális, vagy inkább aktualizált, kizártnak tartom, hogy a most látott darab azonos lenne az eredetivel. Iszonyúan sok probléma van ezzel az előadással, sok szempontból végletekig túlzónak éreztem a mondanivalóját, már ha volt egyáltalán ilyenje. Mégis, egy pintérbélára bármikor újra és újra elmennék. Ha Fodor Annamária játszik benne, akkor mindenképpen, plátóinak tekinthető színésznő-szerelmeim közül ő az egyik. Jó volt ott lenni ezen az előadáson, de azért számomra nem ez az igazi színház.

Martin Sperr, Bíró Bence: Vadászjelenetek a határ mellett
Weöres Sándor Színház, 2026. január, rendezte: Alföldi Róbert
Az eredeti színdarab Martin Sperr munkája és a címe is hasonló: Vadászjelenetek Alsó-Bajorországból és eredetileg nem másról szól, mint a falusi közösségek zártságáról, bigottságáról, a kirekesztés folyamatáról és az ezekre kapott válaszokról. Bíró Bence ezt a környezetet ültette át a magyar viszonyokra, Alföldi pedig kifejezetten napjaink valóságára, sőt ha már Szombathelyen rendezett, akkor a legszűkebb helyi viszonyokra is és ez a közönség körében érezhetően tetszést aratott. A darab meglehetősen "darabos", valahogy nem folyik, kicsit tényleg olyan, mintha jelenetekből állna. Alföldi már-már zavaróan aktualizálta a darabot, gyakorlatilag a napi politikát is belecsempészte, így az ettől kevésbé lett univerzális, ezt persze lehet, csak nem biztos, hogy büntetlenül (ezt a szót nem kell félreérteni, ezalatt kifejezetten a közönség felől érkező megnyilvánulást szeretném kifejezni). A mondanivaló nem bonyolult, de talán túl sok is, szinte minden szereplőnek önálló drámája van és én, mint közönség, nem tudom felvállalni az összes szereplő tragédiáját. Egy dráma általában akkor jó, ha van akit szerethetek és van akit gyűlölhetek benne, itt ilyenről szó sincs, itt csak esendő emberek vannak. Kicsit hasonlít ebben az élethez. Sperr művéből egyébként film is készült, következő cél lehet annak megtekintése.

Walk My Word
Millenáris B épület, Recirquel Társulat, 2026. január, rendezte Vági Bence
Az előadás műfaját tekintve nem színház, nem táncos darab, inkább kicsit cirkuszi, jobban mondva akrobatikus elemekre épített szürreális performansz. A helyszín elképesztő, a Millenáris B épülete, azaz a régi Ganz-gyár egyik szerelőcsarnoka, amely ma ipari műemlék. Itt rendeztek be egy meglehetősen nyomasztónak szánt környezetet, amely számomra leginkább az I. világháború idejét idézi, de a modern idők Ukrajnája is képbe jöhet. Vagy akár egy kommunista idők világa, válogathat mindenki tetszése szerint. Ami viszont nem, az Aeneas és Vergilius, pedig az alkotók szándéka szerint ezt kellene látnunk, vagy valami ilyesmit. A néző egy vándor, egy túlélő, aki egy szétesett világból egy újba tart. Ez egy immerzív előadás, azaz a néző nem a helyén ül, hanem bejárja a teret, benne él az előadásban, amelynek egyáltalán nincs lineáris története. Namármost, ha valaki bemegy egy IKEA áruházba, óhatatlanul mindent látni fog, mert végig kell menni egy cselesen meghatározott úton. Itt ilyen sincs, mert nem definiált esetleges és véletlenszerű helyszínek vannak, a néző szerencséjére van bízva, hogy mit lát vagy éppen mit nem, vagy mit esetleg többször is. Minden néző álarcban van, amelyet levenni tilos, valamint mindennemű beszélgetés és beszéd is tilos. Így kevés a visszajelzés, de úgy gondolom, sok "tanácstalan csellengő" volt az álarcok mögött. A káoszt csak fokozza a világszínvonalúan berendezett helyszín és technika, ami valóban lenyűgöző, de abban biztos vagyok, hogy még a magas jegyárak sem nyújtanak fedezetet ezek létrehozására. Az artisták teljesítménye már nem a hagyományos cirkuszok világa, több annál, közelről látni őket, igen, az is jó. Ebben a környezetben a nézői élmény a bizonytalanság, kiszolgáltatottság és irányvesztés. Nincs kapaszkodó, csak inkább valamiféle értelmetlenség. Az utolsó fél óra valódi cirkusz, de a plafonig repkedő artisták látványa sem tudja ignorálni az egész produkció keltette csalódás érzését. Talán érezhető, hogy tetszési indexem nem túl magas, de mégis azt kell mondjam, hogy ez egy kitörölhetetlen és feledhetetlen emlék marad, ha az alkotóknak ennyi volt a minimális céljuk, nálam ezt elérték.

Benkó Bence: Tisztítótűz
Weöres Sándor Színház, 2026. január, rendezte: Benkó Bence
A szombathelyi színház 2026-ra olyan mértékben lett kísérletező színház, hogy az már valószínűleg riasztólag hat a konzervatívabb közönségre. A Tisztítótűz illeszkedik ebbe a koncepcióba. Ez a törekvés nekem nagyon tetszik, erre a színházra mindent lehet mondani, de hogy unalmas lenne, azt biztosan nem. Ez egy végtelenül elvont sokrétű történet, valahol az Assasin's Creed című fantasy film, az északi viking mondavilág és egy modern alter' keveréke. Lehetne úgy is mondani, hogy zagyvaság, mert a követhetetlen történet egyébként az. Némely ponton a néző (jelen esetben én ...) elengedi az egészet, csak a lépten-nyomon feltűnő, tényleg humoros és ütős poénok tartják fenn valamennyire az érdeklődést. De az első felvonás vége igazán grandiózus, a szünetben a néző (megint csak én ...) türelmetlenül várja már a másodikat, ahol kiteljesedik a dráma, amelyről mindenki azt gondol amit akar, szerintem sokan sokféle dologra asszociálnak, ki-ki aszerint, hogy milyen környezetben szocializálódott. A darab vége egészen katartikus, magam részéről nagyon hosszan és nagyon őszintén tapsoltam.

Tena Stivicic: 3 tél
Radnóti Színház, Budapest, 2026. február, rendezte Alföldi Róbert
A Radnótiban most jártam először, a színház sokkal kisebb, mint gondoltam, hogy lesz, a székek nagyon szűkek, a sorok rettentően közel vannak egymáshoz, ettől nagyon kényelmetlen az ottlét, a színpad leharcoltnak tűnik, ezen előadás alatt kifejezetten díszlettelen volt. A nézőtérnek nincs lejtése a színpad felé, az előtér picike, a szünetben alig fér el ott a közönség.
Ha ezeken a kényelmetlenségeken túl tudunk lépni és a dolgok pozitív oldalát nézzük, akkor lehet akár egyfajta bensőséges hangulata is a fentieknek. Mindezek a tényezők nem szabad hogy befolyásolják az előadás élvezetét és egy jó néző nem is fogja ezt hagyni.
A pesti színházakban sokszor csalódtam már, de azt hiszem, a Radnóti egy igazán minden igényemet kielégítő, roppant izgalmas, pont nekem való hely. A darab három idősíkban egy ház és egy család történetén keresztül mesél a jugoszláv és horvát történelemről. Vagy pont fordítva, a történelmen keresztül egy család történetét meséli el. Nehezen tudnám megítélni, hogy ha valaki nem túl tájékozott a történelemben, mennyire érti a darabot, de az előadás végére talán mindegy is, mert inkább a családé, meg a drámáé a főszerep, amiben a színészek igazán nagyot alkotnak. Hogy Sodró Eliza mennyire jó, az nem volt meglepetés, annál inkább Bata Éva, akit eddig csak RTL-es sorozatokban láttam néhanap.
A jegy meglepetés-ajándék volt egy barátomtól (köszönet érte!), mindezzel együtt vidékről Pestre menni színházba pénzben, de főleg időben még így is megterhelő tud lenni, de ebben az esetben azt kell hogy mondjam, hogy megérte, a rendezés és a színészi alakítások is kifogástalan színházi élményt nyújtottak.

Vinnai András: Titkosszolgák
Művelődési és Sportház, Szombathely, a Loupe Színházi Társulás vendégelőadása, 2026 március, rendezte Horváth János Antal
Először a szerzőről néhány szót. Azt hiszem, nem szeretem, láttam már kifejezetten csalódást keltő darabját. És hát a Titkosszolgák is, azt gondolom, nem annyira jó darab. Minden akar lenni egyszerre, politikai szatíra, abszurd humor, paródia és valamelyest dráma is. Az egész valamiféle ripacskodó köntösbe van csomagolva, ami eleinte talán még zavaró is kissé, bár ez lehet, hogy inkább a rendező felelőssége. De az idő múlásával a néző (én) is oldódik. Azon is gondolkoztam, mi lett volna, ha más színészek adják elő a darabot, persze a kérdés költői, hiszen nincs még egy olyan bátor társulat, aki ezt elő merné adni. De mert ezek a színészek feltétlen kedvenceim, amiatt be tudott vonzani ez a Loupe-től nem megszokott stílusú darab. Lovas Rozi átváltozása, meg ahogy a két különböző szerepet mennyire hitelesen tudja előadni, ennek jellemzésére kellene néhány felsőfokú jelző, vagy szuperlatívusz.
Nem tudom minek volt köszönhető az egy napon belüli dupla teltházas előadás, ennyire azért nem színházrajongó a Vas vármegye népe. Lehet, hogy talán rendszerváltó hangulatban van az ország?

Horváth János Antal: Becsapódás
Vaskakas Bábszínház, Győr, a Loupe Színházi Társulás vendégelőadása, 2026 március, rendezte Horváth János Antal
Szóval a rendező és a szerző ugyanaz, amint az fentebb látható.
Azzal kezdem inkább, amivel az előző írásomat befejeztem, az ország rendszerváltó hangulatban van. A közönség, vagyis annak egy jelentős része, szerintem nem annyira az előadás okozta eufória miatt, de felállva tapsolt. Ez a felállás a tapsrend leintése után történt és az előadás színvonala semmiképpen nem indokolta. Én azt gondolom, hogy a darab hordozott értékeket. Sok jó kérdést tett fel. Mi van, ha az országot megtámadják? Már ha egyáltalán, mert ezt sem tudjuk biztosan. Mi az első? A haza védelme? Vagy a családé? De mi van akkor, ha a kettő nem ugyanaz? A darab rámutat az élet bonyolultságára. Hogy pont a szeretteinknek tudjuk a legnagyobb fájdalmakat okozni, sokszor akaratunk ellenére is. Valóban ők a legfontosabbak, vagy valami, esetleg valaki más? Megannyi kérdés, megannyi válasz. Sok minden válasz nélkül marad, pedig pont azért teszünk fel kérdéseket, hogy jó válaszokat kapjunk rájuk. Ez a színdarab nem hibátlan, sokszor éreztem úgy, hogy szétesett, szét van esve. Néha kényelmetlen volt, néha esetleges. Hogy ez az író, a rendező (aki ugyanaz), vagy a színészek hibája, azt nem tudom. De én nagyon szeretem ezt a csapatot, és még ezek után is el fogok menni az előadásaikra. Pont azért, mert jók a kérdéseik, még ha a választ nem is tudják mindig megadni.

Anthony Neilson: Az utolsó menet
Mosonmagyaróvár, Flesch Károly Kulturális Központ, a Loupe Színházi Társulás vendégelőadása, 2026 március, rendezte Szikszai Rémusz
Mosonmagyaróvárra eljutni látszólag egyszerű, vonattal egy győri átszállás. Haza ugyanúgy, csak fordítva. Csakhogy, ha a fél napod rámegy a mára már rendszeresnek mondható vonatkésésekre, plusz a vonatnak is van egy menetideje, akkor egy mosonmagyaróvári színházlátogatás gyakorlatilag egy teljes napot vesz igénybe. A kérdés az, hogy megér-e ennyit a dolog. Mivel a színházlátogatás az egyik legkedvesebb szórakozásom, így mindenképpen és egyértelműen azt kell mondanom, hogy meg. A Loupe társulatnál három kedvenc színésznőm is játszik, Sodró Eliza, Lovas Rozi és Földes Eszter, ebben a kétszereplős darabban az utóbbit láthattam Rusznák Andrással. A darab sok izgalmas problémás párkapcsolati kérdést feszeget és itt az izgalmas szón van a nagy hangsúly. A baj az, hogy most sok más, hétköznapi konfliktus egyáltalán nem lett kibeszélve, pedig azt gondoltam, inkább erről, vagy hasonlókról fog szólni az előadás. Ez nem így lett, emiatt sajnos volt egy kis hiányérzetem. Viszont amiről szó volt, azt a színészek fergeteges humorral adták elő, annyira, hogy a nézők szeretetét már az előadás közben is érzékelni lehetett. Megvallom, többször figyeltem egy kicsivel előttem ülő, pont a látóteremben lévő idősebb korosztályhoz tartozó hölgy reakcióit, de úgy tűnt, még ő is pozitívan értékelte a darab sokszor erősen túltöltött szexuális vetületeit. Nem ez a társulat legjobb darabja, de csak azért, mert vannak hihetetlenül jók is, amelyeket szinte lehetetlen felülmúlni. De örülök, hogy itt lehettem, tali legközelebb Győrben, már megvan a jegyem.

Székely Csaba: Az igazság gyertyái
Weöres Sándor Színház, 2026. április, a budaörsi Latinovits Színház vendégjátéka, rendezte Alföldi Róbert
A darab meglehetősen jó történeti hűséggel mutat be egy régmúlt történelmi helyzetet, a ma már nem létező Bözödújfalu és a székely szombatosok történetét. A dráma szerzője, Székely Csaba, aki - nomen est omen - nevének megfelelően székelyes humorral mutatja be a történetet. A darabból kétféle következtetést is le tudunk vonni - már persze, ha akarunk, egyfelől minden ember jó, az emberekből a rosszat csak a helyzetek és a szituációk hozzák ki, másfelől ugyanez rossz hír is, hiszen, habár minden ember jó, a rosszat tényleg mindenkiből, vagy majdnem mindenkiből ki lehet hozni. A valódi és jó emberi értékeket viszont a nehézségek hozzák a felszínre. Jó hír itt is van, ha a helyzet rossz, a jó emberek is előkerülnek.
Ha az első felvonás sziporkázóan és székelyesen szellemesnek mondható, akkor a második inkább szomorúan tragédiába hajló. A tanulság minden korban érvényes. Ma is. A vendégművészek két tagja, Mertz Tibor és Hartai Petra egy időben Szombathelyen is játszott, ők különösen nagy tapsot kaptak, de az egész produkció egyben is nagy sikert aratott, a nézők az előadás végén felállva tapsoltak, ami a siker csalhatatlan jele.

Divadlo Lisen: Crippletrek
MMIK, Szombathely, Mesebolt Bábszínház, 2026. május, a pilseni Divadlo Lisen társulat vendégelőadása
Először is a címről néhány szót, hogy érthető legyen ez az egész. Ez egy angol szójáték, a cripple sérült embert jelent, a trek pedig hosszú, nehéz utazást, tehát ez, ha nem is pontosan, de a sérültek utazása kényszeredett fordítása. A darab a szegénység, betegség, kirekesztés és az élet vége témakörét próbálja feldolgozni kissé groteszk, túlzó, vizuálisan erős formában. Nehéz megítélni a közönség reakcióit, de az enyéim sajnos nagyon negatívak. A két maszk jó. De pusztán két maszk köré nem lehet kerekíteni egy történetet, még akkor sem, ha a célok jók. Ez az első problémám. A második, a nyelvi korlátok. Az előadás angol nyelvű, végtelenül egyszerű szavakból áll, de még ezt is láthatjuk magyarra fordítva és feliratozva. Én nem tudom milyen a többi nyelv, de a magyar nyelv csodálatos, az égvilágon mindent ki lehet vele fejezni, még ha nem is minden, más nyelvekben használt fogalomnak létezik magyar megfelelője. Én azt gondolom magamról, hogy jól értem és olvasom a "magyart" és talán valamennyire még írni is tudok. De vissza az előadásra. Lehet, hogy ezt a darabot megfelelő minőségű fordításban kiválóan lehetne adoptálni magyar közönség számára is. Ez egy nagyszerű kihívás lehetne akár a Mesebolt Bábszínház társulatának is. De ez az előadás így és ebben a formában, bármennyire is szerettem volna szeretni, sajnos nem volt szerethető.