Boldogság 1

Vegyünk egy átlagos munkanapot gyerekekkel vagy szülőkkel, esetleg háziállattal, szakkörrel, vagy egyszerűen csak sok-sok munkával. Ahogy reggel felkelünk, egy családapa vagy családanya azonnal a gyerekekkel kezd el foglalkozni: fel kell őket ébreszteni, enni adni nekik, iskolára felkészíteni, elvinni vagy útjukra bocsátani őket. Az egyedül élő hajlamos azonnal a munkával és/vagy a social mediával kezdeni, már a kávéhoz is vágyakat szürcsölve.

Ha ez megvan, rögtön utána magunkat kell formába hozni. A külsőnket, a bringánkat vagy az autónkat. Ugyanekkortájt a naptár átvizsgálása következik, tulajdonképpen listázzuk a további megoldandó feladatainkat, a további megvalósítandó álmainkat, és az eközben felmerülő problémák lehetséges megoldásain töprengünk. Nem állunk meg, hogy ejnye, de jól felkészítettem és elküldtem a gyerekeket az iskolába, vagy hű, de szuperül kisminkeltem magam! Nem. Pedig tehetnénk. Mi több, ezt kellene tennünk. De mihelyt egy dolgot megoldottunk, és ez a lényeg, máris jön helyette a másik megoldása. Új probléma, új hiányfókusz, vagyis egy új vágy. És ez így megy egész nap.
Alig szakítjuk meg ezt a láncolatot. Akkor is csak rövid időre, hogy együnk, felszínesen társalogjunk, reagáljunk a közösségi média szórakoztató, gyakran ugyancsak vágykeltő ingereire, vagy hogy a további teendőkhöz rendezzük sorainkat.

A boldogság nyomában:
Egy sűrű napon nem szánunk időt arra, hogy az elvégzett munka okozta elégedettséggel elteljünk. Legfeljebb este leroskadva sóhajtjuk: ez is megvolt! Pedig az elégedettséghez nem sok szükségeltetik: csupán konstatálni kell a sikert. A kicsit is. Vagyis ha egész nap azt figyeljük, hogy mi nincs kész, mi hiányzik, akkor az a szükség tudata. A nincs vagy a kevés tudata. A boldogság pillanatai biztos, hogy nem ilyenek. No de akkor milyenek? Mitől jön el hozzánk a bőség tudata? És különben is, mi az, hogy boldogság?

A boldogság kutatása több ezer éves tudomány, és bár nagyon sok és nagyon különböző ember kereste a választ mikéntjeire, rendre igen hasonló eredményre jutottak.

Ezek szerint a boldogság először is az öröm belső megélése. Vagyis pozitív érzelmi állapot. Pozitív élmény, testi és lelki megkönnyebbülés. Elégedettség érzése, amely lehetőséget nyújt a pillanat élvezetére és az élet pozitív oldalainak megélésére.

Egyszerűen szólva: amikor jó.

Másodszor: a boldogság a belső béke állapota. A negatív érzelmektől, háborgató vágyaktól mentes állapot. Az első főként a modern Nyugat meghatározása, a második inkább a Kelet filozófiája. Habár mindkettőnek tudatában van mindkét világrész. A boldogság az eksztázistól a relaxációig terjedhet, ha ezeket pozitívan éljük meg.

Továbbá: abban mindenki egyetért, hogy a boldogság tökéletesen egyéni. Mindenkinek mástól jön, mindenkinél másként jelentkezik, és még az egyes ember különböző életszakaszaiban is változik.

A gyermek énem sok perces boldogságot élt át, ha kaptam egy gombóc fagyit. Nem mindennapi élmény volt, még nyáron sem. A tudatom megmaradt, de nem gondoltam magam a Varga Livius nevű kisfiúnak, inkább egy ízlelésélménnyé váltam mindenestül. Minden megszűnt körülöttem, csak a fagyizás maradt. Szinte eggyé váltam a fagylalttal. A fagyi- és tölcséruniverzum teremtője, íze és ízlelője lettem. Magam voltam a fagyievés. A fagyiflow - de erről később... Tíz-egynéhány év elteltével már nem ezt nyújtotta a fagyizás, az átlényegülés élményét a tánc, a szerelem, a buli eksztázisa adta. Újabb évtized múlva az alkotás csatlakozott az előzőekhez, mint önfeledt boldogságteremtő. Most is szeretek fagyizni, a zene, a tánc még elrabol, és az alkotás is megmaradt mint örömforrás, de mára az elégedett nyugalom, a szemlélődés, a benső elmélyülés és a meditáció lett a fő boldogságforrásom.

Akárhogy is, ami mindezekben közös, az a vágyak beteljesülése, avagy a vágytalanság állapota és az öröm jelenléte. Hosszasan beszélhetnénk itt a boldogság biokémiai mechanizmusáról, de nem vinne közelebb minket semmivel a nagy kérdések megoldásához: Hogyan érjük el a boldogságot? Hogyan legyünk boldogok minél gyakrabban?

A jelen elégedettségének meglelése:
Nos, az első és legfontosabb tanács, hogy legyünk tudatosak! De ne csak úgy, hogy van egy élettervünk, vagy egy követhető stratégiánk a vágyaink beteljesítéséhez. Nem, az ide kevés. Tudatossá kell válnunk minden percben, minden pillanatban!
Először is tegyük fel magunknak a kérdést mindennap: szánok elég időt és energiát arra, hogy aktívan megéljem a napi apró és nagy sikereimet? Vagy amikor valami sikerül, csak üvölt bennem az edző: EZ AZ, GYERÜNK TOVÁBB!!!
Ha eddig nem fordítottunk elég figyelmet a sikereink megélésére, akkor tervezzük el, hogy ezentúl apróságokon is végigtekintünk, és azt mondjuk magunkban: hm, ezt jól csináltam, ez sikerült, ezt letudtam, megoldottam, megúsztam, felfedeztem, megalkottam, elkerültem, utolértem. És ha már magunkkal ezt tesszük, tegyük meg mindjárt másokkal is. Tükrözzük vissza a jót a körülöttünk lévőkre is, és ők is ezt fogják tenni. Vegyük észre, ha másnak sikerül valami, és gratuláljunk neki! A mások dicsérete és elismerése nem vesz el belőlünk egy picit sem, ám őket ugyanerre sarkallja. Teremtsük meg a magunk minitársadalmát, ahol menő a spontán elismerés!

Tervet kell készítenünk arra, hogy megálljunk szemlélődni a „van”-on. Ezek lehetnek a napi betevő boldogságpillanataink. Hisz ezek ott vannak körülöttünk mindig. Nem kell értük elmenni, nem kell értük mást tenni, nem kell értük vásárolni. Csak észre kell venni őket. Ezt én jól csináltam, ezt te csináltad jól, ez igen! Ilyen egyszerű? Igen, az, mégis nehéz.

A bevezetőben említett szándékos boldogságkerülés csak akkor történhet meg, ha hagyjuk, hogy a kívülről jövő ingerek és a belső, tudattalan hajcsárparancsok összedolgozzanak, és helyettünk, a tudatos énünk helyett irányítsanak minket. Kik és mik ezek a hajcsárparancsok? Jöhetnek a gyerekkorból, jöhetnek a szomszédtól, de jöhetnek az idősödő szülőtől vagy akár a médiából és a főnökünktől, megbízónktól is. Például: Nem vagy elég jó, ha pihensz, mert az lustaság. Az öndicséret büdös. Ha nem mentesz meg engem/mindenkit, akkor gonosz vagy. Ha nem úgy hajtasz, mint én, akkor nem vagy méltó a munkádra. Miért dicsérnék? A jól végzett munka az alap, a hibáról kell csupán beszélni. Ha megállsz, lemaradsz. Az élet egy nagy verseny. És a többi, és a többi…

A lényeg, hogy munkafázisról munkafázisra hajtanak bennünket ezek a mondatok, hiedelmek. A külső ingerek pedig kontráznak nekik. A hírek több ezer éve félelmetesek, az üzleti kommunikáció pedig nemcsak vágykeltő, de párhuzamosan problémafókuszú, hiánysugalló is. Egyrészt lehet, sőt, jár nekem az új, másrészt nagyon-nagyon elavult, rossz, gazdaságtalan, mérgező, bosszantó, szégyenletes, veszélyes a régi. Legyen szó bármiről: élményről, tárgyról ideológiáról… Olyan sok és intenzív impulzus éri az agyunkat, hogy tudatosság nélkül képtelenek vagyunk kiszórni a haszontalant, a károst, képtelenek vagyunk értékelni a valódiságot, a relevanciát. Vagyis hogy mi vonatkozik tényleg ránk, mire érdemes tényleg időt és energiát fordítani, mire van igazán szükségünk. Így aztán megnyomjuk a vásárlás gombot, kihagyjuk a szünetet, elmulasztjuk a „van” feletti szemlélődést. A végén pedig a sok-sok felesleges tárgy és élmény közt ott a kimerült ember, tele hiányérzettel. Pedig megvan mindene, amiről tegnap azt hitte, hogy vágyott, és tegnap is megvolt mindene, amire tegnapelőtt vágyott. De tényleg tudjuk, hogy mire vágyunk igazán?

Örömtérkép készítése:
A második nagy kérdés tehát, amit fel kell tennünk magunknak: mi az, ami közben vagy amitől örömet érzek? Listáznunk kell, hogy mitől érzünk szeretetet, hogy mitől jövünk kellemes izgalomba, hogy mi az, ami közben kellemes nyugalmat érzünk. Egyértelműnek tűnik, mégsem az. Ez a lista ugyanis csak akkor lesz teljes, ha tényleg energiát fordítunk az előbbiek megfigyelésére. Ha rálátunk mindennapjaink érzelemfolyamára. A legtöbb esetben ez a lista elkészül öt perc alatt, de aztán napokig, sőt hetekig bővül. Aki pedig tapasztalt ebben, az tudja, hogy mindig vannak ezen a listán leköszönők és frissen érkezettek. Fontos, hogy mindent írjunk fel: banálist, mindent áthatót, nem fontosnak tűnőt, kicsit, nagyot, rövidet, hosszút. Mindent. A lista elkészítésében segíthet az alábbi két kérdés. Mi az, amiben jó vagyok? Mi az, amit élvezek, és könnyen megy?

Ha elkészült egy masszív lista, azt fogjuk látni, hogy bizonyos pontjait ritkán és nagy erőkifejtés árán tudjuk csak elérni, más elemeit viszont könnyen, szinte mindennap elérhetjük, és könnyedén beilleszthetjük a napi rutinunkba. Ez utóbbiakat én csak útszéli bonbonoknak hívom. A listánkon lesznek általános, majdnem mindenkinél szereplő elemek, és lesznek csakis ránk jellemző dolgok. Ilyen az én listámon a szauna, a kutyaképzés vagy a jóga, még ha tízperces is. Másnak a tiszta, direkt préselt dzsúsz, az erdei séta, a metálzene-hallgatás, a keresztrejtvényfejtés, a pedikűrös, az autópucolás, a horgolás.

A továbbiakban, és ez nagyon fontos, tekintsünk a lista elemeire úgy, mint energianyerő pontokra. Ha ugyanis azzal a tudatossággal élünk, hogy ezek nem csupán megérdemelt jutalmak, hanem energiatöltő állomások, akkor sokkal könnyebben iktatjuk be őket a napirendünkbe. Ezektől a bonbonoktól leszünk hatékonyabbak a munkában, türelmesebbek szeretteinkkel. Ezektől az energianyerő pontoktól leszünk kívánatosabb társaság mindenkinek. És nem utolsósorban ezek segítségével leszünk képesek elérni a nagyobb erőt kívánó dolgokat. A nagy boldogságokat, ha szabad... Mindezzel azért kell foglalkoznunk, hogy ne mindig csak egy nagy, távlati cél legyen előttünk, amiért évekig hajtunk, miközben a fogunkat csikorgatjuk, hanem az annak eléréséhez vezető utat is élvezhessük. Hiszen az úton sok időt töltünk, a célban csak keveset. Helyezzük hát el tudatosan személyes bonbonjainkat minden nehéz nap során. Óvakodjunk a túlzásoktól, de tudatosítsuk magunkban és a környezetünkben is, hogy ez mindenki érdeke. Az önkizsákmányolás pedig senkié. Dicsérjük meg magunkat és másokat is.
Ez persze csak az első osztály az elégedettség iskolájában, mégis ez az alapja minden további boldogságnak. Aki pedig azt is felismeri, hogy az emberiség jó része arra vágyik szenvedélyesen, amit ő már un, és hogy bizony a mi vágyaink netovábbjából is van, akinek már teljességgel elege van, az előtt új dimenziók nyílnak meg a boldogságkeresésben. Erről azonban már a következő lapszámban megjelenő második részben lesz szó. Addig is boldog bonbonozást!

fenti írás teljes egészében Varga Livius, a Quimby együttes tagja, coach, telexen megjelent írása